Intim betét, intim mosakodó, intim gyanta, intim torna (esetleg illegál)... Az „intim” szó leggyakoribb szókapcsolatai ezek voltak, legalábbis az internetes keresés eredménye szerint. Nekem erről valamilyen titkos, kínos, rejtegetni- és szégyellnivaló tevékenység jut eszembe, amely saját magam elfogadhatóságát biztosítja, de magát a cselekedetet mégsem vállalom fel nyilvánosan. Ráadásul ezek kifejezetten női dolgok, ezért ha netán férfiakkal kapcsolatban merül fel ilyesmi, az még kínosabbnak tűnik.

Számomra mindez két fontos dolgot árul el az intimitáshoz való viszonyunkról: 1) rejtegetjük, szégyelljük; 2) és ez fokozottan vonatkozik a férfiakra. S a harmadik következtetésem, hogy az igazi, mélyebb jelentéséhez, netán átéléséhez nagyon nehezen, nagyon ritkán jutunk el.

Van egy férfi ismerősöm, akivel Facebook-on „találkoztam”. Bejelölt és én visszajelöltem, mivel hasonlónak tűnt az érdeklődési köre az enyémhez, gondoltam, hátha találkoztunk valamilyen rendezvényen, csak már nem emlékszem rá (ez velem gyakran előfordul). Aztán egyszer egy filmklubon személyesen is összefutottunk. A film utáni beszélgetés során odajött hozzám, és hosszan, néma áhítattal bámult rám. Magyarázatul

azt fűzte hozzá a viselkedéséhez, hogy ő most egy angyalt lát, és ez mennyire csodálatos élmény számára. Nekem kevéssé volt az, sőt rendkívül zavarba jöttem, amit elmondtam neki. Általában udvarias és béketűrő vagyok, akkor is az voltam, de igyekeztem mielőbb megszabadulni számomra terhes társaságától. Aztán fél évig semmilyen kommunikáció nem volt köztünk, de a születésnapomra küldött – megint Facebook-on – egy hosszú, meglehetősen szirupos köszöntést. Időnként azt is láttam, hogy (mi mindenr

e jó a fészbúk!) viszonylag rendszeresen más nőneműeket is hasonló édeskés ömlengésekkel bombáz.

Miért zavar engem mindez? Mert olyan magas intimitás-szintet feltételező kommunikáció keveredik bele teljesen megalapozatlanul ezekbe a helyzetekbe, amely kellemetlenné, kínossá teszi ennek fogadását, pláne, mivel a kedvesség, szeretet álarca mögé bújik. Gyakran tapasztalom túlfűtött ezotériával fertőzött közegben, hogy teljesen félreértik a „szeretet” kifejezését, és akár öleléssel, testi érintéssel, akár szavakkal átlépnek olyan határokat, amelynek átlépésére még nem érett meg a két ember kapcsolata.

Miért írok két emberről? Mert azt gondolom, hogy a valódi intimitás az Én és a Te viszonyában jön létre. Lehetséges - bár meglehetősen ritka -, hogy egy csoporton belül mindenki páronként is eléggé mély bizalmi viszonyban van egymással, de inkább jellemző, hogy létrejön egy általánosan elfogadó, biztonságos és szeretetteli légkör a csoportban, amely azonban nem hasonlítható össze azzal a mélységgel, amelyet a két emberközt megszülető intimitás nyújt. Beszéljünk akár anya-gyerek kapcsolatról, párkapcsolatról vagy barátságról: az, ami a két ember intimitásában létrejön, csak és kizárólag kettőjüké, és nem megosztható mással.

Azt hiszem, ebből fakad az intimitás lényege, értéke és minden nehézsége: nekünk kettőnknek fel kell építenünk ezt a különleges közeget, és folyamatosan ápolnunk kell ahhoz, hogy tartós legyen. Az még nem intimitás, amikor úgymond „teljesen rákattanunk egymásra”! Legyen szó szerelemről vagy barátságról. Sőt, még az anya-gyerek kapcsolatban sem elég a „természetes anyai ösztön” a folyamatos egymásra hangolódás biztosításához – hiszen látjuk, milyen gyakran sérül meg ez a nagyon fontos kötelék.

Mindeközben – és persze éppen ezért – csillapíthatatlanul vágyakozunk az intimitás megélésére. Sajnos kevesen rendelkezünk eleve adott eszköztárral a megteremtéséhez, ezért pótlékokhoz folyamodunk. A szexualitás, mint az intimitás egyik legfontosabb közege gyakran esik áldozatul ennek: amikor valaki ismeretlenekkel szexel, vagy egy elhidegült kapcsolatban az intimitás feltámasztásának reményével létesít testi kapcsolatot a partnerével, az ugyanúgy zsákutca. No persze, a zsákutcákra szükségünk van ahhoz, hogy végül megtaláljuk az igazi utat – amennyiben felismerjük, hogy zsákutcába kerültünk, és képesek vagyunk kihátrálni belőle.

Engem teljesen átalakított az, hogy elkezdtem képessé válni az intimitást megélni a párkapcsolatomban. Kénytelen voltam felismerni, milyen „pótszereket” használtam korábban, némi látszat-intimitás beszerzése kedvéért. Ilyen volt a zenéléssel, szerepléssel összekötött nyilvános önkifejezés, az izgalmas kalandok kergetése az élet minden területén, majd a baráti társaságban való „villogás” ezen élmények ecsetelésével. Egyrészt rá kellett jönnöm, hogy az ilyen úton szerzett figyelem, elismerés messze van a valódi intimitástól. Amíg azonban nem éltem át ezt, csak a fájó hiányérzet maradt, amely újabb, még extrémebb kalandok keresésére csábított, és még több felszínes kapcsolat kialakítását eredményezte. Szerencsére a hiányérzet akkora volt, hogy végül egy másik út felé fordított.

Ahogy elindultam a valódi intimitás megélése felé, eleinte sok fájdalomban, ugyanakkor mélyebb, kielégítőbb élményekben volt részem. Most már megerősödve járok ezen az úton, de még mindig sok kérdésem maradt: milyen az a barátság, ahol az intimitásé a főszerep? A régi barátaim közül sokan csalódottan és értetlenül állnak az „új személyiségem” előtt, kérdezve, hogy hová lett az az izgalmas, igaz, roppant nyugtalan régi énem, akivel mindig történt valami? Mások azt mondják, hogy sokkal nyugodtabb lettem, de nem gondolják, hogy unalmasabb, sőt! Én is keresem az önkifejezés újabb, kevésbé öncélú módjait. Próbálok türelmesen viszonyulni a saját átalakulásomhoz, és kivárni, persze ha kell, aktívan elősegíteni az új formák megtalálását az életemben. Olyanokat, amelyek mélyebbek, és valódi intimitásra épülnek. Tudomásul veszem, hogy ilyen kapcsolatokból kevesebb lehet, és sokkal több időt, energiát igényel a fenntartásuk.

Bert Hellinger nyomán sok pszichológus osztja azt a nézetet, hogy az első szerelmi kötődés a legerősebb, és minden további ennél szükségszerűen gyengébb lesz majd. Én ebben kételkedem, vagyis inkább más dimenzióban értelmezem a jelentséget. Nos lehet, hogy a szenvedély és az izgalom csillapul azáltal, hogy valaki több szerelmi viszonyt él át sorozatban, ismeri már azok a lefutását, fázisait. De vajon eljut-e bármelyikben az intimitásig? Azt gondolom, igazi áttörést hoz, amikor valaki képessé válik az intimitás megélésére, és egy ilyen kötődés minden korábbit felülír, bármekkora volt a szenvedély korábban. Azért nehéz ezt felismerni, mert ez a fajta mély intimitás nem a kapcsolat korai, szenvedélyes szakaszában mutatkozik meg, hanem szükségszerűen később, ha a felek már túlvannak az csalódáson, átélték a hatalmi harcokat, majd sikerült ezen túl-látni, és mélyebben, valóságosabban összekapcsolódni. Ennek azonban kikerülhetetlen előfeltétele, hogy feleknek előbb saját magukkal sikerüljön a korábbinál mélyebb, valódibb, intimebb kapcsolatot teremteni.

(Megjelent a Pozitív Gondolkodás Magazin 2013. júliusi számában)

Ahogy futás közben az intuíció témáján gondolkodtam, úgy tűnt, hogy maga a Természet is a kezemre játszik. Sejtelmes pára borította az alacsonyabban fekvő részeket, ugyanis egy dimbes-dombos, gazdag növényzettel borított tájon (egy valaha volt golfpályán) futottam. Rohamosan sötétedett, így egyre inkább a megérzéseimre, mint a látásomra kellett támaszkodnom. Egy-egy nyíltabb területen azért mégis végigtekinthettem ezen a kifürkészhetetlen vidéken, amely akár félelmetes is lehetett volna, de a félelem helyett a látványhoz hasonlóan ködös jó érzés mozdult meg bennem: „Hiszen belül is ugyanez van! Nem ellenem, kívülem található ez a sejtelmesség, hanem egy vagyok vele!” A testem határvonalai szinte feloldódtak ebben a pillanatban, majd belémhasított a felismerés: „Persze, hiszen a Banya időszakát éljük!” A mélybeszállás, a Sötétségben való elmerülés, az Árnyak felbukkanásának ideje ez, nomeg a velük való találkozásé – az Istennő Évköre szerint. Azért a legtöbb nyugati hagyomány hasonlóan vélekedik a november elsejétől a téli napfordulóig tartó időszakról, nem véletlenül kezdődik a Halloween-nel, Mindenszentekkel, Halottak napjával, s fejeződik be a Fény születésével, Jézus születésével, a Karácsonnyal.

Az intuíció ilyesfajta lelkiállapotot igényel: feloldódást, áramlást, spontaneitást, amelynek feltétele, hogy kikapcsoljuk a racionális elme kontrollját. Racionális elménk ugyanis csak azt fogadja el igaznak, amelyet kétséget kizáróan bizonyítani tudunk, vagy legalábbis logikusnak tűnő érveléssel alá tudunk támasztani. Két esetet tudok kapásból felidézni, amikor a „távolból” megéreztem kedvesem lelkiállapotát - mindkét alkalommal intenzív félelemről volt szó. Először hazafelé tartva a vonaton minden előzetes figyelmeztetés nélkül rámtört a szorongás, hogy valami baj van. Először saját magammal kapcsolatban kezdtem aggódni, de egy idő után ezt olyan képek váltották fel, amelyben a kedvesemet éri valami baj. Majdnem felhívtam, de a racionális elmém lebeszélt róla. Hazaérve az este folyamán egyszer csak spontán elmesélte, hogy amikor jött hazafelé az autópályán, halálfélelme volt, mert helyenként teljesen lefagyott az út, és irányíthatatlanná vált az autó. Mikor volt mindez? Igen, pontosan akkor, amikor én a vonaton annál a bizonyos állomásnál megéreztem a félelmet.

A másik esetben kedvesem meglehetősen kalandosan, autóstoppal tartott hazafelé külföldről, várhatóan hajnali érkezéssel. Amikor lefeküdtem, félálomban ismét jelentkezett a már ismert félelem, hogy valami baj lesz, s immár hamarabb változott át azzá az érzéssé, hogy valami baj éri őt. Akkor furcsán nyugodt maradtan, hiszen ismertem az érzés forrását és magyarázatát is. Egy ilyen éjszakai utazás során könnyen kerülhet ijesztő helyzetbe az ember – gondoltam. S valamiért bíztam benne, hogy meg tudja oldani. Utólag kiderült, hogy az a srác, aki felvette őt, életveszélyesen vezetett, és kedvesem már azon a határon volt, hogy megkéri, fogja vissza magát, annyira félt.

Biztosan fel tudsz idézni hasonló eseteket a saját életedből, Kedves Olvasó – amennyiben hajlandó voltál figyelmet szentelni ezeknek az összefüggéseknek. A leggyakoribb eset, hogy fel sem figyelünk ezekre a finom rezdülésekre, így az egybeesést sem fedezzük fel. Ha mégis, rálegyintünk: „Véletlen volt!” Az ellenkező irányú tévedés sem ritka: tisztán érezzük, hogy a másik ellenséges velünk, vagy rettegünk, hogy baleset ér minket. Elképzelhető, hogy igazunk lesz (főként az első esetben), hiszen várakozásunkkal, viselkedésünkkel előidézzük a rettegett következményt. Ha nem vesszük figyelembe saját félelmünk teremtő erejét, most sem fedezzük fel az összefüggést, és azt mondjuk: „Hát ezt éreztem én előre!” Miközben csak saját haragunkat, félelmünket, bűntudatunkat, szorongásunkat vetítettük ki a másik emberre vagy egy helyzetre. S aztán ott állunk tehetetlenül, széttárt karral, kiszolgáltatva a Sors kénye-kedvének.

Talán már sejted, hogyan kerül a képbe az önismeret. Ha megfelelő szintű tudatossággal és önreflexiós készséggel rendelkezel, képes vagy szétválogatni saját motivációidat, felismerni érzelmeid valós forrását, és saját reakciódat mindezekre. Nem keveredik össze, mi származik a külvilágból és mi belőled. Sőt, még akár arra a bonyolult oda-vissza hatásra is felfigyelsz, ami a külvilág és saját belső világod között zajlik folyamatosan. S végül bár látod, hogy a kettőt nem is igazán érdemes szétválasztani, mégis pontosan észleled az ide-oda áramló érzések minden mozzanatát.

Hosszú fejlődési út ez nekünk, a tudományos-mechanisztikus világkép korlátai közt nevelkedett nyugati embereknek, hiszen ez a világkép eleve tagadja az érzések fontosságát. Amikor feszültségeink kezelésére az egyre intenzívebb külső ingerek fogyasztását alkalmazzuk, miért csodálkozunk, hogy eltompult az érzékelésünk? Klienseimnek (akik átlagnál nem problémásabb emberek) kezdetben gyakran még az is nehézséget okoz, hogy szavakba öntsék, mi zajlik bennük. Ha az érzésekre kérdezek rá, gondolatokat kapok válaszul. Leggyakrabban olyanokat, amelyek a másik ember, vagy a körülmények megítélésére vonatkoznak. Van, aki egyenesen felháborodik, hogy minek foglalkozunk ilyen lényegtelen dolgokkal ahelyett, hogy a valódi problémát oldanánk meg? Márpedig saját életünket csakis saját magunkból kiindulva oldhatjuk meg, bármilyen életterületről van szó, ehhez pedig képessé kell válnunk követni azt, mi zajlik bennünk.

Az intuíció fejlesztésének legjobb útja tehát saját érzéseink folyamatos, tudatos, kitartó megfigyelése. Gerd B. Ziegler így ír erről a képességről a II. Nagy Arkánum, a Főpapnő kapcsán, "akit" az intuíció királynőjeként tisztelhetünk:

„Az intuíció az a képesség, amelynek a legtöbb ember kevés tudatos figyelmet szentel. Vannak, akik „hetedik érzéknek” nevezik, arra az adottságra utalva, hogy olyasmiről is tudnak, amit a logikusan gondolkodó értelem sosem volna képes kikövetkeztetni. Az intuíció antennái minden embernél másmilyenek. Mindenki rendelkezik intuitív tudással, de kevesen szentelnek neki valódi figyelmet.”

Ne sajnáld hát a figyelmed magadtól, Kedves Olvasó! Meglátod ettől, nemcsak intuíciód fejlődik majd, hanem életed minden területe mozgásba lendül.

(Megjelent az Ezo porta ingyenes ezoterikus programajánló 2012. decemberi számában)

Az első gondolatom a végtelennel kapcsolatban a Crowley tarot gyönyörűséges utolsó Nagy Arkánuma, a XXI. Univerzum volt. Elsősorban a lehetőségek végtelensége jutott eszembe róla: az, hogy bármi lehetséges. Nem akármi, hanem bármi. Fontos ez a különbségtétel számomra, még ha első hallásra nehezen érthető is. A „bármi” alatt a lehető legnagyobb kiteljesedést értem, ami az egyén számára elérhető az életben. Az „akármi” pedig a forma önkényes megválasztását jelenti, azaz például számomra lehetetlen, hogy mondjuk fizikaprofesszor legyek – leginkább azért, mert nem vágyom rá, és eddigi életemben nem tettem érte semmit. De ha a munkámban való elmélyülés, új dolgok felfedezése, megértése és a világgal való megismertetése áll egy fizikaprofesszor céljai között az első helyen, úgy ebben egyformák vagyunk, és ezt a célt magam is elérhetem a saját szakmai területemen.

Párkapcsolatok területén sokan esnek abba a hibába, hogy egy emberhez ragaszkodnak akkor is, ha már nyilvánvaló, hogy ő nem, vagy már nem partner a közös célok megvalósításában. Vagy éppen akkora szenvedés a másikkal együttélni, hogy abban a reményben hiábavaló ragaszkodni hozzá, hátha egyszer megváltozik. Más kérdés, hogy a helyzet és a partner adottságainak elfogadásával egy külső szemlélő számára kibírhatatlanul nehéz párkapcsolati szituáció is hozhat beteljesedést, fontos fejlődést az illető számára.

A párkapcsolat témakörére is értelmezhető a „bárki, de nem akárki” problematika: minden komolyabb párkapcsolatunk ugyanazt a még megoldatlan sérüléshalmazt hozza felszínre, amely önmagunk elfogadásával és a szeretetre való nyitottságunkkal függ össze. A szerelem kezdeti szakaszában ugyanis az összes teljesületlen gyermeki vágyunkat rávetítjük a partnerünkre, és elhisszük, hogy társunk megtalálásával minden további komolyabb befektetés nélkül megoldódtak a gondjaink. A szakítás sohasem jelent megoldást, csak elodázza a problémával való szembenézést.

