Intim betét, intim mosakodó, intim gyanta, intim torna (esetleg illegál)... Az „intim” szó leggyakoribb szókapcsolatai ezek voltak, legalábbis az internetes keresés eredménye szerint. Nekem erről valamilyen titkos, kínos, rejtegetni- és szégyellnivaló tevékenység jut eszembe, amely saját magam elfogadhatóságát biztosítja, de magát a cselekedetet mégsem vállalom fel nyilvánosan. Ráadásul ezek kifejezetten női dolgok, ezért ha netán férfiakkal kapcsolatban merül fel ilyesmi, az még kínosabbnak tűnik.
Számomra mindez két fontos dolgot árul el az intimitáshoz való viszonyunkról: 1) rejtegetjük, szégyelljük; 2) és ez fokozottan vonatkozik a férfiakra. S a harmadik következtetésem, hogy az igazi, mélyebb jelentéséhez, netán átéléséhez nagyon nehezen, nagyon ritkán jutunk el.
Van egy férfi ismerősöm, akivel Facebook-on „találkoztam”. Bejelölt és én visszajelöltem, mivel hasonlónak tűnt az érdeklődési köre az enyémhez, gondoltam, hátha találkoztunk valamilyen rendezvényen, csak már nem emlékszem rá (ez velem gyakran előfordul). Aztán egyszer egy filmklubon személyesen is összefutottunk. A film utáni beszélgetés során odajött hozzám, és hosszan, néma áhítattal bámult rám. Magyarázatul
azt fűzte hozzá a viselkedéséhez, hogy ő most egy angyalt lát, és ez mennyire csodálatos élmény számára. Nekem kevéssé volt az, sőt rendkívül zavarba jöttem, amit elmondtam neki. Általában udvarias és béketűrő vagyok, akkor is az voltam, de igyekeztem mielőbb megszabadulni számomra terhes társaságától. Aztán fél évig semmilyen kommunikáció nem volt köztünk, de a születésnapomra küldött – megint Facebook-on – egy hosszú, meglehetősen szirupos köszöntést. Időnként azt is láttam, hogy (mi mindenr

e jó a fészbúk!) viszonylag rendszeresen más nőneműeket is hasonló édeskés ömlengésekkel bombáz.
Miért zavar engem mindez? Mert olyan magas intimitás-szintet feltételező kommunikáció keveredik bele teljesen megalapozatlanul ezekbe a helyzetekbe, amely kellemetlenné, kínossá teszi ennek fogadását, pláne, mivel a kedvesség, szeretet álarca mögé bújik. Gyakran tapasztalom túlfűtött ezotériával fertőzött közegben, hogy teljesen félreértik a „szeretet” kifejezését, és akár öleléssel, testi érintéssel, akár szavakkal átlépnek olyan határokat, amelynek átlépésére még nem érett meg a két ember kapcsolata.
Miért írok két emberről? Mert azt gondolom, hogy a valódi intimitás az Én és a Te viszonyában jön létre. Lehetséges - bár meglehetősen ritka -, hogy egy csoporton belül mindenki páronként is eléggé mély bizalmi viszonyban van egymással, de inkább jellemző, hogy létrejön egy általánosan elfogadó, biztonságos és szeretetteli légkör a csoportban, amely azonban nem hasonlítható össze azzal a mélységgel, amelyet a két emberközt megszülető intimitás nyújt. Beszéljünk akár anya-gyerek kapcsolatról, párkapcsolatról vagy barátságról: az, ami a két ember intimitásában létrejön, csak és kizárólag kettőjüké, és nem megosztható mással.
Azt hiszem, ebből fakad az intimitás lényege, értéke és minden nehézsége: nekünk kettőnknek fel kell építenünk ezt a különleges közeget, és folyamatosan ápolnunk kell ahhoz, hogy tartós legyen. Az még nem intimitás, amikor úgymond „teljesen rákattanunk egymásra”! Legyen szó szerelemről vagy barátságról. Sőt, még az anya-gyerek kapcsolatban sem elég a „természetes anyai ösztön” a folyamatos egymásra hangolódás biztosításához – hiszen látjuk, milyen gyakran sérül meg ez a nagyon fontos kötelék.
Mindeközben – és persze éppen ezért – csillapíthatatlanul vágyakozunk az intimitás megélésére. Sajnos kevesen rendelkezünk eleve adott eszköztárral a megteremtéséhez, ezért pótlékokhoz folyamodunk. A szexualitás, mint az intimitás egyik legfontosabb közege gyakran esik áldozatul ennek: amikor valaki ismeretlenekkel szexel, vagy egy elhidegült kapcsolatban az intimitás feltámasztásának reményével létesít testi kapcsolatot a partnerével, az ugyanúgy zsákutca. No persze, a zsákutcákra szükségünk van ahhoz, hogy végül megtaláljuk az igazi utat – amennyiben felismerjük, hogy zsákutcába kerültünk, és képesek vagyunk kihátrálni belőle.
Engem teljesen átalakított az, hogy elkezdtem képessé válni az intimitást megélni a párkapcsolatomban. Kénytelen voltam felismerni, milyen „pótszereket” használtam korábban, némi látszat-intimitás beszerzése kedvéért. Ilyen volt a zenéléssel, szerepléssel összekötött nyilvános önkifejezés, az izgalmas kalandok kergetése az élet minden területén, majd a baráti társaságban való „villogás” ezen élmények ecsetelésével. Egyrészt rá kellett jönnöm, hogy az ilyen úton szerzett figyelem, elismerés messze van a valódi intimitástól. Amíg azonban nem éltem át ezt, csak a fájó hiányérzet maradt, amely újabb, még extrémebb kalandok keresésére csábított, és még több felszínes kapcsolat kialakítását eredményezte. Szerencsére a hiányérzet akkora volt, hogy végül egy másik út felé fordított.
Ahogy elin
dultam a valódi intimitás megélése felé, eleinte sok fájdalomban, ugyanakkor mélyebb, kielégítőbb élményekben volt részem. Most már megerősödve járok ezen az úton, de még mindig sok kérdésem maradt: milyen az a barátság, ahol az intimitásé a főszerep? A régi barátaim közül sokan csalódottan és értetlenül állnak az „új személyiségem” előtt, kérdezve, hogy hová lett az az izgalmas, igaz, roppant nyugtalan régi énem, akivel mindig történt valami? Mások azt mondják, hogy sokkal nyugodtabb lettem, de nem gondolják, hogy unalmasabb, sőt! Én is keresem az önkifejezés újabb, kevésbé öncélú módjait. Próbálok türelmesen viszonyulni a saját átalakulásomhoz, és kivárni, persze ha kell, aktívan elősegíteni az új formák megtalálását az életemben. Olyanokat, amelyek mélyebbek, és valódi intimitásra épülnek. Tudomásul veszem, hogy ilyen kapcsolatokból kevesebb lehet, és sokkal több időt, energiát igényel a fenntartásuk.
Bert Hellinger nyomán sok pszichológus osztja azt a nézetet, hogy az első szerelmi kötődés a legerősebb, és minden további ennél szükségszerűen gyengébb lesz majd. Én ebben kételkedem, vagyis inkább más dimenzióban értelmezem a jelentséget. Nos lehet, hogy a szenvedély és az izgalom csillapul azáltal, hogy valaki több szerelmi viszonyt él át sorozatban, ismeri már azok a lefutását, fázisait. De vajon eljut-e bármelyikben az intimitásig? Azt gondolom, igazi áttörést hoz, amikor valaki képessé válik az intimitás megélésére, és egy ilyen kötődés minden korábbit felülír, bármekkora volt a szenvedély korábban. Azért nehéz ezt felismerni, mert ez a fajta mély intimitás nem a kapcsolat korai, szenvedélyes szakaszában mutatkozik meg, hanem szükségszerűen később, ha a felek már túlvannak az csalódáson, átélték a hatalmi harcokat, majd sikerült ezen túl-látni, és mélyebben, valóságosabban összekapcsolódni. Ennek azonban kikerülhetetlen előfeltétele, hogy feleknek előbb saját magukkal sikerüljön a korábbinál mélyebb, valódibb, intimebb kapcsolatot teremteni.