Ugyanakkor a tudatosság ezesetben is megengedi a kivételt: ha belátjuk, hogy egyszerűen meghaladja saját vagy társunk teherbíró képességét egy tartós párkapcsolat működtetése, előfordul, hogy a szakítás és az önmagunkon való további munkálkodás a jó megoldás. Azonban ilyenkor is fontos tudatosítanunk, hogy nem társunk hiányosságai vagy hibás választásunk okozta a kapcsolat megszakadását! Amennyiben egyáltalán szándékozzuk vállalni egy elkötelezett, intim párkapcsolat minden terhét, és nemcsak az örömteli részét szeretnénk felelősség nélkül learatni, meg kell tanulnunk korai sérüléseinkből származó irracionális viselkedésünket kezelni, és nem rávetíteni a partnerre. Ezzel együtt az ő sérüléseinek megoldásáért vállalt felelősséget sem szabad a nyakunkba vennünk!

Akárhogy is, csak a tudatos döntés és saját motivációink őszinte feltárása vezethet lehetőségeink kiteljesítéséhez, legyen szó párkapcsolatról, hivatásbeli sikerekről, sőt akár mindennapi időbeosztásunk kezeléséről.

Végül visszatérek indító asszociációmhoz, az Univerzum kártyájához. Gerd B. Ziegler így ír az Univerzummal való egyesülés élményéről: „Minél tökéletesebben kitárulkozol a Világegyetem előtt, annál valószínűbben átéled éned határtalanságának pillanatait, amikor alapvető egységet érzel mindennel, ami létezik. Akkor talán megérik benned egy újfajta bizalom az egész világmindenséget és benne a te életedet is átható és irányító erő és intelligencia iránt. Mindazt, ami számodra fontos és jó, megkapod. Semmiért sem kell küzdened. Nyitottságod és a mindenségbe vetett bizalmad elvezet a következő, tökéletes szintre.”

Aktuális téma, életbevágó helyzet, ráadásul tömegeket érint - nosza, húzzunk rá egy lapot! Mint mindig, a kártya az én viszonyulásomat tükrözi e helyzethez, nem pedig valamilyen általános bölcsességet hirdet. Hátha többeket elgondolkodtat, ezért megosztom e fórumon, bennem mi indult el az árvízi helyzet kapcsán.

Kezdjük magával a lappal, amely nem más, mint a Kardok 7 Hiábavalóság. Első pillanatban megrökönyödtem, aztán jött a ráismerés - hiszen erről beszélek/gondolkodom napok óta! A kételyeimről, amelyek az eddig nagyon is sikeres magyarországi árvízi védekezés ellenére ébredtek bennem.

Az egyik ilyen kétkedő hang a politikai szándékok kiábrándító megjelenése miatt szólal meg bennem, amennyiben politikai hatalom birtokosai próbálják a maguk javára fordítani az árvízi védekezés sikereit, illetve a másik oldalon az estleges hibákat, kudarcokat szintúgy. Lehetne mondani, hogy ez természetes, sőt jogos, de számomra nem az! Az őszinteségtől és tisztánlátástól nagyon messze visz, amikor hatalmi érdekek szűrőjén át próbáljuk elemezni egy tevékenység sikerét vagy kudarcát! Arról nem is beszélve, hogy az együttműködést milyen mértékben nehezíti az ilyesmi.

Ha már az együttműködésnél tartunk: összességében bizonyosan példásnak mondható, hiszen rengeteg önkéntes és hivatásos gátépítő áldozatos munkájának eredménye, hogy a Duna Magyarországon jobbára a medrében maradt. Egyik este párommal mi is kimentünk homokzsákot pakolni a Duna-partra, ahol egyszerre volt lelkesítő látni sokak buzgalmát, és kiábrándító hallani, hogy szidnak másokat - akár a védekezésben szintén résztvevőket! - kiemelve, hogy mi, akik itt vagyunk, csináljuk jól egyedül. A jelenlévő vízügyes szidta a katasztrófavédőket, mondván, hogy ők ugyebár mindenhez értenek, a gödiek a sződligetieket, hogy ők bezzeg nem jönnek építeni (erre rögtön ketten szóltak, hogy bocsi, mi sződligetiek vagyunk!), majd közös erővel a váciak ellen fordultak, talán abban reménykedve, hogy ők elég messze vannak, és ők csak a saját házuk előtt építik a gátat, és az milyen dolog már.

Ezen a ponton elgondolkodtam: nem éppen ezt csináljuk mi is, nagyban? A saját városunk, országunk ússza meg, aztán utánunk az özönvíz? Továbbadjuk a még nagyobb vizet, amit sikeresen benntartottunk a gátak között? Természetes ez így? Nem inkább az összes Duna-menti terület érintettjeinek kellene közösen átgondolni, hol kell benntartani, és hol lehet kiengedni a vizet? Esetleg tetemes haszonnal a vizet öntözésre, az iszapot trágyázásra használni? Ahelyett, hogy a szokásos emberi felfuvalkodottsággal ellenszegülünk a természet erőinek, és ami áradni akar, azt megzabolázzuk - így végeredményben valóban pusztító erejűvé fokozzuk a víz erejét, amely magától a szelídülés, csillapodás útját választaná?

Szerencsére olvasok ilyen véleményeket, cikkeket is szép számmal. Talán haladunk egy globális, rendszerszemléletű gondolkodás felé, amely az egyes résztvevők kölcsönös egymásrautaltságát tartja szem előtt, és arra törekszik, hogy a közös nyereséget maximalizálja, ne pedig a helyi érdeket, az egyéni hasznot, a rövid távú "megúszást" tartsa egyedül szem előtt. Talán mégsem hiábavalóság ezt gondolni, ebben hinni.

A cikk írásának hetében két ízben is foglalkoztam a saját, múltból hozott örökségemmel, két asztrológiában jártas barátnőm segítségével. Elgondolkodtatott – immár sokadszor -, hogy mennyire pontosan látszik a horoszkópomban múltbéli örökségem, és mennyire meghatározó jelenlegi életem szempontjából. Generációkon át, távolabbi rokonság részéről hozott terhek bukkannak elő, amelyek indokolatlanul erős félelemek formájában támadnak fel időnként az életemben, és érthetetlenül akadályoznak a továbblépésben egy-egy területen. Persze mindez csak addig érthetetlen, amíg ki nem tágítom vizsgálódásom perspektíváját régebbi generációkra, vagy reinkarnációs felfogásban előző életeimre.

Reinkarnációs utaztatásban két éve vettem részt először, és (a cikk születése időpontjáig) utoljára: egy olyan életbe tértem vissza, ahol egy mediterrán birodalom uralkodónője lettem, miután elvesztettem uralkodói hitvesemet. Életem azután kezdett érdekessé válni, miután ölembe hullott a hatalom: élveztem, hogy a fél világot igazgatom, nagy horderejű, gyakran kegyetlen döntéseket hozok, szeretőket tartok és szinte bármit megtehetek. Néhány évtized alatt azonban megcsömörlöttem: rájöttem, hiába a hatalom, a szeretők, a fényes udvari élet, a gazdagság és a pompa – magányos vagyok. A halálos ágyamon keservesen szitkozódtam, és dühösen, csalódottan, keserűen haltam meg, amiért csak ennyit adott az élet.

Szerencsére halálom után még ellátogattam a Titkok Házába, ahol feltehettem egy engem foglalkoztató kérdést az éppen elhagyott életemmel kapcsolatban. Vezetőm – természetesen a fent említett asztrológus barátnéim egyike még az utazás előtt elmondta, hogy egy olyan életünkbe fogunk majd visszatérni, amely valamilyen módon kapcsolódik jelenlegi életünk megoldandó kérdéseihez. Úgy éreztem, számomra a közös pont a magány megélése volt. Akárhány barátom van, akármennyi közösségi programba vetem bele magam, akár van tartós párkapcsolatom, akár nincs (akkoriban nem volt), visszatérő élményem, hogy egyedül vagyok. A nevem is hordozza ezt a jelentést: Mónika= magányos, istennő, tanító. Viccesen szoktam mondani, hogy én mindhárommal tudok azonosulni.

Tehát ezt a kérdést tettem fel a Bölcsnek, akivel egy mediterrán város sikátorából nyíló kapu alól, a csigalépcsőn feltekeregve, majd a toronyszobába belépve találkoztam. Igazi ódon könyvtárszoba volt, a mennyezetig érő, zsúfolt könyvespolcokkal, és a Bölcs is amolyan klasszikus, Dumbledore professzor külsejű, süveges-palástos-hosszú szakállas bácsi volt. „Mit tegyek, hogy ne legyek magányos többé?” - kérdeztem az öreget. Ő körbemutatott a szobában, a számtalan könyve irányítva a tekintetem. „A tudás magányossá tesz. Oszd meg hát, és összeköt majd!” Határtalan megkönnyebbülés fogott el a válasz hallatán – hiszen pont ezt teszem, egyre több fórumon törekszem erre! Boldogan szaladtam le a lépcsőkön, és tudtam, hogy ott lent valaki vár, méghozzá egy férfi, aki szeret és támogat ebben a küldetésben. Akkor még nem ismertem őt a valóságban.

Igaz-e a történet, valóban az én lelkem lakott Spanyol Izabella vagy valamelyik más uralkodónő testében? Azt hiszem, ez nem is olyan lényeges. Valahogyan megszületett bennem ez a történet, sőt, inkább ráismertem. Ha álom volt, akkor is fontos üzenetet közölt velem. Akár a kisgyerekkoromra, akár előző életeimre vezetem vissza, a magány érzése mindig velem volt. Most már tudom, mire használjam, és hogyan kerülhetem el a megkeseredést, amely a magánnyal találkozva könnyen hatalmába keríthetne. Megtanulhatom, hogy az egyedüllét nem szükségszerűen nyomasztó állapot, hanem alkotásra, feltöltődésre, a tudás rendszerezésére, és önmagam megismerésére való szent idő.

Azt hiszem, nem vagyok egyedül a magány megélésének nehézségeivel sem. Időről időre osztályrészünk lesz az egyedüllét, netán a társas magány. Ne essünk hát kétségbe, hanem fedezzük fel a lehetőségeit! Rohanó élettempónkból legalább az egyedüllét pillanataiban engedjünk egy kicsit! Ezt tanultam meg eredetemet, múltamat kutatva.

(Megjelent az Ezo porta ingyenes ezoterikus programajánló 2012. júliusi számában)

Elgondolkodtam, hogy mi mindentől keletkezik valakiben – bennem – a lendület, és a legfontosabb alapfeltételként azt tudtam beazonosítani, hogy ilyenkor nincsenek gátak, visszahúzó erők. A másik alapvető lendületadó tényező, hogy legyen egy cél, amely vonzerőt gyakorol és irányt szab az energiának. Mert az energia létezik, azt nem kell megtermelni! A kérdés az, hogy mire fordítjuk: gátak, félelmek táplálására és az ellenük való szakadatlan, ám kilátástalan küzdelemre, vagy inkább célunk felé haladva épülésre, fejlődésre használjuk.

Van egy kliensem, aki hihetetlen mértékű fejlődésen ment keresztül abban a másfél évben, amióta együtt dolgozunk. Sorra tártuk fel az őt akadályozó hiedelmeket és a rájuk épülő félelmeket. Nem volt könnyű, sok fájdalom került felszínre, amelyek megtorpanáshoz, a továbblépés elutasításához vezettek. Szerencsére kliensem, egy szakmájában sikeres, az elégedettséget és a megbecsülést mégis nélkülöző értelmiségi hölgy nem adta fel. Munkája beérett: kiszabadult az őt visszahúzó munkahelyi szituációból, érzelmei életre keltek, teste megfiatalodott, és sorra találják meg őt a lehetőségek, szakmai és magánéleti téren egyaránt. Igazi tavaszi lendület viszi előre, amiért hajlandó volt szembenézni félelmeivel, ezáltal feloldotta, semlegesítette azokat. Természetesen nincs még az út végén, és nem is ez a lényeg. Ha valaki már megélte, milyen elképzelhetetlenül felszabadító az az állapot, amikor a gátak leomlásával megindul az energia áramlása, az a későbbiekben is elő tudja hívni ezt az élményt. Olyankor, amikor ismét elakad, és egy újabb fal tornyosul előtte. Ám a falak leomlanak, amint megértjük valódi természetüket.

Az én (egyik) falam az, hogy úgy érzem, nem vagyok jó, nem azt csinálom vagy nem úgy, ahogy mások elvárják tőlem. És akkor nem szeretnek... Ettől a gondolattól dühös leszek arra, akivel kapcsolatban ezt kitaláltam, és minden megnyilvánulását ennek az elutasításnak tudom be. Amikor végre meg merem közelíteni a másikat, és tisztázni vele a helyzetet, leggyakrabban az derül ki, hogy ő élte meg elutasításként az én viselkedésemet! Mekkora megkönnyebbülés ez! Persze attól, hogy ezt tudom, még mindig újra és újra beleesek ebbe a csapdába, még ha tudatában is vagyok, hogy most éppen ez történik. Mégis abban segít ez az ismétlődő tapasztalat, hogy hamarabb és bátrabban meg merjem kérdőjelezni félelemteli érzéseim valóságosságát. Hiszen számtalanszor kiderült: kizárólag én teremtettem meg magam körül a félelmetes valóságot! Bámulatos, ahogy ilyenkor megindul bennem az áramlás, újra lelkesen és könnyedén tudok foglalkozni a feladataimmal, amelyekkel addig csak nyűglődtem, vagy összeszorított foggal csakzértis haladtam velük előre, látszólag hatékonyan, ám örömtelenül és a végsőkig kimerülve.

Erről az érzésről ír úgy Esther és Jerry Hicks, hogy az áramlat irányába fordítom a csónakomat. Ahogy elkezdek evezni, ismét áramlattal szembe fordulok. Sokszor ez a legnehezebb: erőfeszítés nélkül hagyni, hogy sodorjon az ár. Nem véletlenül adta a közismert, magyar származású pszichológus, Csíkszentmihályi Mihály a Flow, azaz Áramlat elnevezést annak az élménynek, amikor eggyé válunk a tevékenységünkkel, hatalmas teljesítményekre vagyunk képesek könnyedén, miközben nagy örömöt, kiteljesedést élünk át. Tehát a lendületet nem mesterségesen felkelteni, felpumpálni kell magunkban, hanem átengedni magunkat a világot mozgató hatalmas energiaáramlásnak! Ehhez „mindössze” gátjainkat eltávolítva, félelem nélkül át kell adnunk magunkat valódi céljaink vonzerejének, és nyitott szívvel, kitárt karral együtt lüktetni az élettel. Akárcsak a Botok Hercege tüzes harci szerekén, amint páncél nélkül, kitárt karral, a gyeplőt odadobja a kocsit húzó oroszlánnak. Hát persze, hogy ezt a kártyát húztam ki erre a napra!

(Megjelent az Ezo porta ingyenes ezoterikus programajánló 2012. áprilisi számában)

A megfoghatatlan utáni vágyakozás egyidős az emberiséggel. A vallások és mítoszok eredete az ismert történelem kezdetéig nyúlik vissza. Úgy tűnik, nem érezzük teljesnek az életünket anélkül, hogy valamilyen magasabb rendű célt, értelmet ne keresnénk – s jó esetben találnánk – benne. Azonban, mint minden vágy esetében, mohóvá és türelmetlenné válhatunk a misztikus élmények hajkurászása közben. Gyors, látványos, azonnali megkönnyebbülést hozó eredményekre, eksztatikus izgalomra vágyunk, s könnyen besétálunk azok csapdájába, akik ilyesmit kínálnak.

S közben elsétálunk a valódi, hétköznapi misztikum mellett. Aki elindul a spiritualitás útján, szükségszerűen végighalad annak stációin. Jó esetben továbblép, és visszatér ugyanoda, ahonnan elindult, de már egészen más minőségben. Melyek ezek a stációk? A legutóbbi tarot tanfolyamom egyik résztvevőjének Bolondjátéka nagyszerűen megmutatta, amelyet kifejezetten az illető spirituális fejlődésének folyamatára raktunk ki.

Először általában jön a megérintődés, a kezdeti impulzus gyerekkorban vagy kamaszkorban, egy számunkra kiemelt személy által. Lehet ez szülő, távolabbi rokon, tanár, idősebb testvér vagy barátunk nagyobb testvére – valaki, akire felnézünk. Ilyenkor általában annyi tudatosul az egészből, hogy hűha, ez valami fontos és érdekes dolog lehet, amiről mesél, de nem sokat értek belőle. Kicsit később, fiatal felnőttkorban már hozzá merünk szagolni a témához, és beleássuk magunkat valamilyen rendszerbe: asztrológiába, számmisztikába, valamilyen természetgyógyászati iskolába, esetleg egy-egy híres tanító írásait bújjuk. Kezdjük pedzegetni, miről van szó, és határtalan lelkesedést érzünk, hogy elsajátítsuk e titokzatos tudást. Úgy képzeljük, különleges hatalmat nyerünk általa, amely naggyá és irigyeltté tesz minket, életünk pedig egycsapásra könnyű és boldog lehet. Aztán jönnek a csalódások, kiábrándulások, bonyolultságok, zsákutcák. Nem azt látjuk, ami van, hanem amit látni szeretnénk. De mivel mégis az van, ami, kényszerűen csalódunk...

A spirituális fejlődés útja ugyanis egy végtelen utazás. Nincs dicsőséges célbaérés, csak állomások vannak. Ahol a megkönnyebbülés mellé egyből az új feladatot is megkapjuk. Ahogy kezdjük ezt elfogadni, úgy fedezzük fel lépten-nyomon az apró csodákat: ráérzünk a kis sikerek jelentőségére, és megbecsüljük őket; élvezzük a pillanatot azért, amilyen; egyre inkább engedünk belső késztetéseinknek és egyre kevésbé törődünk mások véleményével. S persze mindjárt kiderül, hogy ettől nem dől össze a világ, vagyis nem mi tartottuk össze... Eközben mégis megtapasztaljuk saját fontosságunkat és felelősségünket. Rájövünk, hogy csak magunkkal tudunk igazán foglalkozni, s ha ezt megtesszük, azzal mindenki jól jár. Magunk mögött hagyunk régi célokat, szenvedélyeket, barátokat, szerelmeket. Ami nemrég még oly fontosnak tűnt, ma értetlenül nézünk rá, hogy vajon miért is? A mélység másban keresendő, nem függ a témától, helyszíntől, tevékenységtől s talán a személyektől sem annyira. Vagy inkább máshogyan. Kevésbé attól, hogy valaki kicsoda, sokkal inkább attól, hogyan van jelen.

Ha idáig eljutunk, már nem valószínű, hogy vissza akarnánk fordulni. Azaz rengeteg olyan pillanat lesz, amikor őrjöngve tépjük a hajunkat, hogy „Kellett nekem ez az egész?”. Majd megnyugszunk, és tudjuk, hogy nem cserélnénk el semmiért azt, ahol vagyunk. Tudjuk, hogy nem önkényes katasztrófa sújt minket, ha most épp nagyon nehéz is, hanem egy olyan próbatételt állunk ki, amely elengedhetetlenül szükséges a további fejlődésünkhöz. Azt is tudjuk, hogy utólag fogjuk igazán megérteni, mindez hogyan szolgálja a javunkat, hiszen eddig is így történt. S közben észrevétlenül korábban elképzelhetetlen sikerek, örömök köszöntenek be az életünkbe, minden különösebb felhajtás nélkül. Na, ez az igazi misztikum!

(Megjelent az Ezo porta ingyenes ezoterikus programajánló 2012. szeptemberi számában)

Kedves Olvasó, kérlek ne hidd, hogy önjelölt prófétának képzelem magam, és a továbbiakban jóslatokat fogsz olvasni a 2012-es világvégéről! Azt viszont gondolom, hogy az emberi történelem során eddig ismételt módszerek kudarcának felismeréséhez mostanra elég sokan eljutottunk, és ez akár egy szakasz lezárását, és egy új korszak kezdetét is jelentheti. Még kudarcnak sem nevezném, sokkal inkább a korlátok megtapasztalásáról és a szükségszerű következmények nyilvánvalóvá válásáról van szó.

Mire gondolok konkrétan? Arra, amikor a félelem által vezérelve egymás ellen fordulunk, próbáljuk megszerezni, birtokolni azokat az anyagi természetű javakat, amelyekről úgy hisszük, életünk fenntartásához, de legalábbis jólétünk biztosításához elengedhetetlenül szükségesek. Azt hisszük, mások puszta léte, a sajátunktól eltérő, számunkra érthetetlen, bántó viselkedése saját életterünk beszűküléséhez vezet. Megállunk a VAGY-VAGY választásnál, és meg sem vizsgáljuk az ÉS lehetőségét. Pedig ha nem ragaszkodunk körömszakadtunkig az általunk helyesnek és egyedül elfogadhatónak tartott megoldáshoz, és mástól sem fogadjuk el ugyanezt, hanem szeretettel, de határozottan érdeklődünk tettei valódi mozgatórugói iránt, miközben feltárjuk a magunkéit, lehetőségeink elképzelhetetlen mértékben kitágulnak.

Sokszor megtéveszt minket, hogy bizonyos tetteinknek kisebb léptékben vagy időben később jelentkezik a következménye, és nem látjuk, hogy amit kicsiben teszünk, az tükröződik nagyban is. Például abban legtöbben egyetértünk, hogy a háborúk rosszak, miközben úgy gondoljuk, hogy ha valaki árt nekünk vagy zavar a viselkedésével, pl. szemetel a házunk előtt, hangosabban hallgatja a zenét, mint amit elfogadhatónak tartunk, előírja, mit csináljunk – jogosan büntetjük őt is hasonlóan bosszantó viselkedésünkkel. Ez kicsiben ugyanaz ám, mint nagyban a háború: jogosnak érzett sérelmünket toroljuk meg a másikon.

Sokszor megtörténik, hogy szólunk ugyan a másiknak, ha zavar a viselkedése, de mindezt olyan hangnemben tesszük, ami benne eleve védekezést, elzárkózást, ellentámadást vált ki. Hiszen kérésünk mögött az a – sokszor tudattalan – meggyőződés bújik meg, hogy „Te bunkó, nem veszed észre, mit művelsz? Még a vak is látja, hogy nekem van igazam! Azonnal csináld meg, amit mondok!”

Máskor idáig sem jutunk el, és sértődötten várjuk, hogy a másik vegye észre magát, közben pedig még több sérelmet halmozunk fel magunkban. A másik gyanútlanul folytatja, amit eddig, hiszen lehet, hogy számára mindez természetes, illetve feltételezi, hogy úgyis szólunk, ha zavar minket a viselkedése. Ez egészen addig tart, amíg ki nem robban belőlünk az indulat, kontrollálhatatlanul, és a másik fél részéről nagyon nagy bölcsesség és tolerancia szükségeltetik ahhoz, hogy higgadtan kezelje a helyzetet. Ami, ha ez nem sikerül, jól elmérgesedik...

Amikor a békés hozzáállásra bíztatok másokat, nagyon gyakran felhördülnek: és hagyjam, hogy meglopjanak, semmibe vegyenek, megalázzanak, bántsanak? Na, azt már nem! Sőt, érdekes módon ilyenkor az elsők között merül fel az az indok, hogy majd a szeretteimet/gyerekeimet fogják ugyanígy bántani, ezt pedig mindenképp meg kell előznöm. Emögött a viselkedés mögött meghúzódhat persze egyfajta evolúciós kényszer, ami az utódok, vérrokonok védelmére ösztönöz, de azt hiszem, az ember ennél sokkal kifinomultabb lény. Olyannyira kifinomult, hogy rendkívül meggyőző ál-indokokat tud találni saját viselkedésének igazolására. Jelen esetben az utódok biztonságára való hivatkozás felmentést ad a felelősség alól saját reakciónk következményeinek mérlegelésére nézve, ráadásul valós, személyes sértettségünk felvállalása, kifejezése alól is mentesít.

Amit én javasolok, az messze nem bárgyú elfogadása mások számomra zavaró viselkedésének, hanem pontosan az ellenkezője! A lényeg, hogy abban a pillanatban tegyem szóvá, amint elkezd zavarni – így a másik sem érzi magát hülyének amiatt, hogy hosszú ideig hagytam, hogy tudta nélkül bántson engem, és még én is indulatok nélkül, tárgyilagos hangnemben tudom elmondani a kérésemet. Emögött a viselkedés mögött pedig a másik tisztelete rejlik: bízom abban, hogy ha megérti a szándékaimat, nem akar nekem rosszat. Valamint én is hajlandó vagyok megérteni az ő szándékait, és erről a platformról indulva máris rengetegféle megoldási lehetőséget találhatunk, hogy mindkettőnk igényeit kielégítsük. Vagy – ha ez mégsem nem megy – tisztes távolságot tartva, ítélkezés nélkül elkerüljük egymást.

Hogy kapcsolódik mindez a gazdagság témájához? Véleményem szerint a valódi gazdagság a lehetőségek gazdagságának felismeréséből fakad. Amikor egy első pillantásra megoldhatatlan helyzetet nem adunk fel csak azért, mert több munkát kell befektetni ahhoz, hogy a megoldás ne csak saját magunk, hanem az összes érintett számára elfogadható legyen. Nem állunk meg ott, hogy ha megtehetjük, rákényszerítjük a másikra a saját megoldásunkat, sem ott, hogy fogcsikorgatva, de ellenérzéseinket eltitkolva fejet hajtunk a másik fél akarata előtt.

Ha belegondolunk azokba a hihetetlenül kreatív technológiai fejlesztésekbe, amelyeket az emberiség eddig létrehozott, nehéz elképzelni, hogy ne tudnánk választ adni a Földön manapság jelentkező környezeti problémákra, egyes térségekben tapasztalható erőforrás-hiányokra. A helyzet az, hogy nem akarunk választ adni, pontosabban a hatalmat és az erőforrásokat birtokló szűk elit nem akarja, mert (jó)létét érezné fenyegetve, ha kiengedné a kezéből a kontrollt.

Szeretném hangsúlyozni, hogy az elitben jelenleg helyet foglaló emberek elsősorban az évezredek során kialakult játékszabályokat követve, nem pedig személyiségük elkorcsosulásának következtében cselekszenek úgy, ahogy! Bármelyikünk, aki elfogadja ezeket a szabályokat, nagyjából ugyanoda jutna ebben a helyzetben. Az egyén szempontjából természetesen mégsem véletlen, hogy ki milyen szerepet tölt be a világban, ráadásul a hatalmasok és elnyomottak a szerepének eljátszására ugyanúgy szükség van, mint arra, hogy legyenek olyanok, akik ehhez a játszmához képest más alternatívát mutatnak.

Valódi gazdagságunkat akkor fogjuk megélni, ha általánosan elterjedt gyakorlat lesz a Föld minden társadalmában az, hogy minden helyzetben minden érintett jóllétét egyenrangúnak, mindenki igényét egyformán fontosnak tartjuk, és megkeressük az ennek megfelelő megoldási formát. Abból az alapfeltevésből indulunk ki, hogy a lehetőségek száma végtelen, az anyagi-szellemi-érzelmi erőforrások mennyisége kimeríthetetlen, ha megfelelő figyelemmel kiaknázzuk azokat. Lehet erre azt mondani, hogy ugyan már, erre sok kísérlet történt, és sorra megbuktak: a francia forradalom, a kommunizmus... Igen, valóban megbuktak, méghozzá ugyanott: a gyakorlati megvalósítás szintjén. Résztvevőik újra belesodródtak a hatalmi harcba, nem volt bátorságuk elszakadni a több ezer éves hagyománytól. Talán mára elégszer buktunk már bele ahhoz, hogy elegen akarjunk mást, és békés úton, ugyanakkor eltántoríthatatlan erővel ki is álljunk emellett az új létforma mellett. Mindenki a maga köreiben, kicsiben kezdve tegyen ezért, és egyszer csak az apró kezdeményezések összeérnek majd. Olyan világról álmodik az emberiség, mióta öntudatára ébredt, ahol a szeretet felülkerekedik a félelmen, az összetartozás az elválasztottságon, az együttműködés a versengésen. Nem hiszem, hogy véletlenül lenne belénk kódolva ez a vágyakozás, azt gondolom, ezt kaptuk feladatul egyénenként és kollektívan egyaránt. Kívánom, hogy a 2012-es év tényleg sorsdöntő fordulatot hozzon, és eljöjjön a világvége: a félelem, a szűkösség, a nélkülözés világának vége.

John Lennon-hoz csatlakozva biztatlak, hogy képzeld el ezt a világot, és kezdj el benne élni – ezzel fogod valóra váltani! Mondhatod, hogy álmodozó vagyok, de szerencsére nem vagyok egyedül. Remélem, te is csatlakozol hozzánk, és a világ EGYként él tovább!

You can say I'm a dreamer

But I'm not the only one

I hope some day you'll join us

And the world will live as one

(John Lennon: Imagine)

(Megjelent a Pozitív Gondolkodás Magazin 2012/1. számában)

Clarissa Pinkola Estes jungiánus terapeutanő, a „Farkasokkal futó asszonyok” című nagysikerű, számos kiadást megért könyvében ezt írja a Csontváz Asszony meséjéről: „...ha az ember egy életen át tartó táplálékra vágyik, szembe kell néznie és kapcsolatot kell létesítenie az Élet/Halál/Élet természettel. Ha erre képesek vagyunk, nem ügyetlenkedünk többé az ábrándképek kihalászásával, hanem bölccsé válunk az igazi kapcsolatok létrehozásához szükséges halálok és újjászületések dolgában. Ha szembenézünk a Csontváz Asszonnyal, megtanuljuk, hogy a szenvedély nem valami „megszerzendő” dolog, hanem inkább olyasmi, ami ciklusok szerint születik és huny ki. A Csontváz Asszony mutatja meg számunkra, hogy a kiáradás és az elapadás, a befejezések és a kezdetek közös megélése hozza létre a semmihez sem fogható odaadó szerelemet.”

Ahogy igaz a fenti gondolatmenet a kapcsolatokra, úgy igaz általában az életünkre: közelebb járunk a valósághoz, ha állandó újjászületések sorozataként tekintünk rá, mint egyenletesen előrehaladó folyamatként, még kevésbé állandóságként. Mégis gyakran elkövetjük ezt a hibát, és félelemmel, tiltakozással reagálunk a változásokra, amelyek véget vetnek valaminek, amit megszoktunk, gyanakvással figyeljük az újat, még akkor is, ha szélesebb perspektívát nyit meg számunkra.

Ha szemügyre vesszük egy napunkat, máris tetten érhetjük a ciklust: felkelünk, elindulunk, tevékenykedünk, kikapcsolódunk, lazítunk (jó esetben!), majd kellemesen elfáradva, netán halálosan kimerülve aludni térünk. S másnap kezdődik minden előről. Csak zárójelben hívom fel a figyelmet a „halálosan kimerült” kifejezésre...

Tudjuk jól: ha megtörjük a ciklust, ha nem tartjuk az egyensúlyt, előbb-utóbb bajba kerülünk. Lelki békénk, testi egészségünk, kapcsolataink sínylik meg, ha nem veszünk tudomást a természetes megújulás iránti igényünkről. Néhány napja Kedvesem panaszkodott, hogy fáj a feje, nincs kedve semmihez, de már elkezdte főzni a vasárnapi ebédet. Legkisebb fia – no, azért nem olyan kicsi, 16 éves – felcsattant: „Dehát nem kell ebédet főznöd, Papa, ha nem akarsz! Miért nem pihensz inkább? Hogyan szoktál pihenni? Még nem nagyon láttalak...” Rövid úton kiderült, hogy Papának olvasni lenne leginkább kedve. Az ebédfőzést a tervezettebbnél egyszerűbben és rövidebben elintézte, és valóban leült olvasni. Ugyanez a fia később arról panaszkodott, hogy nem esik jól neki a bokszedzés iskola után, mert közben ugyanúgy kell koncentrálnia, mint az iskolában. Úszni sokkal jobban szeret, mert közben nem kell gondolkodnia semmin.

Miért osztom meg ezeket a mindennapi példákat? Azért, hogy illusztráljam: mindenkinek magának kell tudatosan figyelnie egyensúlya megtartására, valamint magának kell rájönnie, hogy neki milyen tevékenységek jelentenek kikapcsolódást. Ráadásul nem mindig esik jól még az általában rendkívül kellemes elfoglaltság sem, ha éppen nem vagyunk alkalmas állapotban hozzá: a teljes kimerültség állapotában akár a tv bamba bámulása is lehet megfelelőbb választás, mint magamra erőltetni, hogy márpedig „csakazértis” elmegyek futni, és végigkínlódom az egész távot. Ha hagyom magam egy kicsit – látszólag! - teljesen haszontalanul „semmit tenni”, akkor néhány óra regenerálódás után már feltámad bennem a mozgásigény, és lelkesen indulok futni. Nekem így sokkal jobban megéri!

Sokszor az sem könnyű, hogy a jól megérdemelt pihenést megadjuk magunknak, hát még akkor, ha azt gondoljuk, nem is szolgáltunk rá a pihenésre! Ha például munkánk nem hozta meg a várt eredményt, vagy éppenséggel kudarcot vallottunk, és pillanatnyilag megoldhatatlannak látszó nehézségekkel szembesülünk. Ilyesmik járnak a fejünkben: „Hiszen egy percre sem lazíthatok, mert összeomlik minden! Lám, mekkora baj van, biztos nem dolgoztam elég keményen, most aztán mindent beleadok, másra nem is gondolhatok, amíg meg nem oldottam a helyzetet!” Hacsak nem vagyunk életveszélyben vagy katasztrófahelyzetben, a fenti magatartásnak pontosan az ellenkezőjére van szükség: eltávolodni a problémától, feltölteni belső, testi-lelki-szellemi erőforrásainkat, és időnként új szemmel ránézni a helyzetre. Ha sikerül ezt megtenni, sokszor már nem is kell kimondottan a megoldáson törni a fejünket (ez is milyen beszédes kifejezés!): váratlan események, felbukkanó emberek, lehetőségek, bevillanó gondolatok elindítanak minket a megoldás felé, teljesen magától értetődő módon. Egy ismeretlen indiai jógitól származó mondást szívesen idézek fel ilyen esetben: „Ma nagyon sok a dolgom, ezért egy órával többet meditálok.”

Az elengedett, laza lelkiállapot és a kreativitás nagymértékben összefügg egymással: nemrég kreativitás-fejlesztő tréninget tartottam egy cégnél, és megosztottam a csoporttal az egyik szakirodalomban talált, szerintem rendkívül egyszerű és jellemző lépéssort a kreativitás folyamatáról:

1. Előkészítési fázis: a probléma megfogalmazása és kezdeti lépések a megoldás felé. Többnyire kimutatható, hogy a váratlan felfedezéseket is nagyon alapos előkészítés előzi meg. Például Einstein 1905-ben öt hét alatt írta meg a speciális relativitáselméletről szóló dolgozatát, de már 16 éves korától kezdve foglalkozott a fizika alapvető problémáival, köztük a fény sebességével.
2. Inkubációs fázis: a kreatív személy egy időre magára hagyja a problémát és mással foglalkozik. E lappangási időszak során a tudatosan megszerzett ismeretek részben nem tudatosan átstrukturálódnak.
3. Illuminációs fázis: az alkotás legmisztikusabb pontja az ötlet felvillanása. Poincaré például leírja, hogyan jutott eszébe egy nehéz matematikai probléma megoldása, amint éppen fellépett egy buszra.