(Megjelent a Pozitív Gondolkodás Magazin 2013. júliusi számában)
Ahogy futás közben az intuíció témáján gondolkodtam, úgy tűnt, hogy maga a Természet is a kezemre játszik. Sejtelmes pára borította az alacsonyabban fekvő részeket, ugyanis egy dimbes-dombos, gazdag növényzettel borított tájon (egy valaha volt golfpályán) futottam. Rohamosan sötétedett, így egyre inkább a megérzéseimre, mint a látásomra kellett támaszkodnom. Egy-egy nyíltabb területen azért mégis végigtekinthettem ezen a kifürkészhetetlen vidéken, amely akár félelmetes is lehetett volna, de a félelem helyett a látványhoz hasonlóan ködös jó érzés mozdult meg bennem: „Hiszen belül is ugyanez van! Nem ellenem, kívülem található ez a sejtelmesség, hanem egy vagyok vele!” A testem határvonalai szinte feloldódtak ebben a pillanatban, majd belémhasított a felismerés: „Persze, hiszen a Banya időszakát éljük!” A mélybeszállás, a Sötétségben való elmerülés, az Árnyak felbukkanásának ideje ez, nomeg a velük való találkozásé – az Istennő Évköre szerint. Azért a legtöbb nyugati hagyomány hasonlóan vélekedik a november elsejétől a téli napfordulóig tartó időszakról, nem véletlenül kezdődik a Halloween-nel, Mindenszentekkel, Halottak napjával, s fejeződik be a Fény születésével, Jézus születésével, a Karácsonnyal.


Elgondolkodtam, hogy mi mindentől keletkezik valakiben – bennem – a lendület, és a legfontosabb alapfeltételként azt tudtam beazonosítani, hogy ilyenkor nincsenek gátak, visszahúzó erők. A másik alapvető lendületadó tényező, hogy legyen egy cél, amely vonzerőt gyakorol és irányt szab az energiának. Mert az energia létezik, azt nem kell megtermelni! A kérdés az, hogy mire fordítjuk: gátak, félelmek táplálására és az ellenük való szakadatlan, ám kilátástalan küzdelemre, vagy inkább célunk felé haladva épülésre, fejlődésre használjuk.
A megfoghatatlan utáni vágyakozás egyidős az emberiséggel. A vallások és mítoszok eredete az ismert történelem kezdetéig nyúlik vissza. Úgy tűnik, nem érezzük teljesnek az életünket anélkül, hogy valamilyen magasabb rendű célt, értelmet ne keresnénk – s jó esetben találnánk – benne. Azonban, mint minden vágy esetében, mohóvá és türelmetlenné válhatunk a misztikus élmények hajkurászása közben. Gyors, látványos, azonnali megkönnyebbülést hozó eredményekre, eksztatikus izgalomra vágyunk, s könnyen besétálunk azok csapdájába, akik ilyesmit kínálnak.
A spirituális fejlődés útja ugyanis egy végtelen utazás. Nincs dicsőséges célbaérés, csak állomások vannak. Ahol a megkönnyebbülés mellé egyből az új feladatot is megkapjuk. Ahogy kezdjük ezt elfogadni, úgy fedezzük fel lépten-nyomon az apró csodákat: ráérzünk a kis sikerek jelentőségére, és megbecsüljük őket; élvezzük a pillanatot azért, amilyen; egyre inkább engedünk belső késztetéseinknek és egyre kevésbé törődünk mások véleményével. S persze mindjárt kiderül, hogy ettől nem dől össze a világ, vagyis nem mi tartottuk össze... Eközben mégis megtapasztaljuk saját fontosságunkat és felelősségünket. Rájövünk, hogy csak magunkkal tudunk igazán foglalkozni, s ha ezt megtesszük, azzal mindenki jól jár. Magunk mögött hagyunk régi célokat, szenvedélyeket, barátokat, szerelmeket. Ami nemrég még oly fontosnak tűnt, ma értetlenül nézünk rá, hogy vajon miért is? A mélység másban keresendő, nem függ a témától, helyszíntől, tevékenységtől s talán a személyektől sem annyira. Vagy inkább máshogyan. Kevésbé attól, hogy valaki kicsoda, sokkal inkább attól, hogyan van jelen.