4. Verifikációs fázis: ellenőrizni kell, hogy a megoldás valóban működik-e, és meggyőzően bebizonyítani a többi ember számára.

Ugyanezen a tréningen megnéztünk egy kisfilmet is, amelyben az előadó beszámol arról, hogy a kreativitás szóról a legtöbb embernek világszerte egy név jut eszébe elsőként, mégpedig a fenti folyamatleírásban is szereplő úr, azaz Einstein neve. A résztvevők számára a legnagyobb megkönnyebbülést az a felismerés jelentette, hogy nemcsak a világraszóló találmányok, felfedezések létrehozói tekinthetők a kreatívnak, hanem bárki, aki újszerű megközelítéssel, a sémákból való kilépéssel old meg egy akármilyen hétköznapi problémát. Tehát a kreativitás a mindennapok része, így mindenkié: ha egy eddig ismeretlen ételt készítek el az éppen otthon fellelhető alapanyagokból – kreatív voltam. Ha rájövök, hogy nem feltétlenül nekem kell küszködnöm egy időmet rabló, nem testhezálló feladattal, hanem megkérhetek rá valakit, aki kifejezetten szeret ilyesmivel foglalkozni – kreatív voltam. Ha egy ellentétes érdekeltségű emberrel sikerül megegyezésre jutnom egy kezdetben kilátástalannak tűnő vita-szituációban – biztos, hogy kreatív voltam. E megoldások felfedezéséhez azonban minden esetben szükséges a problémától való időleges eltávolodás, a görcsös „megoldani-akarás” elengedése.

Miért olyan nehéz ez? Az egyik kedvenc tarot kártyámról, a Korongok Királynőjéről ezt írja Gerd B. Ziegler „Tarot – Rendeltetésed tükre” című munkájában: "Sokan nagyon nehezen tudnak kiszállni a mindennapos rohanásból, és teljesen kikapcsolni, még ha csak rövid időre is. El sem tudják képzelni, hogy az élet nélkülük és szüntelen tevékenykedésük nélkül is megy tovább. Emögött a munkamánia mögött leggyakrabban az a félelem rejtőzik, hogy kicsúszik a kezünkből a gyeplő. Ez pedig az életbe vetett hit hiányáról tanúskodik. Aki azt hiszi, hogy a normális mértéken túl is meg kell erőltetnie magát, az alapvetően kételkedik saját erejében és munkája értékében."

Pár napja furcsa, nyugtalan, összességében mégis kellemes álmom volt: egy hullámvasút-szerű hintán ültem egy barátnőmmel, ami összesen egy deszka és egy kötél volt, miközben akkorákat lengett, mint a Szabadsághíd pillérjeinek magassága (most veszem csak észre az analógiát: Szabadság–híd!) – valahogy össze is kapcsolódott a híddal, és az egész élmény igazából a hullámvasutazásra, mint hintázásra hasonlított, mivel volt benne előrehaladás. Amikor felértünk a hullámhegy csúcsára, egy lelassult, nyugodt, de már feszültséget rejtő pillanatban volt részünk – tudtuk, hogy nemsokára elindulunk a szédítő mélység felé. Ahogy zuhantunk, néha még a deszka és a kötél is eltűnt alólunk, mégis érdekes módon a halálfélelem mellett kifejezetten kellemes izgalmat és mély bizalmat éltem át: bár nem látom, mi fog megmenteni, mégsem tudom elképzelni, hogy hagynának minket lezuhanni és meghalni! Olyan érdekes ilyen hozzáállással figyelni a folyamat kibontakozását: miközben nem tudom, mi lesz a megoldás, de tudom, hogy lesz, szinte perverz nyugalommal nézhetem saját életem filmjének váratlan fordulatait. Az álom végén, amikor kiszálltunk a furcsa hintából, büszkén állapítottuk meg barátnőmmel, hogy közös ismerőseink közül jónéhányan nem mernének felülni erre a szerkezetre. Szegények, nem tudják, mit veszítenek!

Igen, így van: aki nem mer felszállni az Élet-Halál-Élet hullámvasútjára, remélve, hogy elkerülheti a Halállal való találkozást, az Életet is elveszíti. A kettő ugyanis nem létezik egymás nélkül. Ha viszont úgy tekintjük, hogy a Halál az Életet, az örök megújulást szolgálja, nincs miért félnünk a veszteségektől. Ez nem jelenti azt, hogy megússzuk az elválás fájdalmát, de az igenis jelenti, hogy gazdagabbak, erősebbek leszünk általa. Mint a Főnixmadár, amelyet klienseim előszeretettel választanak a Symbolon kártyák közül a megújulás szimbólumaként: hamvaiból, a látszólag teljes megsemmisülésből egyszer csak ragyogó pompával emelkedik fel ismét a magasba. És ez így megy tovább, végestelen végig...

(Megjelent a Pozitív Gondolkodás Magazin 2011/6. számában)

Év elején szoktam húzni egy tarot kártyát a Nagy Arkánumok közül, amely az év legfontosabb témáját jelöli ki számomra. Nos, idén ez a VIII. Nagy Arkánum, az Egyensúlyozás volt. Meglepődtem, sőt bevallom, kicsit csalódott voltam. Keverés közben számtalan izgalmas lehetőség bukkant fel a képzeletemben, amelyhez azonnal kártyát rendeltem a kezemben lévők közül, néhány másiktól tartottam, de az Egyensúlyozásra egyáltalán nem gondoltam. Leginkább azért nem, mert a tavalyelőtti évemnek is ez volt a lapja. És az bizony nem volt könnyű év!

A blogomon korábban az évre visszatekintve ezt írtam: „Személyes szinten ez az évem az ellentétek közti "hullámvasutazásról" szólt, méghozzá igen gyors és gyakori váltásokkal. Menny és pokol, szárnyalás és zuhanás, kétségek és remények - mindeközben igyekeztem tartani a kormánykereket, és menni tovább arra, amiről mélyen akkor is tudtam, hogy jó irány, amikor minden ellene szólt. Szembesültem azzal, hogy ha a félelmeimet hagyom magamon eluralkodni, akkor a rettegett dolgok tényleg megjelennek az életemben. Ha viszont az örömnek adok teret, hihetetlen csodák részesévé válok. Mindez olyan könyörtelen világossággal és intenzitással tört be az élményeimbe, hogy végre átlökött a holtponton, és segített elköteleződnöm néhány sorsdöntő kérdésben - például hogy mi is a valódi hivatásom, és hogy következetesen az örömet válasszam a félelmek helyett. Ahogy a döntések megszülettek, a válaszok, az eszközök és a lehetőségek is felsorakoztak.

Miről is szól ez a lap? Aki először látja a kártyát, általában a színekre figyel fel leghamarabb: kék, zöld, hideg, józan... Aztán következnek a formákra adott asszociációk: szögletes, egyenes, hegyes, kard. Na jó, vannak ott gömbök is! És tényleg, az ott egy alak középen! Láncokat is látok - jé, ez egy mérleg! A kártya korábbi neve Kiegyenlítődés, amely arra utal, hogy a két pólus tökéletes egyensúlyának kialakulását látjuk éppen. Ahhoz, hogy ez az állapot, ez a kiélezett egyensúly fennmaradjon, valóban olyan megfeszített koncentrációra van szükség, amelyet a középen álló nőalak tartásából, befelé figyelő, eltakart tekintetéből kiérezhetünk. Számomra ez a leginkább ambivalens jelentésű Nagy Arkánum: egyszerre fejezi ki az egyensúly megtalálásával járó harmónia, valamint a fenntartására törekvő kétségbeesett erőfeszítés érzését. Megtart és gúzsbaköt, elvezet a középponthoz és leláncol, szembesít tetteim következményeivel, amely egyszerre hordoz felszabadító tisztánlátást és súlyos felelősséget, megnyugtatóan józan, de szenvedély nélküli és élettelen... Folytathatnám a sort a végtelenségig.”

Szóval két éve ilyen volt a találkozásom az Egyensúllyal. Ahogy az idei év elején végül kénytelen-kelletlen elkezdtem barátkozni a lappal, rájöttem, hogy az egyensúlyt ezúttal magasabb szinten, új témákban kell megtalálnom: függőség és függetlenség között az egyenrangú összetartozásban, saját határaim még tisztább kijelölésében, eddigi életem következményeinek felvállalásában, új irányok felé való elindulásban, s az időtállónak bizonyult értékek iránti valódi elköteleződésben. Magyarul a felnőttség felé kell tennem egy jelentős lépést. 38 évesen? Úgy tűnik, igen.

A tarot pszichológiájáról szóló egyik előadásom végén egy önként jelentkezővel csináltunk egy kirakást a plénum előtt. Az elköteleződéssel – házasságról van szó – kapcsolatos félelemeinek eredetére ő is az Egyensúlyozás kártyáját húzta. Nem kis feladat, de komoly hozama van: hiszen a felelősség vállalásával éppen a valódi szabadság esélyét nyerjük el! Végre nem a külső körülmények, hanem mi magunk alakítjuk a sorsunkat! Az Univerzum törvényeinek mentén, amelyek ellen hiába is lázadnánk, elfogadásukkal azonban szinte repülünk a kiteljesedés felé.

(Megjelent az Ezo porta ingyenes ezoterikus programajánló 2012. júliusi számában)

Karácsony közeledtével újra elért minket a rettenetes vásárlási láz: ezt onnan tudom, hogy múlt hét szombaton kiutaztunk kedvesem salsás társaságával Bécsbe, egyébként mindezidáig sikeresen elkerültem ezt az élményt. Gyanútlanul csatlakoztunk az utazáshoz, mondván, biztos jó buli lesz. Kedvesem rettentően kiborult az utcákon hömpölygő, általa egyszerűen "konzumcsőcseléknek" titulált tömeg láttán, amelybe kénytelenek voltunk belevegyülni. Én csak nem értettem a jelenséget: vajon mi célja lehet a személytelen tömegben való tülekedésnek boltról boltra? Valamilyen kötelező feladat, próbatétel teljesítése? Ha megfelelő ajándékokat veszek, cserébe elismerést és szeretetet kapok az emberektől? Nem mintha nem adnék szívesen személyre szóló ajándékokat azoknak, akiket szeretek, és nem örülnék, ha én kapok ilyesmit. De lehetséges-e felszólításra, időzítetten adni? Pláne személyre szabottan? Erősen kétlem.

A magam részéről idén sem kerítettem különösebben nagy feneket a dolognak, mint az utóbbi években általában. Végiggondoltam, kiknek adnék szívesen, és ha eszembe jutott róluk valami, aminek úgy gondolom, hogy örülnének - nem kis részben azért, mert én örömmel adnám nekik azt a dolgot - felírtam, megjegyeztem. Alkalomadtán, jártamban-keltemben majd beszerzem, vagy méginkább elkészítem ezeket az apróságokat. Az ünnep hetében már nem dolgozom, néhány egyéni kliensem fogadását kivéve. Viszont találkozom a barátaimmal, akikkel örülünk egymásnak és az ünnepnek. Ezekre a természetesen adódó alkalmakra biztosan készülök majd valamilyen ajándékkal. No és jártamban-keltemben pedig beszerzem a többit, és otthon bíbelődök majd a készítenivalókkal.

Arra jöttem rá, hogy saját odafigyelésem tesztelésére mindenképp jó alkalom a karácsonyi ajándékozás: ha könnyen jutnak eszembe az ötletek, akkor az illetőre igazán odafigyeltem. Ha erőlködni kell, másokat megkérdezni, hogy minek örülne, akkor bizony hiányosságokat mutat a figyelmem. A másik lehetőség, hogy nem vagyok igazán közeli kapcsolatban az illetővel - ezesetben megfontolandó, hogy érdemes-e egyáltalán ajándékozásba fognom vele kapcsolatban.

Legfontosabbnak azt tartom, hogy a saját lelkemben fel tudjak készülni az ünnepre. A minap együtt gondolkodtunk erről egyik kliensemmel, és egyetértettünk abban, hogy a nyugalom és az elengedettség a legfontosabb feltétele az örömteli együttlétnek. Hiszen adni csak akkor tudunk, ha először magunknak adunk! Ha kifacsarjuk, kizsigereljük magunkat az állítólag szükséges hajtásban, a lehető legmesszebb kerülünk ettől az állapottól. De ha megteremtettük a feltételeket, a szeretet önmagától áradni kezd: észrevesszük a másik értékeit, méltányoljuk erőfeszítéseit, és egyre nagyvonalúbban kezeljük, ha valamit másképpen gondol vagy tesz, mint mi magunk. Nem leszünk dühösek, amiért szükségtelen, erőn felüli áldozatokat hozunk másokért illendőségből, ha őszintén vállaljuk igényeinket, és úgy alakítjuk ki az ünnep kereteit, hogy kényelmesen, rohanásmentesen tudjunk egymással találkozni.

A szabadon áradó szeretet egyik legszebb képi megfogalmazása a Crowley tarot-ban számomra a Kelyhek Ásza, ezért megragadom az alkalmat, hogy a téma kapcsán a Nagy Arkánumok ismertetése után az Ászokkal folytassam.

Kelyhek Ásza

A kehely a nőiség, a befogadás ősi jelképe, amely szeretetteli gondoskodás és a feltétel nélküli elfogadás lehetőségét ígéri. A Szent Grál, mint híres kehely a tiszta szeretet princípiuma, melynek keresését soha nem szabad feladni. A képen fényszökőkútként árad a kehelyből az Élet Vize, a kehely pedig mintegy csatornát képez Ég és Föld, tudatos és tudattalan között, így váltva valóra a szeretet ígéretét. A sokszínűség megmutatja, hogy a szeretet mindent magában foglal, és egyetemes gyógyító erőként áramlik mindenfelé. A kelyhen látható 3 egymásba kapcsolódó kör a test-lélek-szellem egységét, harmóniáját jelképezi, amely egyedül a szeretet átélésével valósítható meg a maga teljességében.

Az Ász mindig az adott elem esszenciáját, sűrített energiáját mutatja meg, jelen esetben a Víz elemét, amely az érzelmek, kapcsolatok, tudattalan, intuíció világába vezet el bennünket.

Egy korábbi, szeretetről szóló cikkemben így fogalmaztam meg annak lényegét, amelyhez a Kelyhek Ászánál jobb szimbolikus illusztrációt nehezen találnék:

"Mi hát a szeretet? A kiteljesedés útja. A cél és az eszköz egyszerre. Az út legragyogóbb önmagunkhoz, melynek során mások életét is beragyogjuk, ahogy ők a miénket. Nem számít, honnan indulunk, ugyanoda jutunk: ha szeretünk, minden kapcsolatunkban szeretettel vagyunk jelen: a párkapcsolatunkban, a gyerekeinkhez, a szüleinkhez fűződő kapcsolatainkban, baráti és munkatársi viszonyainkban, sőt idegenekkel való találkozásaink során is. Hiszen a kiindulópont csak saját magunk lehetünk. Ha önmagunkat szeretjük, magabiztosan választunk a helyzetek, kapcsolatok, lehetőségek áradatából, szeretettel, ítélkezés nélkül mondunk nemet és igent egyaránt."

Kérdések: Ki vagy mi iránt szeretnéd kitárni a szíved? Milyen történésekben, eseményekben tapasztalod meg a szeretet megtartó, összekötő, életet adó erejét? Hol vágysz leginkább a szeretetre? Mi az amit nem kapsz meg, pedig nagyon jól esne? Mit tudnál adni te annak az embernek, akitől olyan fájóan hiányolod szeretetének kinyilvánítását?

A karácsony igazán jó gyakorlóterep a szeretettel kapcsolatos elvárásaink elengedésére, s ezáltal a szeretet befogadásának, átélésének még teljesebb megtapasztalására. Javaslom, hogy próbálj megszabadulni minden felesleges terhertől a karácsonyi készülődés, vendégfogadás és vendégvárás protokolláris teendői közül, viszont tárd ki a szíved minden őszinte szeretetmegnyilvánulás előtt, amely hozzád érkezik! És ugyanígy, adj szívből azoknak, akikkel az ünnep kapcsán találkozol: leginkább figyelmet, hiszen ez az alapja annak, hogy ténylegesen olyasmit és olyan módon adj, ami a másiknak örömet okoz, legyen az tárgyi ajándék, étel, elismerő megjegyzés vagy őszinte érdeklődés.

Kívánom, hogy teremts időt magadnak a valódi pihenésre, feltöltődésre, bármi legyen is az számodra! Tudd lezárni, értékelni és elengedni ezt az évet, majd ezután megújult energiákkal vágj bele az újba! Szépen, fokozatosan, hiszen a tél  - újév ide vagy oda - a befelé fordulás, töltekezés időszaka, az új kezdet majd csak a tavasszal érkezik meg igazán.

Ha kedvet érzel önismereted elmélyítésére, életed minőségi megváltoztatására az újévben, egy mozgalmas módszert próbálhatsz ki ingyenesen január 19-én vagy február 10-én: a tarotdrámát. Ha pedig az átéltek hatására mélyebb elköteleződést érzel, hogy e módszer segítségével megoldást találj életed aktuális problémáira, a helyszínen kedvezményesen jelentkezhetsz a február 18-19-én tartott intenzív tarotdráma hétvégénkre is.