Kedves Olvasó, kérlek ne hidd, hogy önjelölt prófétának képzelem magam, és a továbbiakban jóslatokat fogsz olvasni a 2012-es világvégéről! Azt viszont gondolom, hogy az emberi történelem során eddig ismételt módszerek kudarcának felismeréséhez mostanra elég sokan eljutottunk, és ez akár egy szakasz lezárását, és egy új korszak kezdetét is jelentheti. Még kudarcnak sem nevezném, sokkal inkább a korlátok megtapasztalásáról és a szükségszerű következmények nyilvánvalóvá válásáról van szó.
Máskor idáig sem jutunk el, és sértődötten várjuk, hogy a másik vegye észre magát, közben pedig még több sérelmet halmozunk fel magunkban. A másik gyanútlanul folytatja, amit eddig, hiszen lehet, hogy számára mindez természetes, illetve feltételezi, hogy úgyis szólunk, ha zavar minket a viselkedése. Ez egészen addig tart, amíg ki nem robban belőlünk az indulat, kontrollálhatatlanul, és a másik fél részéről nagyon nagy bölcsesség és tolerancia szükségeltetik ahhoz, hogy higgadtan kezelje a helyzetet. Ami, ha ez nem sikerül, jól elmérgesedik...
Olyan világról álmodik az emberiség, mióta öntudatára ébredt, ahol a szeretet felülkerekedik a félelmen, az összetartozás az elválasztottságon, az együttműködés a versengésen. Nem hiszem, hogy véletlenül lenne belénk kódolva ez a vágyakozás, azt gondolom, ezt kaptuk feladatul egyénenként és kollektívan egyaránt. Kívánom, hogy a 2012-es év tényleg sorsdöntő fordulatot hozzon, és eljöjjön a világvége: a félelem, a szűkösség, a nélkülözés világának vége.
Clarissa Pinkola Estes jungiánus terapeutanő, a „Farkasokkal futó asszonyok” című nagysikerű, számos kiadást megért könyvében ezt írja a Csontváz Asszony meséjéről: „...ha az ember egy életen át tartó táplálékra vágyik, szembe kell néznie és kapcsolatot kell létesítenie az Élet/Halál/Élet természettel. Ha erre képesek vagyunk, nem ügyetlenkedünk többé az ábrándképek kihalászásával, hanem bölccsé válunk az igazi kapcsolatok létrehozásához szükséges halálok és újjászületések dolgában. Ha szembenézünk a Csontváz Asszonnyal, megtanuljuk, hogy a szenvedély nem valami „megszerzendő” dolog, hanem inkább olyasmi, ami ciklusok szerint születik és huny ki. A Csontváz Asszony mutatja meg számunkra, hogy a kiáradás és az elapadás, a befejezések és a kezdetek közös megélése hozza létre a semmihez sem fogható odaadó szerelemet.”
Bevallom, egészen más téma járt a fejemben, amikor e blogbejegyzés megírására készültem. Mégis, néhány perccel azelőtt, hogy elkezdtem volna írni, az internet egyik bugyrából elém ugrott egy cím, miszerint
Ezt olvasva első reakcióként fájdalom nyilallt a szívembe: vége a mesének? Hát szertefoszlott a gyönyörű illúzió? Aztán sorra vettem az általam ismert házasságokat: a legtöbb már eljutott a válásig, sokan újraházasodtak, számos házasság pedig szorongató kompromisszumok és keserű lemondások árán vegetál. Arról a néhány házasságról, amely kiállta az évtizedek viharait, és még mindig szeretetteli odafordulás jellemzi, a hitetlenkedő csodálat hangján beszélünk. Akkor hát nem jobb szembenézni a realitással, és levenni magunkról, valamint társunkról a felesleges elvárások terhét? Egy barátnőm azzal az elhatározással ment férjhez annak idején, hogy ő ezt csak addig csinálja, amíg jó. Több mint 10 éve jó, úgy látszik, annak ellenére, hogy komoly érzelmi válságokon is keresztülmentek - ami természetesen elkerülhetetlen, jobb, ha ezt tudomásul vesszük. Azt is említi a cikk, hogy a házasságokban felmerülő "problémák 69 százaléka állandónak tekinthető és csak 31 százaléka oldható meg. Ezért olyan valakit válasszunk házastársunknak, akivel ezek ellenére is együtt tudunk élni." Valamint: "Legyenek reális elvárásaink. A házasság legtöbbször nem fenékig tejfel; ne akarjuk a tökéletesség látszatát kelteni, inkább azt erősítsük magunkban, hogy többet nem is kívánhatnánk."
kapunk társunktól, és mennyivel gazdagabb az életünk azáltal, hogy vele vagyunk. Akkor, ha már magunk is alkalmassá váltunk arra, hogy eszerint éljünk, és képesek vagyunk megadni magunknak, amire vágyunk, nem pedig társunktól várjuk alapvető igényeink kielégítését. Ugyanis ez viselhetetlen teher. Egyik kedvenc Byron Katie idézetem szerint „A te felelősséged, hogy visszatalálj önmagadhoz. Ha sikerül újra értelmes kapcsolatot kialakítanod saját magaddal, a partner csak hab a tortán. A lehető legnagyobb áldás, amit ember megélhet. Tapasztalatom szerint senkire sincs szükségem, hogy kiegészítsen. És paradox módon, amint erre rájövök, onnantól kezdve mindenki kiegészít.”
Új klienseimnél is ez a legfontosabb jellemző, amit a változás sikeressége szempontjából mérlegelek: hajlandó-e az illető belátással viszonyulni számára problematikus élethelyzeteihez, felfedezi-e bennük saját szerepét, vállalja-e saját felelősségét? Valamint a felismerés nyomán hajlandó-e változtatni hozzáállásán, viselkedésén? Ha továbbra is csak panaszkodik, tőlem vár valamilyen csodát, hogy hirtelen legyen kedve valamilyen erőfeszítést jelentő lépés megtételéhez, vagy passzívan várja, hogy egy helyzet, ami eddig nehéz, fojtogató volt, egycsapásra változzon meg, akkor még nem áll készen a változásra. Ezek a kliensek többnyire hamar elmaradnak, jellemzően kifogások mögé bújva, sőt egyszerűen "eltűnve" teszik ezt, nem mondják el nyíltan csalódottságukat, hiszen az már felelősségvállalást jelentene a helyzetért, és lehetőséget adna a változásra, mégha nem is az általam felkínált utat választják.
"Igazság szerint már nagyon sok ember rendelkezik elegendő tudással és megfelelő eszközökkel ahhoz, hogy valóban átformálja az életét. Ám amikor döntéshelyzet előtt állnak, és valóban el kell engedniük valamit, erőt vesz rajtuk a félelem, és ilyenkor inkább gyorsan visszatérnek a kitaposott, ismerős, régi ösvényre. Azt hiszem, sokan hajlamosak elfelejteni: az ilyen átalakulás fájdalommal jár. A fájdalom pedig energiát termel, és mozgásra késztet. Ám amikor megjelenik, azonnal úgy érezzük, hogy most rossz irányba haladunk. ... Nem így van. ... A spiritualitás nyelvén külön neve is van ennek a fogalomnak: "a lélek sötét éjszakája". Így nevezik azt az életszakaszt, amikor a régi megszokás már nem jelent kapaszkodót, de az újat még nem sajátítottuk el teljesen. Ilyenkor nem látjuk, merre vezet az út. Tehát meg kell bíznunk önmagunkban és a lelkünkben, úgy, ahogy ehhez még sosem volt bátorságunk. Ám ha valóban elég bátrak vagyunk ahhoz, hogy minden eddigi határon túl megbízzunk önmagunkban, akkor ez új erővel fog eltölteni bennünket. ...amikor az alagút végén feldereng a fény, erősebbek és magabiztosabbak leszünk, mint valaha."