Röviden a módszerről: a tarot-dráma egy olyan csoportmódszer, amelynek elsődleges célja a belső történések és érzelmek megjelenítése a Tarot-kártya és a pszichodráma együttes segítségével. A helyzetfeltárás tarot-kirakással és megbeszéléssel történik, amelyet a téma dramatikus feldolgozása követ. A többi csoporttag részt vesz a dramatikus játékban, a játékos életének szereplőit játssza. A szerepcserékkel és vezetéssel segített játék önismerethez, katarzishoz és feloldódáshoz vezet. A csoportot Laposa Laura tréner, pszichodráma asszisztens kolléganőmmel közösen vezetjük. Részletek és jelentkezés a Napszikra Terápiás Stúdió honlapján, amely otthont ad a csoportnak.

Bevallom, egészen más téma járt a fejemben, amikor e blogbejegyzés megírására készültem. Mégis, néhány perccel azelőtt, hogy elkezdtem volna írni, az internet egyik bugyrából elém ugrott egy cím, miszerint meghatározták a boldog házasság hét titkát, és  kicsit időhúzásból, de kétségtelenül érdeklődésből is elolvastam a hozzá kapcsolódó, szükségszerűen kissé felszínes cikket. Van egy könyvem hasonló címmel, amely komoly párterápiás kutatómunkára épül, és kíváncsi voltam, ebből eredeztethető-e a szóban forgó cikk. Némi áthallást felfedeztem, de nem derült ki egyértelműen számomra, hogy van-e összefüggés a könyv és a cikk által említett, a témában nemsokára bemutatásra kerülő amerikai dokumentumfilm között. Ami igazából megfogott, az az utolsó bekezdés volt: "A filmben megszólaló szakértők szerint a mostani, "holtomiglan-holtodiglan" házassági fogadalmat előbb-utóbb felváltja majd egy konkrét időtartamra (15-20 évre) kötött egyezség, amelynek során a felek a család megalapítására és fenntartására szerződnek. Ez a változat szerintük sokkal realisztikusabb, mint az életünk végéig tartó elköteleződés."

Ezt olvasva első reakcióként fájdalom nyilallt a szívembe: vége a mesének? Hát szertefoszlott a gyönyörű illúzió? Aztán sorra vettem az általam ismert házasságokat: a legtöbb már eljutott a válásig, sokan újraházasodtak, számos házasság pedig szorongató kompromisszumok és keserű lemondások árán vegetál. Arról a néhány házasságról, amely kiállta az évtizedek viharait, és még mindig szeretetteli odafordulás jellemzi, a hitetlenkedő csodálat hangján beszélünk. Akkor hát nem jobb szembenézni a realitással, és levenni magunkról, valamint társunkról a felesleges elvárások terhét? Egy barátnőm azzal az elhatározással ment férjhez annak idején, hogy ő ezt csak addig csinálja, amíg jó. Több mint 10 éve jó, úgy látszik, annak ellenére, hogy komoly érzelmi válságokon is keresztülmentek - ami természetesen elkerülhetetlen, jobb, ha ezt tudomásul vesszük. Azt is említi a cikk, hogy a házasságokban felmerülő "problémák 69 százaléka állandónak tekinthető és csak 31 százaléka oldható meg. Ezért olyan valakit válasszunk házastársunknak, akivel ezek ellenére is együtt tudunk élni." Valamint: "Legyenek reális elvárásaink. A házasság legtöbbször nem fenékig tejfel; ne akarjuk a tökéletesség látszatát kelteni, inkább azt erősítsük magunkban, hogy többet nem is kívánhatnánk."

Szóval tessék leszállni a földre! S ha ezt megtettük, újra a mennybe emelkedhetünk, felismerve, hogy mennyi mindent kapunk társunktól, és mennyivel gazdagabb az életünk azáltal, hogy vele vagyunk. Akkor, ha már magunk is alkalmassá váltunk arra, hogy eszerint éljünk, és képesek vagyunk megadni magunknak, amire vágyunk, nem pedig társunktól várjuk alapvető igényeink kielégítését. Ugyanis ez viselhetetlen teher. Egyik kedvenc Byron Katie idézetem szerint „A te felelősséged, hogy visszatalálj önmagadhoz. Ha sikerül újra értelmes kapcsolatot kialakítanod saját magaddal, a partner csak hab a tortán. A lehető legnagyobb áldás, amit ember megélhet. Tapasztalatom szerint senkire sincs szükségem, hogy kiegészítsen. És paradox módon, amint erre rájövök, onnantól kezdve mindenki kiegészít.”

Kedvesem és én is elváltunk, s az ő több, mint 2 évtizedes házassága után még mindig maradtak feloldatlan fájdalmak mindkettőjükben. Egyik kliensem hasonló paraméterekkel jellemezhető, még fennálló házasságával összehasonlítva az ő helyzetüket azt a különbséget látom, hogy ez utóbbiban a hiányok mellett az erőfeszítések kölcsönös megbecsülése is megfigyelhető: nem tekintik egyértelmű kudarcnak házasságukat, hiszen felnevelték a gyerekeiket, egzisztenciát teremtettek, és folyamatosan próbálkoztak a közelség létrehozásával kettejük között. Ez ugyan nem sikerült, de maga az erőfeszítés tiszteletreméltó. A kölcsönös elismerés légkörében lehetséges szeretettel elengedni egymást, míg gyűlölködve kárpótlást követelni, számonkérve a másikon saját "elpazarolt" éveinket a továbblépés legnagyobb akadálya lehet. Hogy lennének elpazaroltak azok az évek, amikor annyi érték származott belőlük? Még a legrosszabb házasságból is keletkezik valamilyen eredmény - ha más nem, a tanulságok levonása, hogy ilyen helyzetbe többé nem hozom magam, a saját felelősségem felismerése felbecsülhetetlen értékű.

Eredetileg a felelősségről akartam írni, s lám, visszakanyarodtam ehhez a témához: rajtunk múlik, milyen helyzetekbe kerülünk életünk során, megkíséreljük-e megváltoztatni azokat az adott kereteken belül, miközben elfogadjuk az éppen adott kereteket. (Természetesen a témák, amelyekkel szembesülünk testreszabottak, a megélés módja viszont ténylegesen rajtunk múlik.) Tudjuk-e, hogy életünk bármelyik jellemzője, de legalábbis a hozzá való viszonyulásunk lehetne más, ha úgy döntenénk? Lehet, hogy a változás anyagi világban való megnyilvánulása némi időt vesz igénybe, de kitartó figyelmünkkel és energiánk összpontosításával biztosan megmutatkozik a változás. Ha akarjuk. Ez kulcskérdés.

Új klienseimnél is ez a legfontosabb jellemző, amit a változás sikeressége szempontjából mérlegelek: hajlandó-e az illető belátással viszonyulni számára problematikus élethelyzeteihez, felfedezi-e bennük saját szerepét, vállalja-e saját felelősségét? Valamint a felismerés nyomán hajlandó-e változtatni hozzáállásán, viselkedésén? Ha továbbra is csak panaszkodik, tőlem vár valamilyen csodát, hogy hirtelen legyen kedve valamilyen erőfeszítést jelentő lépés megtételéhez, vagy passzívan várja, hogy egy helyzet, ami eddig nehéz, fojtogató volt, egycsapásra változzon meg, akkor még nem áll készen a változásra. Ezek a kliensek többnyire hamar elmaradnak, jellemzően kifogások mögé bújva, sőt egyszerűen "eltűnve" teszik ezt, nem mondják el nyíltan csalódottságukat, hiszen az már felelősségvállalást jelentene a helyzetért, és lehetőséget adna a változásra, mégha nem is az általam felkínált utat választják.

A házasság témájához visszakanyarodva, de a felelősség témájánál maradva idézem Eva-Maria Zurhorst-ot, akinek első könyvére már hivatkoztam itt a blogon, így a Könyvajánlóban is feltüntettem. Most olvasom második könyvét - Szeresd önmagad, és készülj örömmel a következő válságra címmel jelent meg magyarul -, amelyet férjével együtt írtak, aki saját házasságuk válságának megoldása nyomán szintén terapeutává vált, és maga is megosztja tapasztalatait az olvasókkal. Zurhorst asszony így ír a változás folyamatáról: "Igazság szerint már nagyon sok ember rendelkezik elegendő tudással és megfelelő eszközökkel ahhoz, hogy valóban átformálja az életét. Ám amikor döntéshelyzet előtt állnak, és valóban el kell engedniük valamit, erőt vesz rajtuk a félelem, és ilyenkor inkább gyorsan visszatérnek a kitaposott, ismerős, régi ösvényre. Azt hiszem, sokan hajlamosak elfelejteni: az ilyen átalakulás fájdalommal jár. A fájdalom pedig energiát termel, és mozgásra késztet. Ám amikor megjelenik, azonnal úgy érezzük, hogy most rossz irányba haladunk. ... Nem így van. ... A spiritualitás nyelvén külön neve is van ennek a fogalomnak: "a lélek sötét éjszakája". Így nevezik azt az életszakaszt, amikor a régi megszokás már nem jelent kapaszkodót, de az újat még nem sajátítottuk el teljesen. Ilyenkor nem látjuk, merre vezet az út. Tehát meg kell bíznunk önmagunkban és a lelkünkben, úgy, ahogy ehhez még sosem volt bátorságunk. Ám ha valóban elég bátrak vagyunk ahhoz, hogy minden eddigi határon túl megbízzunk önmagunkban, akkor ez új erővel fog eltölteni bennünket. ...amikor az alagút végén feldereng a fény, erősebbek és magabiztosabbak leszünk, mint valaha."

A kapcsolati válságokról és társunk hibáztatásáról pedig így vélekedik a szerző: "a kapcsolata nem azért nem működik, mert az ég egyszerűen rossz társat küldött. ... Nem is azért, mert gyermekkorában helytelenül nevelték. ... Első látásra úgy tűnik ugyan, hogy a kapcsolat minden probléma okozója, valójában azonban nem több egy üres edénynél. ... A kapcsolat legtöbbször azért hal meg, mert ön nem él benne. Mert mindent fontosabbnak tart önmagánál. Mert a külvilágban annyi eseménnyel és feladattal tereli el a figyelmét mindarról, ami látszólag leküzdhetetlen nehézségként várakozik a lelke legmélyén."

És ha ez ilyen komoly dolog, hát vegyük komolyan! Az egyik leggyakoribb hiba, amit elkövetünk (elkövettem én is, félreértés ne essék!), hogy azt gondoljuk, egy párkapcsolat, házasság működtetése automatikus, rutinszerű dolog, egyszer csak megtörténik velünk, aztán megy magától. Hát nem megy! Csak és kizárólag tőlünk működik, magától soha! Úgyhogy érdemes megfontolni a kiindulópontként szolgáló cikk utolsó két megállapítását:

"6. Nem mindenkinek való a házasság - vizsgáljuk meg, hogy nekünk tényleg való-e? Le akarunk-e mondani a kínálkozó lehetőségekről, felelősséget vállalunk-e párunkért, osztozunk-e problémáiban, stb. Ha nem, akkor inkább ne házasodjunk.

7. Felkészülten kössünk házasságot. Olvassunk könyveket, gyűjtsünk tippeket, hogy miként működtethető jól a kapcsolat."

Ha jobban szemügyre veszem, talán mégsem olyan felszínes ez a cikk! Talán még a filmet is meg fogom nézni. Ha így lesz, beszámolok róla, megígérem.

Néhány napja láttam először az "Avatar" című filmet. Talán furcsa, hogy miért csak most, még nekem magamnak is. A történet  egyszerűségében is magával ragadó, a megvalósítás profi, varázslatos, pedig nem 3D-ben láttam, hanem egy sima tévén. Annyira a hatása alá kerültem, hogy aznap "avatarosat" álmodtam, és még napok múlva is felsejlik bennem a film hangulata, eszembe jutnak jelenetei, hősei. Már a film nézése közben sorozatban idéződtek fel bennem más filmek, könyvek, történetek, amelyek hasonló motívumokat, archetipikus témákat és szereplőket vonultatnak fel: a Csillagok háborúja, a Gyűrűk ura, a Harry Potter és a Mátrix a filmek, vagy filmre vitt regények közül, és három, tudtommal nem megfilmesített regény, illetve regény-sorozat: Stephanie Meyer: A burok, Orson Scott Card: Teremtő Alvin meséi, valamint Ilama Árgilius: AN-KI Ősföld büszke népe jut eszembe ebben a vonatkozásban. Némelyiket itt a blogon is emlegettem már.

Az Avatart nézve és a hozzá hasonló alkotásokat felidézve - amelyek természetesen ugyanígy lenyűgöztek - az az érzésem támadt, hogy minden ugyanarról szól. A mítoszok, vallások, és az ezek nyomán született modern mesék ugyanazt az atavisztikus sóvárgást jelenítik meg az Elveszett Paradicsom után, ahol még összhangban éltünk a természettel, hagytunk magunkat vezetni, nem akartunk irányítani, leigázni, uralkodni... Hatalomvágyunk miatt űzettünk ki, és azt a feladatot kaptuk, hogy immár bölcsen, a tudás fájának gyümölcsét elfogyasztva tudatos döntésünk révén jussunk vissza az Egységbe, illetve teremtsünk új, magasabb szintű Egységet. Ehhez azonban szembe kell néznünk a szétválasztottsággal, meg kell vívni harcunkat a Gonosszal, a Pusztítóval, aki a félelem által uralkodik és azáltal vész el, saját csapdájába esvén, mégis megbocsájtást, elfogadást nyerve. Hiszen ő is az egységből született, és oda tér vissza.

Teljes bizonyosságot éreztem afelől, hogy létezik kollektív tudattalan, nem véletlenül szólnak ugyanazokról a témákról a mesék évezredek óta, és modern világunkban is milliókat bűvöl el az Avatar és társainak világa. Végtelen nyugalom töltött el afelől, hogy nem kell beleszakadni abba, hogy megmentsük a világot, hiszen neki nincs erre szüksége: minden, ami történik az "Ő" jóváhagyásával, az Ő szándékai mentén történik. A mi dolgunk, hogy felismerjük a Létezés Törvényeit, és belesimuljunk a Rendbe. Ha harcolunk ellene, csak saját sorsunkat nehezítjük, amelyet végső soron nem tudunk elkerülni. Ha védjük a természetet, jól tesszük, hisz magunkat védjük, mert nekünk szükségünk van rá. Neki viszont nagyjából mindegy, mivel csiklandozzuk, piszkáljuk, könnyedén leráz minket. No nem rosszindulatból, egyszerűen csak visszaállítja az egyensúlyt, s ebbéli szándékáról bőségesen és nyilvánvalóan tájékoztat. Mi pedig dönthetünk, hogy vesszük-e az üzenetet és hajlandóak vagyunk-e belesimulni a nálunknál hatalmasabb Rendbe, valamint elfogadni az ezzel járó, minden elképzelésünket felülmúló teljességet és boldogságot, avagy sem.

Nos, ilyen gondolatokat, érzéseket ébresztett bennem az Avatar, és úgy vélem, ez a témakör roppantmód illeszkedik a sorban általam utoljára hagyott Nagy Arkánum, a XVII. Csillag mondanivalójához. Többek között színben is...

XVII. A Csillag

Kékes-lilás-ezüstös, könnyed, légies-égi színekkel megfestett képen egy ragyogó, hajlékony-tiszta nőalak látható az előtérben, aki mintha önmagán folyatná át az égi áldást, kiöntve azt a földre. Valóban ezt teszi: kozmikus csatornát képez és átadja a magasabb dimenziókból érkező üzeneteket a földi halandóknak. Ezzel együtt elhozza a Reményt, közvetíti a szép jövő ígéretét. Amennyiben követjük Vezérlő Csillagunkat, elvezet minket a vágyott Egységbe, amelyet Mennyországnak hívunk. Természetesen nem kell ehhez meghalnunk, legalábbis nem a köznapi, fizikai értelemben véve: Egónk törekvéseinek, irányítási vágyának és az általa viselt merev személyiség-álarcnak viszont ténylegesen el kell enyésznie ahhoz, hogy meghalljuk, majd kövessük a hívást. A hívást valódi lényünk, életfeladatunk, boldogságunk irányába. S végül olyan ragyogóvá és tisztává váljunk, mint a kártyán látható lány.

Kérdések: Milyen üzenetet, jelzést kaptál mostanában életfeladatodra vonatkozóan? Mely tevékenységeket, kapcsolatokat kell magad mögött hagynod? Milyen irányba kell elindulnod, amelyek hívnak, kínálkoznak? Ha engeded magad ellenállás nélkül tolni és húzni az események által, végül hol lyukadsz ki? Hol kapsz piros, és hol kapsz zöld jelzést? Észre mered venni ezeket a jelzéseket?

A Boldogság egy utazás. Jó utat kívánok!

Minden változás fájdalommal jár, mégha olyan örömteli újdonságokat hoz az életünkbe, amelyeket mi magunk akartunk, akkor is. Új iskola, új munkahely, házasságkötés, gyerek születése, költözés, és még sorolhatnám. Rendre megéljük az új helyzet követelte erőfeszítéseket, az alkalmazkodás kínjait - főleg, ha idillikus képet festettünk magunknak az elkövetkező időszakról. Hogyan érhetjük el, hogy inkább a kitágult lehetőségek örömét és a kaland izgalmát érezzük egy új életszakasz kezdetén, mint az ismeretlentől való félelmet, amely visszaűzne a már megszokott, de elhagyni kívánt korábbi állapotba? Abba, amelyet titokban visszasírunk, és megkérdőjelezzük, jól döntöttünk-e, amikor erre az útra léptünk. Először is hívjuk segítségül a XX. számú Nagy Arkánumot, amely az Eon nevet viseli a Crowley tarot-ban.

XX. Az Eon

Bevallom, számomra ez a legmisztikusabb, legnehezebben értelmezhető Nagy Arkánum, nem véletlenül hagytam a végére. Értem én, hogy az Eon világkorszakot jelent, és a kék anyaméh-forma (aki egyben Nut istennő), valamint a halványan ábrázolt csecsemő-alak a születésre utal, de mégis... Alul három apró embriót is megfigyelhetünk, sőt az anyaméh-formát kapuként is értelmezhetjük. Erős, de harmonikus színvilág jellemzi a kártyát, s maga az egyiptomi főisten, Hórusz is megjelenik a képen többféle alakban. Egyrészt ő maga a csecsemő, másrészt ő ül középen felnőttként a trónusán, ráadásul a lent látható szárnyas szimbólum is őt jelképezi.

Ez a sokféle perspektíva a szemlélőt is perspektíva-váltásra szólítja fel az új korszak hajnalán: összegzésre, áttekintésre, a tágabb összefüggések felismerésére biztat. Arra, hogy ne ragadjunk le a részleteknél, hanem az egészet lássuk. Amikor nehézségekkel találkozunk, legyünk tudatában, hogy miért vállaljuk őket. Ne veszítsük szem elől a magasabb célt, amikor elnyelne az apró bosszúságok, nem várt nehézségek mocsara. Ugyanakkor lássuk azt is, hogy egy-egy látszólag apró lépésünk is korszakalkotó jelentőséggel bírhat, és ne akarjunk mindent egyszerre, türelmesen, szeretettel figyeljük a folyamat kibontakozását. Hiszen Rómát sem egy nap alatt építették fel...

A Lét törvényeinek magasabb szintű megértéséhez juthatunk el életünk komolyabb fordulópontjain: az igazi értékek, az elmúlás és keletkezés örök váltakozása, a életünk értelme, sorsfeladataink felismerése kerül kézzelfogható közelségbe ilyenkor. Éljünk hát a lehetőséggel, és emelkedjünk felül a hétköznapi bosszúságokon! Nem mindennap adódik alkalom erre.

Bevallom, magam is egy új életszakaszba léptem mostanában. Régóta készültem rá, nagy örömmel és hitetlenkedéssel fogadom az eljövetelét. Mégis, időről-időre hatalmába kerít a kétség: igaz ez? Jár ez nekem? Csak kell lennie benne valami hibának! Mikor idáig eljutok, megállok: ha hibát keresek, biztos, hogy találok. Tényleg ezt szeretném? Hiszen figyelhetek inkább az örömre, az ajándékokra is! Ez nem jelenti azt, hogy letagadnám a nehézségeket. Inkább izgalmas, megoldandó és megoldható kihívásnak, játéknak tekintem őket. Régebben ilyenkor jeges félelem kerített hatalmába, és élénken elképzeltem félelmeim megvalósulását. Olyannyira, hogy el is hittem, csak így történhet. Most már mást hiszek. Bízom az Életben, annak fejlődést, köztük az én fejlődésemet támogató erejében. Ez a hit pedig mindig átvisz a félelmeken.

Kérdések: Milyen új életszakasz veszi kezdetét mostanában? Ha egészében szemléled az életed, mi az, amit eddig megtettél, és merre visz tovább az út? Melyek az igazán jelentős történések jelenlegi életedben? Mi az, amin nagyvonalúan túlléphetsz? Milyen változás van éppen születőben, keletkezőben a lelkedben?

Ha a saját fejlődésedhez, megújulásodhoz keresel lehetőségeket, mindjárt négyet is figyelmedbe ajánlok ezen az őszön: a szokásos tarot tanfolyamomon kívül Tarotdráma csoport, Karmabontás, és Féleleműző csoport is indul hamarosan. Részleteket itt olvashatsz: http://www.tavaszpont.com/p/aktualis-programok.html

Bármibe is fogsz, légy türelmes magadhoz, és ne feledd: Rómát sem egy nap alatt építették - erről énekel a Morcheeba is!

Bocsánat, pardon... a komolytalankodásért, egy barátom viccelődött imígyen, aki eredendően lelkész végzettségű, és éppen az Istennő papnőiről meséltem neki, lévén, hogy több barátnőm közéjük tartozik. Úgy gondoltam, hogy ha már az előző bejegyzésben a vallás és a spiritualitás kapcsolatát jártuk körül, akkor miért ne folytassuk ugyanezt a tarot kártyák kapcsán? Ebből a megfontolásból a II. A Főpapnő, valamint az V. A Főpap kártyáját fogom bemutatni. Sokáig éltem abban a tévhitben, hogy a ez a két lap valamilyen módon párt alkot, annak ellenére, hogy a legtöbb vallási felekezet esetében elképzelhetetlen lenne egy ilyen frigy. No persze, attól még... Mindenesetre azóta kiderült számomra, hogy a tarot-ban sokkal inkább összetartozónak számít az I. és a II. Nagy Arkánum, azaz a Mágus és a Főpapnő. Nem véletlenül következnek egymás után: mindketten a teremtőerőt jelenítik meg, csak egyikük férfi, másikuk női módon teremt. Ezzel szemben az V. kártyán ábrázolt Főpap a hit földi képviselőjét, és bennünk személyesen megformált istenhitet, spirituális lélekrészt testesíti meg.

II. A Főpapnő

Titokzatos fátylát félig leeresztő, eltakart szemű nőalak ül egy trónuson, karját áldón kiterjesztve. Sejtelmes köd burkolja be alakját, térdén hangszerre vagy íjra emlékeztető tárgyat látunk. Lábainál földi kincsek: gyümölcsök, kristályok, és egy teve látható. A képen sokszorosan felbukkan a holdsarló alakja. A tudattalan birodalmába kalauzol minket, ahol az álmok, megérzések, az alkotó fantázia segít a gyógyulásban. Természetesen csak akkor, ha hallgatunk a néha megfoghatatlan sugallatok formájában érkező üzenetekre, és vesszük a fáradtságot, hogy megfejtsük az első pillantásra talán zűrzavarosnak, netán ijesztőnek tűnő képeket. Ha rá tudunk hagyatkozni belső hangunkra, egy mélységes, ősi bölcsességforrás nyílik meg előttünk, amely kapcsolataink és életünk kiteljesedéséhez vezet el bennünket. Női módon, finoman, gondoskodóan, indirekt jelzésekkel irányít ez a belső hang, saját elhatározásunkból tudjuk csak követni. Fontos, hogy eközben a földi valóságot se tévesszük szem elől, és a spirituális dimenziókban szerzett felismeréseinket fordítsuk le mindennapi cselekedeteink szintjére, máskülönben elszakadunk a valóságtól.

Emlékezetes élményem volt e kártyával kapcsolatban, amikor egy csapatépítő tréningen én is beszálltam az esti játékba, ami történetesen a tavalyi foci vb egyik elődöntőjével esett egybe. A többségében férfiakból álló csapat természetesen kíváncsi volt a meccsre, ezért a játékot összekötöttük a meccsnézéssel: fogadni lehetett különböző kategóriákban, pl. melyik csapat lövi az első gólt, hány piros és sárga lapot osztanak ki, mennyi lesz az eredmény a félidőben és meccs végén, lesz-e hosszabbítás. Hét csapat versenyezett egymással, és én hirtelen erős bizonyosságot éreztem egy-egy kérdéssel kapcsolatban, sőt még a meccs kezdetekor is egyre újabb sugallatok érkeztek, amelyeket a többiek egyetértésével gyorsan felvezettem a fogadótáblára. Mondanom sem kell, aznapra a Főpapnőt húztam napi kártyának, így nyugodtan rábíztam magam a megérzéseimre. A 7 csapatból másodikok lettünk, és szinte az összes tippem bejött. Mindehhez tudni érdemes, hogy nem vagyok focirajongó, és a vb menetét sem követtem, mivel nincs otthon tévém. Mivel az előkelő helyezést kis csapatunk egyhangúan nekem tulajdonította, a díj egy részét szeretetteljesen rámtukmálták.

Kérdések: Mivel kapcsolatban hallgatnál legszívesebben megérzéseidre (akár a józan eszed ellenében)? Milyen területen aknázhatnád ki intuíciódat - pl. gyógyítás, művészeti tevékenység, emberi kapcsolatok, döntések? Hogyan tudnál nagyobb teret biztosítani a spiritualitásnak életedben?

V. A Főpap

Egy komoly (komor?) papot látunk, méltóságának minden kellékével fölszerelkezve, ijesztő kerub-maszkokkal körülvéve, egy bika erejével megtámogatva, lábainál a Sötétség Istennőjének fényes alakjával. Szilárdság, bizonyosság, az igazi érték, értelem megtalálása és a kiüresedett, megcsontosodott, dogmatikus hit árnyéka egyaránt rávetül a képre. A föld-színek biztonságérzetet sugallnak, a nőalak jelenléte enyhíti a patriarchális papi hatalom nyomasztó súlyát. Mégis az atyai tekintélynek, a szigorú előírásoknak, elvárásoknak való megfelelés szintén a kártya analógiakörébe tartozik. A mélyebb értelem megtalálására hivatásunk, kapcsolataink terén, életfeladatunk megértésére, a hittel átitatott cselekvés igényére és lehetőségére hívja fel a figyelmet ez a lap. Ugyanakkor a mindezek elvesztése is a lehetőségek között szerepel, ha ezt a lapot húzod: valami, aminek egykor jelentősége volt számodra, mára  kiüresedett, értelmét vesztette - ne ragaszkodj hát hozzá tovább, hiszen csak visszahúz!

Kérdések: Ha megvizsgálod tevékenységeidet és kapcsolataidat,felfedezed-e bennük a mélyebb értéket, értelmet? Meggyőződésből követed-e azt az útirányt, amit követsz, vagy soha meg nem kérdőjelezett, esetleg ráderőszakolt elvárások mentén haladsz utadon? Sajátjaid a célok, amelyeket kitűztél magad elé? Közeli kapcsolataidban megéled-e az intimitást, a gondolatok, érzések megosztásának, a közös alkotásnak az örömét, vagy csak gépiesen látod el társaddal, gyerekeiddel, szüleiddel kapcsolatos vélt és valós kötelezettségeidet? Mit tennél, min változtatnál, hogy közelebb kerülj életfeladatod megvalósításához, vagy legalább felismeréséhez?

Javaslatok: Karmikus életfeladatod felismerésében segítő asztrológiai megközelítéssel ismerkedhetsz meg behatóan Gál Judit Karmaasztrológia blogján, és vele közösen vezetett egynapos Karmabontó tréningünkön. Ősszel több csoportot is tartunk majd, egy már konkretizált időpont az október 9. vasárnap. Részleteket a Napszikra Terápiás Stúdió honlapján találsz, és a további időpontok folyamatosan kerülnek fel a Karmaasztrológia oldal Aktuális menüpontjába.

A tarot kártya pedig rendszeres visszajelzéseket ad arról, hogy jó úton jársz-e, és természetesen direkt kérdést is feltehetsz életfeladatod megismerésére vonatkozóan. Ha szeretnéd elsajátítani a kártya használatát, augusztus 13-14-én egy intenzív hétvégén, szeptember 19-től pedig egy egyhónapos tanfolyamon tanulhatod meg tőlem a kártya önismereti célú alkalmazását.

Természetesen minden önismereti út elvezethet életed kiteljesítéséhez, amennyiben kitartóan követed azt. A számodra megfelelő módszer és a vezető(k) kiválasztása szintén a Te feladatod, s tulajdonképpen már az Út része.

Ezt cikket nem egyedül írtam. Ennek oka, hogy a vallás témájával kapcsolatos álláspontom megfogalmazása dilemma elé állított, hiszen sem vallásos neveltetésben, sem vallásos képzésben nem részesültem. Mégis úgy érzem, hogy a spiritualitással való kapcsolatom az utóbbi mintegy 10 évben egyre jelentősebb szerepet tölt be az életemben. A kereszténységgel és a vallási intézményekkel való találkozásaim egyházi esküvői szertartások, temetések, és néhány egyéb vallásos szertartáson való részvételre korlátozódtak.

Önismereti utamat járva, egyszer csak ráeszméltem, hogy a spiritualitás immár életem szerves része lett, és teljesen magától értetődőnek veszem egy olyan erő jelenlétét és működését, amely sorsomat valamely magasabb szempont mentén rendezi. Rájöttem, hogy nem pusztán az én akaratomon múlik, mi történik az életemben, hanem akkor vagyok igazán összhangban a sorsommal, ha alávetem magam ennek a magasabb rendező elvnek, és hagyom, hogy rajtam keresztül megnyilvánuljon életem alakításában. Úgy látom, hogy minden vallás mozgatórugója ugyanez a szándék – mégis kívülállóként azt tapasztalom, hogy sok esetben az intézményesült vallásgyakorlás inkább akadályozza, mint gátolja a spiritualitáshoz vezető egyéni út megtalálását. Mindazonáltal tisztában vagyok vele, hogy a közös szertartások ereje és a vallásgyakorlással kapcsolatos szabályok, gyakorlatok követése megsokszorozhatja a spirituális élmény erejét – magam is részese voltam több ilyen, formális valláshoz nem kötődő, mély spirituális élményt adó szertartásnak -, tehát elfogadom, hogy szükség van rájuk.

Nos, akkor mi az a mód, vagy mérték, ahogy a vallás „emberarcúvá” tehető? Nem tudom a választ, mindenesetre néhány személyes gondoltamat megfogalmaztam ez ügyben. Valamint megkértem kedvesemet, hogy ő is vesse papírra gondolatait, tapasztalatait, élményeit a vallás témájával kapcsolatban – lévén, hogy ő, velem ellentétben vallásos neveltetésben és képzésben is részesült. A cikk megírását parázs viták előzték meg kettőnk között, amelyek segítettek tisztázni bizonyos kérdéseket, ráadásul arra is rávilágítottak, hogy mennyire szubjektív a vallásosság és a hit kérdéseinek megélése. Legalább annyira, amennyire húsbavágó és jelentős – számunkra legalábbis, de gyanítom, hogy nem vagyunk ezzel egyedül.

Tavasszal sorozatban néztem a világ működésével és megváltoztatásával kapcsolatos dokumentumfilmeket. Az első a sorban a Bennfentesek (Inside Job) című volt, amely a 2008-as gazdasági világválságról szólt, majd a Zeitgeist (Korszellem) filmek következtek. Ez utóbbi három film online megnézhető az interneten, magyar felirattal vagy szinkronnal. Ne felejtsem ki a sorból az Élő Mátrix-ot, amely szintén online nézhető, és a gyógyítás, valamint az emberi szervezet működésének új paradigmáját mutatja be. Miért említem meg mindezt? Azért, mert e filmek közül az Zeitgeist első epizódja kifejezetten foglalkozik a vallások, azon belül elsősorban a kereszténység szimbólumrendszerével, valamint mindegyik film valamilyen módon kapcsolódik a spiritualitás témaköréhez. Pontosabban mai világunk, társadalmaink spiritualitás-ellenes berendezkedéséhez.
Szerencsére ezek a filmek nem születhettek volna meg anélkül az egyre erősödő, világszerte tapasztalható sóvárgás nélkül, amely a valódi spiritualitás utáni igényünket mutatja.

Mit értek valódi spiritualitás alatt? Először is annak a tételnek az elfogadását, hogy világunk messze több, mint a materiálisan megfogható, érzékelhető, mérhető jelenségek köre. Másodszor – ha ez így van – természetes szükségletünk, hogy a világ, és benne saját lényünk ezen spirituális részével is kapcsolatba kerüljünk.

Ahogy már cikkem bevezetőjében utaltam rá, úgy vélem, a vallások kialakulása ebből a természetes szükségletünkből fakad, intézményesülésük során azonban többnyire háttérbe szorult az egyéni ember, vagy éppen a közösség bensőséges spirituális élményének támogatása. A hit tudói kiemelt hatalom birtokosainak kiáltották ki magukat, előírásokkal korlátozták a hitgyakorlás módját, az attól eltérni merészelőket pedig megbüntették, kiátkozták, rosszabb esetben meg is ölték. Természetesen igényt tartottak a hívek anyagi támogatására, amellyel saját vagyonukat gyarapították, élesen szembehelyezkedve az anyagi javakon túlmutató értékek hirdetésével. Az aszkétikus szerzetesrendek pedig valójában ugyanazt a függést fejezik ki az anyagi javaktól, hiszen valaminek a tagadása szimbolikus értelemben ugyanaz, mint annak túlzott mértékű birtoklása.

Harmadik felvetésem a valódi spiritualitásra vonatkozóan ez utóbbi gondolatomból táplálkozik: tudniillik a spiritualitás, mint olyan a teljesség befogadását és megélését kell, hogy elősegítse. Azaz az anyagi és a transzcendens világ együtt alkot egészet, és ezt a szertartásokon használt tárgyi szimbólumok nagymértékben támogatják, de közben sosem szabad elfelejtenünk, hogy önmagukon túli minőségeket fejeznek ki. Eddig az én történetem. Most pedig átadom a szót Gábornak...

Középiskolás éveim egyházi gimnáziumban teltek. Az „intézményesített” egyház keretein belül kaptam tehát azokat az ismereteket, amelyek mentén megfogalmazhattam, felismerhettem a nem-materiális dimenzióimat. A túrákon, erdőben, vízparton hevenyészett fatönkre terített fehér kendőn misézett osztályfőnökünk (piarista szerzetes), és mi fiúk magától értetődően és kamasz érzékenységgel mondtuk a liturgia kötött szövegeit ott a béka brekegéses és madárdalos színfalak között, s éreztük, hogy nagyon is a helyén  van így, a természetben adorálni a Teremtő Istennek.