A kapcsolati válságokról és társunk hibáztatásáról pedig így vélekedik a szerző: "a kapcsolata nem azért nem működik, mert az ég egyszerűen rossz társat küldött. ... Nem is azért, mert gyermekkorában helytelenül nevelték. ... Első látásra úgy tűnik ugyan, hogy a kapcsolat minden probléma okozója, valójában azonban nem több egy üres edénynél. ... A kapcsolat legtöbbször azért hal meg, mert ön nem él benne. Mert mindent fontosabbnak tart önmagánál. Mert a külvilágban annyi eseménnyel és feladattal tereli el a figyelmét mindarról, ami látszólag leküzdhetetlen nehézségként várakozik a lelke legmélyén."
"6. Nem mindenkinek való a házasság - vizsgáljuk meg, hogy nekünk tényleg való-e? Le akarunk-e mondani a kínálkozó lehetőségekről, felelősséget vállalunk-e párunkért, osztozunk-e problémáiban, stb. Ha nem, akkor inkább ne házasodjunk.
Valamint megkértem kedvesemet, hogy ő is vesse papírra gondolatait, tapasztalatait, élményeit a vallás témájával kapcsolatban – lévén, hogy ő, velem ellentétben vallásos neveltetésben és képzésben is részesült. A cikk megírását parázs viták előzték meg kettőnk között, amelyek segítettek tisztázni bizonyos kérdéseket, ráadásul arra is rávilágítottak, hogy mennyire szubjektív a vallásosság és a hit kérdéseinek megélése. Legalább annyira, amennyire húsbavágó és jelentős – számunkra legalábbis, de gyanítom, hogy nem vagyunk ezzel egyedül.
Középiskolás éveim egyházi gimnáziumban teltek. Az „intézményesített” egyház keretein belül kaptam tehát azokat az ismereteket, amelyek mentén megfogalmazhattam, felismerhettem a nem-materiális dimenzióimat. A túrákon, erdőben, vízparton hevenyészett fatönkre terített fehér kendőn misézett osztályfőnökünk (piarista szerzetes), és mi fiúk magától értetődően és kamasz érzékenységgel mondtuk a liturgia kötött szövegeit ott a béka brekegéses és madárdalos színfalak között, s éreztük, hogy nagyon is a helyén van így, a természetben adorálni a Teremtő Istennek.
Emlékszem, sehogy sem akaródzott felkelni a bivakban a Monte Schiarán, a ködös időben, viharos szélben, csúszós sziklafal tetején kényszerből eltöltött éjszaka után. Sebő fiammal nem tudtuk, vajon lejutunk-e élve a hegyről ebben a tejködben, ki tudjuk-e mászni a lucskos fogásokon lefelé is a falat. Lejutottunk. Amikor kiszereltünk a kötélből, megdördült az ég és leszakadt a fergeteges világvégi zápor és zivatar, csak a fejüket csóválták lenn a menedékházban a helyiek, amikor odaértünk pépesre ázva, de boldogan megmenekülve. Magával a kegyelmes Istennel találkoztunk és azt mondta: „Soha nem bántanálak, ezt most már el kellene hinned!”. Vakmerő és vakvagány újszülöttekként viháncoltunk Sebővel lefelé a hegyről és a következő vihar előtt, még jókedvemben leeresztettem Sebőt egy vízesésen, ott lógott egy szál kötélen és az apján a robajló víz felett és az ég megdördült megint…visszahúztam, talán tanult kicsit ő is valamit, mert az úton felfelé jövet ennél a vízesésnél legénykedett, hogy „na itt meg le kéne mászni a vízesés aljába” , mire én csitítottam, hogy „gyerek, hátrébb az agarakkal” – aztán a kényszerbivakolásos éjszaka után, gondoltam felhozom a tervét, ne menjünk már haza szájhősködéssel a puttonyunkban.