A hétköznapokra is átszivárgott ezeknek a csillagos egű miséknek az igénye: kapcsolatban lenni, folytonosan érezni, szavakkal és apró szertartásokkal megjeleníteni ezt a kötődést Hozzá, aki később a Dolomitokban sem büntetett meg sem a korábbi bűneimért, sem az akkori hősködésért, vakmerőségért, pedig épp jól megtehette volna, mert kicsi voltam és kiszolgáltatott a „nagy idő” kellős közepén. Emlékszem, sehogy sem akaródzott felkelni a bivakban a Monte Schiarán, a ködös időben, viharos szélben, csúszós sziklafal tetején kényszerből eltöltött éjszaka után. Sebő fiammal nem tudtuk, vajon lejutunk-e élve a hegyről ebben a tejködben, ki tudjuk-e mászni a lucskos fogásokon lefelé is a falat. Lejutottunk. Amikor kiszereltünk a kötélből, megdördült az ég és leszakadt a fergeteges világvégi zápor és zivatar, csak a fejüket csóválták lenn a menedékházban a helyiek, amikor odaértünk pépesre ázva, de boldogan megmenekülve. Magával a kegyelmes Istennel találkoztunk és azt mondta: „Soha nem bántanálak, ezt most már el kellene hinned!”. Vakmerő és vakvagány újszülöttekként viháncoltunk Sebővel lefelé a hegyről és a következő vihar előtt, még jókedvemben leeresztettem Sebőt egy vízesésen, ott lógott egy szál kötélen és az apján a robajló víz felett és az ég megdördült megint…visszahúztam, talán tanult kicsit ő is valamit, mert az úton felfelé jövet ennél a vízesésnél legénykedett, hogy „na itt meg le kéne mászni a vízesés aljába” , mire én csitítottam, hogy „gyerek, hátrébb az agarakkal” – aztán a kényszerbivakolásos éjszaka után, gondoltam felhozom a tervét, ne menjünk már haza szájhősködéssel  a puttonyunkban.

Azóta is minden megmenekülés-élményem (akár hegyen, akár kórbonctan vizsgán) arról győz meg, hogy itt van, jelen van, a tenyerén hordoz, nem hagy elveszni, s hát még, hogy a vesztemet nem akarja!

Nem gondolom, hogy feltétlenül magánügy a hitgyakorlás. Vannak szertartások, amelyek a közösség istenkapcsolatát kötött formában hivatottak szolgálni, és vannak, amelyek a saját Istenhez való kötődésünket próbálják megfogalmazni, a pillanat varázsának, az érzések túlcsordulásának eksztatikus ünnepében. Az elsőben lehetetlen, hogy mindenki egyazon lelkesedéssel rezdüljön és élje meg a liturgia mélységét, az utóbbit viszont éppen a nagy érzelmi-intellektuális eksztázis szüli, teremti, „koreografálja”. Így „szenteltem fel” magam is a frissen elkészült rendelőmet, annak idején, s csak a Teremtő és én voltunk ott, a mi titkunk az a kis szertartás, amire rendelés közben ha olykor gondolok, jobb orvos vagyok, de legalábbis a világban helyemet találom és biztonságban érzem a „vállalkozásom”.

Teillard de Chardin, amikor Kínában őskövületek után kutatva, ásatásokat végzett, jezsuita szerzetes lévén, az ázsiai környezetben éjjelente, titokban, nehogy megöljék miatta, hátonfekve, a saját hasán mutatta be a szentmiseáldozatot. Valójában tévedés volt ezt a szertartást így végrehajtani, hiszen a szentmise a közösség ünnepe. Chardin egyszerűen nem tudott jobbat kitalálni, amivel a személyes kötődését kifejezze, azért vette elő ezt a liturgiát. Végtelenül magányosnak érezte magát és ezen keresztül vette fel a kapcsolatot a hívők közösségével, akik abban a pillanatban is, de kétezer évvel azelőtt is ugyanezeket a szavakat használták, ismételték.

Számomra a hívőközösség a gimnáziumból kilépve már túl heterogén volt, és ezért nehezen befogadható. Azt gondolom, hogy első lépésben az intoleranciám szakított ki a vallásgyakorlás vasárnaponkénti misére járásban kimerülő praxisából. Hiszen ha többre, testhezállóbbra vágytam miért nem tettem mellé a saját liturgiámat a közösséggel eltöltött miséhez? Elegem lett a kántáló papból, a rezgő hangon éneklő nénikből, a semmitmondó beszédekből, a mise körül kialakult kultúrkeresztény társasági gyakorlatokból?

Odaülnék megint a fűre vagy a Tátrában, a Kriván oldalán a naplementébe és boldog lennék, hogy évezredes imák jönnek a számra, kifejezni és megszentelni ezt az ajándék pillanatot, persze csak ha a közösség, amelyben megélem ezt, mondjuk egy hegymászás után igényli, hogy ne csupán banális „Ó de szép itt, milyen csodás ez a táj, ez az este..!” felkiáltásokkal nyugtázza a jelent. Mert amúgy magamban csak mélyen és rendülten hallgatok és egy követ a zsebembe csúsztatok...

Másodsorban, ami átértékelésre késztetett az az alábbi gondolat volt: talán az „egyénieskedésünk” a spirituális élmények szerzésének vágya nem hiba, sőt az öltözködésünk és lakáskultúránk, stb önmegfogalmazó szándékának mintájára, felismerten jogos igényünk. Az is volt mindig. Egy-egy közösség, az elemi kollektív élményei mentén (lásd pl. a zsidók megmenekülése Egyiptomból a Vörös tengeren át) fogalmazta meg a közösség minden tagja számára érthető módon a maga szertartásait, amelyek segítségével mind a közösség, mind az egyén számára emlékezetes tanulságok felidézhetők.

II. János Pál egyetlen rövid felhívást tartott szükségesnek üzenni, enciklikáin kívül persze, az emberiség felé: „Ne féljetek!” Ennyi. E köré mindannyian oda tudnánk tenni a kompenzációinkkal, tartalék felhalmozással, hatalomszerzéssel kapcsolatos élményeinket és egyetemes liturgia nőhetne ki belőle a félelem leleplezése jegyében. Mi a baj hát azzal, ha valaki megmondja, hogy merre van a menekülés útja, amerre könnyebb és boldogabb?

A jövő vallásgyakorlata nem az erkölcsi tételek mentén fogja lerakni a kereteit, fogja meghatározni a hívők teendőit. Hanem a pszichológia felismeréseivel üzen a hívőknek és fogalmazza meg az utat az élet teljességének elérésére. Ebben már másfajta felelősségek merülnek fel és nem erkölcsi törvények szabályozzák be a hívők magatartását.

Azt gondolom, hogy a „hívők” nagykorúak lettek és nem csupán egy erkölcsi-kulturális elvárás rendszerben kívánnak kiteljesedni, „jó pontokat” szerezni. Boldogok akarnak lenni a jelenben, hálával telten és a szépségeket és örömöket ajándékként kezelve, beteljesedni szeretnének a teljes emberi transzcendens és fizikai valóságukban. Ennek elérésére „itt és most” mindent megtenni szeretnének. Aki a „HIC ET NUNC” (itt és most)-ot elmossa és egy későbbi beteljesülés reményében elszalasztja, az nem morális vétket követ el, hiszen „csupán” a saját életéről marad le.
 

Régóta érlelem már magamban ezt a témát, de nem bánom: amióta az eszemben van, egyre több adalék érkezik hozzá a "külvilágból". Az indító gondolat a pénznélküli világ víziója volt. Egy ilyen világ elképzelésébe a Serge Latouche francia közgazdásszal készült interjú nyomán mertem először beleengedni magam, akinek nevéhez a növekedés nélküli gazdaság koncepciójának kidolgozása fűződik.

A cikk elolvasása előttig bőszen sulykoltam magamba azt a divatos felfogást, hogy az anyagi bőség egyenlő a pénz birtoklásával, na jó, az újabb irányzatok szerint áramoltatásával. Valahogy mégsem tudtam tiszta szívből azonosulni ezzel az elképzeléssel, mert egy belső hang folyamatosan azt súgta, hogy sántít. Eleinte ezt ez érzést csak a saját ellenállásomnak, kifogás-keresésemnek tudtam be, de a cikk felbátorított arra, hogy komolyan vegyem intő belső hangjaimat. Lehet, hogy alapvetően téves az az elképzelés, amely a pénznek bármiféle értékmérő funkciót biztosít? Lehet, hogy már annyira eltávolodott eredeti céljától, egy általános csereérték kifejezésétől, hogy tévúton járunk, ha társadalmunkat, egyéni életünket, és főleg értékeink meghatározását a pénzhez kötjük?

Hirtelen egy olyan világ képe sejlett fel előttem, ahol mindenki azzal foglalkozik, amihez ért, és azért ért hozzá, mert szívből műveli. Annyit dolgozik, amennyihez kedvet érez, és akkor, amikor a legjobban esik neki - az aktív alkotó időszakokat lazább pihenő időszakok váltják. Természetesen ebbe bőven belefér a természeti adottságokhoz és a szolgálataira igényt tartók természetes igényeihez való alkalmazkodás - annál is inkább, mert mindig lesznek, akik épp erejük és motivációjuk teljében vannak akkor, amikor mások elfáradtak. Ráadásul magától értetődő, hogy mindenkinek szüksége van a pihenésre és a feltöltődésre, így számíthat arra, hogy mások ilyenkor támogatják - hiszen fordított esetben ő tesz ugyanígy.

Bárki odamehet bárkihez, és kérheti tőle a munkáját. Kölcsönös és teljes a bizalom abban, hogy mindenki azért kér valamit, mert igazán szüksége van rá, és nem akar javakat felhalmozni vagy mások kárára nyerészkedni. Ha odamegyek egy építőanyagokat gyártó mesteremberhez, hogy szállodát szeretnék építeni, ahol a kikapcsolódásra vágyók megpihenhetnek, nyilvánvalóan pontosan annyit kérek, amennyi a szálloda felépítéséhez szükséges. A szállodámba látogatók pedig tájékozódnak arról, hogy nekem milyen szükségleteim vannak, és ha ők éppen ilyesmivel foglalkoznak, felajánlják azt a szállásért és ellátásért cserébe. Ha éppen nincs szükségem olyasmire, amit kínálnak, akkor is felajánlják, hogy bármikor fordulhatok hozzájuk, amikor a szolgálataikra igényt tartok. A bizalom teljes, globális megléte pedig feltételezi, hogy ha mi közvetlenül egymásnak nem is tudunk csereszolgáltatást nyújtani, megtesszük másoknak, megteszik nekünk mások - így végső soron, rendszerszinten kiegyenlítődik a szolgálat kölcsönös áramlása. Mivel mindenki tudja, hogy teljes mértékben egymásra vagyunk utalva, és minden tettünk hat mindenkire, így saját magunkra is, senki nem akarja felborítani a rendet - miért is tenné? Hiszen mindent megkap, amire szüksége van, azzá válhat, amire a benne rejlő lehetőségek képessé teszik, és ez nem kevés. Sőt, véleményem szerint a lehető legtöbb, ami embernek osztályrészéül juthat.

Mivel mindenki a személyes szolgálataival fizet a másiknak, ezáltal a kapcsolatok is személyessé válnak. Megismerem a másik ember ízlését, szokásait, és nem utolsósorban örömét, amelyet a munkámmal szerzek. Meg kell állapodnunk a szolgálat mikéntjében, mennyiségében, az értékét pedig mi magunk szabjuk, nincs szükség a pénz általi szabványosításra, hiszen minden eset más és más. Lehet, hogy valakitől néhány jó szót kapok cserébe ugyanannyi munkáért, amennyiért más egész évben rendben tartja a kertemet. Megegyeztünk, kölcsönösen elfogadtuk, hogy mindketten méltányosnak tarjuk az ellenszolgáltatást az adott esetben, és akkor minden rendben van. Ha változik a helyzetünk, majd új megállapodást kötünk.

Nos, a fenti víziómhoz teljesen illeszkedik Ilama Árgilius: AN-KI Ősföld büszke népe című regénye. A címből és a szerző álnevéből még nem igazán derül ki a könyv témája: érzékletesen ábrázol benne egy ideális emberi társadalmat, amely más, jóval kevésbé ideális társadalomban élő népek között - akiknek életmódja a jelenlegi és az emberi történelem korábbi korszakaiban élt társadalmi berendezkedést különböző formáit tükrözi - szigetként létezik, és küldetésének tekinti, hogy tudását fokozatosan átadja a többi népnek. E népek természetesen korántsem tekintik ezt ajándéknak, őket a birtoklási és hatalomvágy hajtja - jól tudják ezt a Város lakói is, mégsem gyűlölik őket.

Részlet a könyvből, amely a Város gazdálkodását és az emberek anyagi javakhoz való hozzáállását írja le: ""Számukra a termelés olyan feladat volt, amelyből büszkeségből minden családtag igyekezett kivenni a részét. A Város együtt védekezett, együtt vadászott, együtt termelte meg a növényeket, és mindent, aminek csak szükségét érezték. A közös termésből mindenki annyit vehetett, amennyit felhasznált. Nem pazaroltak, de nem is fukarkodtak. Nem irigykedtek, nem nézték, ki mennyit vesz. Annyit termeltek, annyit vadásztak, amennyi elfogyott. ... Mindenki értett mindenhez, de minden területen akadtak persze ügyesebbek. Ilyenkor a többiek az ő segítségét kérték."

A Városban mindenki gyerekkorától tanulja ezt a szemléletet - mint ahogy minden városban világszerte megtanuljuk a társadalmunkban uralkodó szemléletet, világlátást. A szemlélet átadása a regényben fokozatosan, kis csoportok, törzsek bevonásával történik. Sokan hasonlóan képzelik el ezt a folyamatot a mi világunkban is: kis, önellátó csoportok alakulnak, alternatív életfelfogással és életmóddal, amelyek egymással együttműködve egyre több embert tömörítenek, miközben mindvégig megmarad a közösségek helyi, családias, személyes jellege.

Ó, ez tényleg szép álom! Hallom sokak és saját magam kritikus hangját. De hiszen az emberi természetben öröktől fogva ott rejlik a pusztítás vágya, amely hatalomra törésben, versengésben, a javak felhalmozásában és a másik ember vagy embercsoport rovására való érvényesülés késztetésében nyilvánul meg. Volt egy például egy második világháborúnk nem olyan rég, de elég, ha végignézünk egy híradót, lépten-nyomon az emberi kegyetlenség és mások semmibevételének, sőt elpusztításának képeit látjuk. Mit kezdjünk saját sötét oldalunkkal?

A harmadik, az előbbi kérdéshez szorosan kapcsolódó impulzus pedig egy film volt, melyet egy olvasóm küldött el nekem a Pozitív Gondolkodók Magazinjában megjelent cikkem nyomán. A film a Bennfentesek, eredetiben Inside Job címet viseli, és a 2008-as gazdasági világválság kialakulásának körülményeit tárja fel, méghozzá az amerikai pénzügyi hatalom féktelen nyerészkedési vágya nyomán kialakult követhetetlenül bonyolult tranzakciórendszer leleplezésével. Megdöbbentő volt látni számomra egy olyan szélsőséges, fékevesztett megnyilvánulását az emberi hatalom- és birtoklási vágynak, amely az én szememben a nácizmus őrületével vetekszik. Igen, ez is az emberi természet része! Bennem is megvan, nincs kétségem felőle, és szeretteimben, tisztelt mestereimben is! A kérdés ismét csak az, hogy mit kezdünk vele. Felismerjük, elfogadjuk, ezáltal élhető keretek közé tereljük e természetesen hajlamunkat, vagy letagadjuk, és vakon hagyjuk, hogy saját magunkon túlnőve minket, másokat, sőt egész világunkat sötétségbe taszítsa? Igenis van választásunk! Ez pedig a tudatosság, az önismeret, az önelfogadás, végső soron pedig a szeretetteljes önkontroll útja. Döbbenetes, amikor a filmben elhangzik, hogy a válság kitörését kísérő pánikban Amerika leghatalmasabb pénzemberei szabályozó intézkedésekért könyörögnek a kormánynak - azokért az intézkedésekét, amelyek elfogadását addig minden eszközzel megakadályozták. Persze, ahogy rendeződött a helyzet, megfeledkeztek erről a kérésükről.

Tehát hogyan tudjuk megakadályozni, hogy pusztító hajlamaink felülkerekedjenek rajtunk? Meggyőződésem, hogy a fékevesztett és irányt tévesztett agresszió legvégső oka a félelem, melynek mélyén a szeretet hiánya rejtőzik. Ha olyan helyzeteket teremtünk saját magunk számára, ahol a szeretet uralkodik, és nem a félelem, szeretetteljes természetünk kerülhet előtérbe. Okkal bízhatunk másokban, a bizalom bizalmat, majd egyre több szeretetet szül. Ebben a biztonságos közegben bőven van helye árnyoldalaink megnyilvánulásainak is, nyugodtan felszínre törhetnek, sem mások, sem saját magunk nem ítélnek el minket emiatt. Így rombolási vágyunk és mohóságunk még azelőtt szertefoszlik, mielőtt pusztító méreteket öltene. Ráadásul minden esetben kiderül, hogy nem kell harcolnunk azért, hogy megkapjuk, amire szükségünk van - hiszen alanyi jogon jár nekünk!