Nem gondolom, hogy feltétlenül magánügy a hitgyakorlás. Vannak szertartások, amelyek a közösség istenkapcsolatát kötött formában hivatottak szolgálni, és vannak, amelyek a saját Istenhez való kötődésünket próbálják megfogalmazni, a pillanat varázsának, az érzések túlcsordulásának eksztatikus ünnepében. Az elsőben lehetetlen, hogy mindenki egyazon lelkesedéssel rezdüljön és élje meg a liturgia mélységét, az utóbbit viszont éppen a nagy érzelmi-intellektuális eksztázis szüli, teremti, „koreografálja”. Így „szenteltem fel” magam is a frissen elkészült rendelőmet, annak idején, s csak a Teremtő és én voltunk ott, a mi titkunk az a kis szertartás, amire rendelés közben ha olykor gondolok, jobb orvos vagyok, de legalábbis a világban helyemet találom és biztonságban érzem a „vállalkozásom”.
A jövő vallásgyakorlata nem az erkölcsi tételek mentén fogja lerakni a kereteit, fogja meghatározni a hívők teendőit. Hanem a pszichológia felismeréseivel üzen a hívőknek és fogalmazza meg az utat az élet teljességének elérésére. Ebben már másfajta felelősségek merülnek fel és nem erkölcsi törvények szabályozzák be a hívők magatartását.
Régóta érlelem már magamban ezt a témát, de nem bánom: amióta az eszemben van, egyre több adalék érkezik hozzá a "külvilágból". Az indító gondolat a pénznélküli világ víziója volt. Egy ilyen világ elképzelésébe a
Mivel mindenki a személyes szolgálataival fizet a másiknak, ezáltal a kapcsolatok is személyessé válnak. Megismerem a másik ember ízlését, szokásait, és nem utolsósorban örömét, amelyet a munkámmal szerzek. Meg kell állapodnunk a szolgálat mikéntjében, mennyiségében, az értékét pedig mi magunk szabjuk, nincs szükség a pénz általi szabványosításra, hiszen minden eset más és más. Lehet, hogy valakitől néhány jó szót kapok cserébe ugyanannyi munkáért, amennyiért más egész évben rendben tartja a kertemet. Megegyeztünk, kölcsönösen elfogadtuk, hogy mindketten méltányosnak tarjuk az ellenszolgáltatást az adott esetben, és akkor minden rendben van. Ha változik a helyzetünk, majd új megállapodást kötünk.
A Városban mindenki gyerekkorától tanulja ezt a szemléletet - mint ahogy minden városban világszerte megtanuljuk a társadalmunkban uralkodó szemléletet, világlátást. A szemlélet átadása a regényben fokozatosan, kis csoportok, törzsek bevonásával történik. Sokan hasonlóan képzelik el ezt a folyamatot a mi világunkban is: kis, önellátó csoportok alakulnak, alternatív életfelfogással és életmóddal, amelyek egymással együttműködve egyre több embert tömörítenek, miközben mindvégig megmarad a közösségek helyi, családias, személyes jellege.
A harmadik, az előbbi kérdéshez szorosan kapcsolódó impulzus pedig egy film volt, melyet egy olvasóm küldött el nekem a Pozitív Gondolkodók Magazinjában megjelent cikkem nyomán. A film a Bennfentesek, eredetiben
Tehát hogyan tudjuk megakadályozni, hogy pusztító hajlamaink felülkerekedjenek rajtunk? Meggyőződésem, hogy a fékevesztett és irányt tévesztett agresszió legvégső oka a félelem, melynek mélyén a szeretet hiánya rejtőzik. Ha olyan helyzeteket teremtünk saját magunk számára, ahol a szeretet uralkodik, és nem a félelem, szeretetteljes természetünk kerülhet előtérbe. Okkal bízhatunk másokban, a bizalom bizalmat, majd egyre több szeretetet szül. Ebben a biztonságos közegben bőven van helye árnyoldalaink megnyilvánulásainak is, nyugodtan felszínre törhetnek, sem mások, sem saját magunk nem ítélnek el minket emiatt. Így rombolási vágyunk és mohóságunk még azelőtt szertefoszlik, mielőtt pusztító méreteket öltene. Ráadásul minden esetben kiderül, hogy nem kell harcolnunk azért, hogy megkapjuk, amire szükségünk van - hiszen alanyi jogon jár nekünk!
Mostanában rám járt a rúd, szinte naponta történtek olyan események, amelyek teljes mértékben átírták jól kifundált elképzeléseimet, megalapozottnak hitt terveimet. Váratlan betegség (még mindig!) időzavar, kimerülés, közben a kézzelfogható eredmények elmaradása, ebből adódó anyagi nehézségek, perspektíva hiánya, a jövő bizonytalansága... ilyen típusú apróságok kuszálták össze az életem. Aztán, mint mindig, a kút fenekén megjelent egy halvány fénysugár, csalogatva, hogy erre tovább, van kiút...
A tarot rejtelmeibe szívesen beavatlak személyesen is, legközelebb április 11-étől kezdődő
Elvették a hangomat néhány napra. Ilyen még nem történt velem. Furcsamód jól esett, talán vágytam rá titokban. Állítólag február 13-án elkezdődött a vizsgaidőszak számomra és a hozzám hasonló Nyilas felszálló holdcsomóval rendelkező sorstársaim számára. Könnyen lehet, én mindenesetre komolyan vettem ezt a kis próbatételt.
bolikus formában ábrázolja a két pólust.
VII. A Diadalszekér
Meggondoltam magam, mégsem a Toronyról írok, hanem a IX. Nagy Arkánumról, a Remetéről. Ennek természetesen aktuális oka van: kihúztam őt valamelyik nap, és ennek megfelelően végigjártam az általa kijelölt utat is. Méghozzá a Sötétségen keresztül.
Mit is írhatnék ezek után a Remetéről? Hiszen pontosan erről az útról szól a kártya, amit az elmúlt három napban végigjártam. A többi Nagy Arkánumhoz képest viszonylag egyszerű ez a kép: hajlott hátú öregember, pásztázó fénynyalábok, amelyek a kezében tartott stilizált lámpásban összpontosulnak. Kígyó, spermium és az Alvilág Kapuját őrző háromfejű kutya, sötét háttér, amelyet jobban megszemlélve kiderül, hogy búzakalászok alkotják. A Bölcs Öreg alakjához a tudás, a megvilágosodás, a magány és a befelé fordulás képzetei kapcsolódnak. Valóban, nem érhetjük el saját legmélyebb bölcsességünket, amíg tekintetünket nem fordítjuk befelé.
VIII. Az Egyensúlyozás
Kedden léptük át a téli napfordulót, melyet további érdekes égi jelenségek kísértek: telihold, teljes holdfogyatkozással megspékelve. Nagy energiák voltak-vannak jelen, több asztrológus véleménye szerint a karmikus feladatok előtérbe kerülése, sőt egyesek szerint egyenesen a karma letétele válik lehetővé ebben az időszakban. A magam részéről azzal tudom ezt alátámasztani, hogy a saját életemben ez az év mindenképp fontos fordulópontot jelentetett: olyan új irányok, fejlődési ugrások történtek velem-bennem, hogy szinte már nem is ugyanannak az embernek érzem magam, mint akár egy évvel korábban, a régebbi időkről nem is beszélve. Kedden este az Istennő Templom téli napforduló ünnepén énekeltünk-zenéltünk, mint 
Miután a hátralévő Nagy Arkánumok közül kihúztam a sorrendben utolsót, a XXI. számot viselő Univerzumot, beugrott egy töredék-verssor. Rákerestem - hála neked, Google! - és megtaláltam. Beleborzongtam: nemcsak az az egy verssor, hanem a teljes vers üzenete is kísértetiesen illeszkedik a kezemben tartott kártya jelentéstartalmához! Íme:
XXI. Az Univerzum