Szeretnék egy ilyen világban élni. Minden apró megnyilvánulás, történés, hír, amely ebbe az irányba mutat, mérhetetlen örömmel és reménnyel tölt el. Kicsiben, a magam eszközeivel pedig minden megteszek azért, hogy akár csak egy apró lépéssel is közelebb kerüljünk e szép álom megvalósulásához. Álmodozó vagyok, tudom - de nem vagyok egyedül. Már John Lennon is megmondta... Képzeld el Te is! Hallgasd meg a zenét, hidd el, segít... https://www.youtube.com/watch?v=-b7qaSxuZUg (John Lennon: Imagine)

Mostanában rám járt a rúd, szinte naponta történtek olyan események, amelyek teljes mértékben átírták jól kifundált elképzeléseimet, megalapozottnak hitt terveimet. Váratlan betegség (még mindig!) időzavar, kimerülés, közben a kézzelfogható eredmények elmaradása, ebből adódó anyagi nehézségek, perspektíva hiánya, a jövő bizonytalansága... ilyen típusú apróságok kuszálták össze az életem. Aztán, mint mindig, a kút fenekén megjelent egy halvány fénysugár, csalogatva, hogy erre tovább, van kiút...

Sokat segített, hogy volt kivel megbeszélni a történteket, megosztani a terheket. Sorstársak, akik egyben barátaim, kollégáim, s szintén elhagyták a járt utat a járatlanért. Hasonló nehézségek, kétségek, majd mégis, látszólag a semmiből megszülető új lendület - közös tapasztalatok, amelyekben osztozunk. Lendület és hit, amely egymásból, egymás által születik. Abból az élményből, hogy nem vagyok egyedül az úton, és amikor már éppen feladnám és visszafordulnék, belémkarolnak, hogy gyere, én is arra tartok! Mindig akad valaki, aki csillogó szemmel az út szélén állva pont rám várt, és azt mondja, amikor odaérek: "De jó, hogy erre jártál és adtál nekem valamit, ami nagyon sokat jelent nekem!" Hát persze, hogy továbbmegyek.

XVI. A Torony

Sötétség és tűz uralja a képet. Tűzokádó szörnyszáj, összeomló pokoli torony, kizuhanó emberalakok, szögletes formák, felül a mindent látó szem - nekem elsőre mindig Szauron szeme jut eszembe a Gyűrűk urából - jobban megnézve azonban az isteni tisztánlátást, az isteni akarat kiáradást is beleláthatjuk. A pusztulás képei mellett az újjászületés szimbólumai is megjelennek: galamb olajággal a csőrében, vagy a kígyó glóriával a feje körül, mint a folyamatos megújulás jelképe. Tisztítótűz ez a javából: a merev falak, a börtönszerű építmény összeomlása egy új, tágasabb, teljesebb, rugalmasabb forma létrejöttének ad helyet.

Fájdalom, halál, kétségbeesés, reménytelenség, bántás és önvád kíséri az összeomlást, majd ahogy elcsitulnak a lángok, és nem marad más, csak a felperzselt tarló - itt már csak az újjáépítésnek van értelme, nincs mit toldozni-foldozni, mellébeszélni, halogatni. El kell indulni, nulláról, újra. Ugyanarra miért induljak, hiszen épp most omlott össze minden? Akkor inkább teremtek valami jobbat, nagyszerűbbet, a jelenhez jobban illőt!  Erre szólít fel a lap a maga kíméletlen, könyörtelen módján. És erre szólít fel az élet is, ha eddig halogattam a változást.

És a káosz közepette egyszer csak úrrá lesz rajtam a nyugalom, hogy voltaképp már semmit sem veszíthetek, megszabadultam mindentől, ami eddig fogva tartott, kiléptem abból, aki eddig voltam, nem tartozom immár senkinek semmivel - még magamnak sem azzal a roppant fárasztó kötelezettséggel, hogy tartsam magam az eddig nagy energiával fenntartott kifelé mutatott képhez, ne adj isten, álarchoz. Végre elindulhatok afelé, aki igazából vagyok, koloncok nélkül, tisztán.

Kérdések: Mit veszítesz el éppen, amihez eddig mindenáron ragaszkodtál? Biztonságérzeted hol szenved végzetesen csorbát? Mit nyerhetsz azzal, ha útjára engeded a tetszetős, ám idejétmúlt formákat, kapcsolatokat? Merre indulnál, ha végleg magad mögött hagynád a múltat?

Kapcsolódó blogbejegyzések: Mélybeszállás A Remete - a Fény felé a Sötétségen át  Némaság-bénaság

Szóval, drága barátim, nem érdemes tartogatni, támogatni azt, ami össze akar dőlni! Ha egyszer elszabadul a pokol, nem érdemes szembeszállni vele. Persze jó tudni, hogy mi adtunk neki ekkora erőt azzal, hogy eddig visszafojtottuk, ami felszínre akart törni. Nem baj persze, utólag nem érdemes keseregni rajta. Jó, hogy megtapasztaltuk az erejét, most már menjünk vele inkább. S legközelebb talán hamarabb észbekapunk. Mielőtt még eljutnánk oda, mint hősünk ebben a filmrészletben: amikor már nagyon-nagyon érzékeny lesz a ravasz...

A tarot rejtelmeibe szívesen beavatlak személyesen is, legközelebb április 11-étől kezdődő Crowley tarot tanfolyamom keretében a Napszikra Terápiás Stúdióban. Ugyanitt személyes tanácsadással is várlak! 

Elvették a hangomat néhány napra. Ilyen még nem történt velem. Furcsamód jól esett, talán vágytam rá titokban. Állítólag február 13-án elkezdődött a vizsgaidőszak számomra és a hozzám hasonló Nyilas felszálló holdcsomóval rendelkező sorstársaim számára. Könnyen lehet, én mindenesetre komolyan vettem ezt a kis próbatételt.

Tulajdonképpen egészen kíméletesek voltak velem: kizárólag azt az egy képességemet vették el, amivel megakadályoztak abban, hogy tovább terheljem magam. Nem tudtam előadásokat tartani, így otthon kellett maradnom. És aludtam! Egy barátnőm hasonlata szerint egy gyorsvonatot próbáltam utolérni biciklivel az utóbbi pár hétben - nem csoda, hogy elfáradtam.

Na jó, ez a magyarázat felszíni rétege. Még mi mindenre ad alkalmat az, hogy nem beszélhetek? Például másokat meghallgatni. Vagy jobban átgondolni, mit szeretnék mondani. Kiemelni a lényeget. Csak akkor beszélni, ha tényleg annak van ott a helye és az ideje. Írni. Elengedni. Elfogadni.

Elkezdtem tudatosan odafigyelni mások meghallgatásra. Először is megállapítottam,hogy tényleg nem hallgatom meg beszélgetőpartnereimet igazi figyelemmel, legalábbis az esetek nagyrészében. Ettől elszégyelltem magam. Majd elkezdtem őket hallgatni. Azt vártam, hogy mindenféle mélységes dolgokat tudok majd meg róluk. Ilyen is volt, de a legnagyobb meglepetést az okozta, hogy elismeréseket kaptam. A legkülönbözőbb emberektől, sorozatban. Ennyire féltem volna meghallani, mit gondolnak rólam, hogy inkább túlbeszéltem őket, sok-sok okosságot ömlesztve rájuk? Talán épp azért, hogy kivívjam az elismerésüket? Nem adva rá lehetőséget, hogy ezt el is mondhassák nekem? Hát, erről kár volt eddig lemaradni!

Arra is rájöttem - már megint! -, hogy a saját jó érzésem mindennél előbbre való. Ezt a túlterheltséggel kapcsolatos morfondírozásaimból szűrtem el. Ha valamit nem szívből csinálok, annak sokszorosan fizetem meg az árát. Ha nem pihenek eleget, ha nem abban vagyok, amiben igazán szeretnék, ha áldozatokat hozok a mások vélt elvárásainak való megfelelés érdekében. Szinte minden pillanatban tudatos mérlegelést igényel, hogy eldöntsem: ez most a legfontosabb elvégzendő? Valóban ehhez van leginkább kedvem? Lesz bármilyen komolyabb következménye, ha ezt későbbre halasztom? Igenis lehetséges, hogy minden pillanatban jó érzéssel, azaz magammal összhangban legyek jelen! Még akkor is, ha első pillantásra nemszeretem elintézendőkről van szó: adminisztráció, csekkek befizetése, rendrakás, mosogatás... Mégis, ha tudom, hogy ezzel valamilyen fontos célomhoz járulok hozzá, vagy egyszerűen megszüntetek valamilyen nyomasztó feszültségforrást, ami elvonna egyéb élvezetes, vagy fontos tevékenységektől, az már önmagában jó érzéssel tölt el.

Természetesen kedvenc segítőtársamat, a tarot-t is bevontam az értelmezési folyamatba: egy egyszerű, 4 lapos kirakást választottam, és így határoztam meg a helyek jelentéstartalmát: 1. Előzmény, ez vezetett a jelenlegi állapot, azaz némulásos betegségem kialakulásához. 2. Ezt ne tegyem ebben a helyzetben. 3. Ezt tegyem, ez az elérendő állapot, amelyre a betegség felhívja a figyelmet. 4. Ide vezet, ha így cselekszem. Nos, ezt a kirakást kaptam válaszul a kérdésemre:

Az 1. helyen (balról az első lap) a Kelyhek 3, Bőség szerepel. Ezt a helyet ugyebár az esemény közvetlen előzményeiként jelöltem meg. Nem kellett sokat gondolkodnom, hogy megfejtsem a jelentését: gazdagon áradtak felém a lehetőségek, mind a munkában, mind barátaim részéről, szórakozásban, kulturális eseményekben, és én mindet elfogadtam, mindenhol ott akartam lenni, mintha féltem volna, hogy lemaradok valamiről. Közben egyre feszültebb és kimerültebb lettem, mert éreztem, hogy magammal lenni, elcsendesedni, pihenni már nem marad időm. A 3. hely kérdése így hangzott: mi az, amit ne tegyek, ami elkerülendő a helyzet megoldása érdekében? Nos, a Botok 8-as, Gyorsaság érkezett válaszul. Ennél direktebb üzenetet nem nagyon kaphattam volna. Szóval ne siettessem se a gyógyulásomat, se általában a dolgaim előrehaladását, rendben, értem én, mégsem csinálom... Talán ha százegyedszer egy újabb formában is az orrom alá dörgölik, akkor elhiszem. Talán éppen most. Nade akkor mi a fő tanulnivaló, a megoldáshoz vezető út, tessék mán megmondani! A 2. helyen, legfelül, nagyon határozottan ott állt maga a Botok Királynője. Tehát a Tűz Úrnője azt üzeni nekem, hogy legyek hozzá hasonlatosan magabiztos és méltóságteljes. Üljek csak nyugodtan a trónusomon, kezemet vadállati ösztöneimen nyugtatva, amelyek, ha úgy tartja kedvem, elszabadíthatók, csak rajtam múlik, mikor. Egy uralkodónő, kérem szépen, nem szaladgál ám senki után! Pontosan tudja, hogy eljön hozzá minden és mindenki, amire és akire szüksége van. Mivel alanyi jogon jár neki a bőség és a pompa, sőt még a szolgálat is! Ehhez nem kell mást tennie, mint legragyogóbb önmagává válnia, és fényét a világba kiárasztania. Nagyon értékes arany ám, amit megérlelt magában, igazi "ember-arannyá" nemesítette ő már az "ember-ólmot", ahogy Szepes Mária fogalmazott. Örülhet az, aki részesül ebből a fényből és bölcsességből, ezért szívesen járulnak színe elé. Na, ezt tessék elhinni és képviselni. Nemes feladat, igazán.

Hová vezet, ha ez sikerül: ó, egy gyönyörűséges Nagy Arkánum a végére, a VI. A Szeretők! Nem tagadom, az egyik kedvenc lapom. Jelentése sokrétű, mélységes: utalhat érzelmi alapú döntésre, elköteleződésre, szerelemben való egyesülésre valakivel vagy valamivel, mindennek az illuzórikus idealizálásával. Ugyanakkor ott az égi áldás a frigyen, ha az érzelmek elragadnak, legalább sorszerűen teszik - na persze, hogy máshogy tehetnék? Legyen így, rendben van! A kirakás kvintesszenciája (a számozott lapok összegének megfelelő Nagy Arkánum) pedig nem más, mint a XVII. A Csillag, az égi csatornák megnyitása a Föld felé, szép remények, biztató jövő... Kell ennél több?

Első vizsgafeladatnak nem rossz, nem panaszkodhatom. Küzdök még vele, ami azt illeti, de jól haladok. Közel egy hét alatt nagy nehezen befejeztem ezt a blogjegyzést is... Mindenesetre újra van hangom. Szeretném jól s jóra használni!

Csakazértis a nővel kezdem! Furcsa megfigyelni magamban azt a tudattalan beidegződést, hogy először a pár férfitagját soroljam fel, őt említsem először a címben. Pedig a kártyában előbb következik a Nagy Arkánumok sorában a Császárnő (III.) és őt követi a Császár (IV.). Ők a két alapminőség, nő és férfi földi megtestesítői, emellett erőteljesen hordozzák az anyai és apai archetípust is, amely bár kapcsolódik a női-férfi szerepmintázathoz, mégsem azonos azzal. A földi, anyagi megjelenítést azért emeltem ki, mert a Főpapnő (II.) és a Főpap (V.) e két minőség spirituális vonatkozásaihoz kapcsolódik elsősorban, a Hold (XVIII.) és a Nap (XIX.) kártya pedig elvont, szimbolikus formában ábrázolja a két pólust.

Sok a félreértés manapság a női és férfi szerepek keveredése, átalakulása körül. Magam részéről az egyenrangúság híve vagyok, annak legteljesebb értelmében: azaz mindkét minőség egyformán fontos, mindkettőnek ugyanakkora súlya, szerepe van a világban. Miközben ez távolról sem jelenti azt, hogy a két minőség egyforma, egymással behelyettesíthető, felcserélhető lenne. Sőt, pontosan ennek az ellenkezőjét jelenti! A nők maradjanak nők, ettől lehetnek a férfiak igazán férfiak - és fordítva. Miközben természetesen ezt mindenki a maga egyedi módján valósítja meg, akár nő, akár férfi. Ráadásul mindannyiunkban ott rejlik az ellenpólus is, amelyet szintén jó, ha elfogadunk és megélünk - pontosan úgy, mint a Jin-Jang ábrán. Ettől tudjuk aztán a külvilágban is harmonikusan elfogadni az ellenpólust, értékelni annak másságát.

III. A Császárnő

Lágy pasztellszínek, gömbölyűség, harmónia, szelídség, odafordulás, gondoskodás, természetesség, termékenység - belőlem ezeket a fogalmakat hívja elő leginkább a kártya. Nem véletlenül, hiszen számos női és anyai szimbólumot fedezhetünk fel a lapon: Hold, virágzó lótusz, pelikán (aki a mítosz szerint saját vérével táplálja fiókáit), galamb, méhecskék a Császárnő ruháján. Maga a női alak oldalra fordulásával és kecses kéztartásával melegséget, megértést sugároz, miközben méltóságát is megőrzi. Ha a Császár lapot jobbról mellé helyezzük, láthatjuk, hogy a két alak pontosan egymásra néz, egymás felé fordul - igaz, a Császárnő teljes altestét fordítja a Császár felé, míg utóbbi csak fejével fordul a nő felé.

Az erős, védelmező, mégis befogadó, háttérben maradni tudó nő képe ez: lágyan körülölel szeretetével, szelíden befolyásol és hagyja magát formálni, miközben lényege változatlan marad. Eltúlzott mértékben megfojt és gúzsbaköt szeretetével, nem engedi önállósulni gyermekeit, túltáplálja őket, ahelyett, hogy az ősbizalmat építené fel bennük a világ iránt, amely táplál.

Kérdések: Hogy állsz női oldalad elfogadásával, megélésével? Képes vagy átadni magad úgy, hogy közben nem áldozod fel a számodra igazán fontos dolgokat? Férfiként milyen a viszonyod a női nemmel? Milyen a viszonyod saját édesanyáddal? Képes voltál szeretettel elszakadni tőle? Megbocsátottad-e neki esetleges sérelmeidet? Mennyire próbálod kontrollálni és korlátozni szeretteidet - gyermekeidet, szerelmedet? Milyen helyzet kínálja fel, hogy női energiádat, teremtőerődet, kreativitásodat, szeretetteli elfogadásodat az eddiginél nagyobb teljességben kibontakoztasd?

Kapcsolódó blogbejegyzések: Női erő Elengedem

IV. A Császár

Erős narancsszínek, éles kontrasztok, szögletes, formák, kosfejek a háttérben, kosfejű uralkodói jogar és egyéb uralkodói jelképek, tűz- és napszimbólumok, amelyekből feltűnően kirí a Császár lábánál heverésző barika. A határozott arcélű férfi fejét az előző kártyán megismert asszonya felé fordítja, miközben teste előre néz, lábát jellegzetesen férfias módon ún. "versengő-vitatkozó" helyzetben tartja. Szóval egy igazi macsót látunk...

Valóban, a férfienergia tiszta megjelenési formáját ábrázolja a kép. Miközben néhány apró jel utal az ellenpólus felé való nyitottságra: egyrészt a fejfordítás, másrészt a köntösén felfedezhető méhek és a lábánál heverő bárány. Alapvetően azonban a megingathatatlan magabiztosság, rendezettség, uralkodás, tekintély, méltóság árad a trónusán ülő férfiúból. A természetes vezetőből áradó erő és akarat átformálja a világot, olyan rendet teremt maga körül, amelyben mindenki megtalálja a maga helyét, tisztában van határaival, lehetőségeivel és kötelezettségeivel.

Itt is a mérték a fő kérdés: nem válik-e öncélú, nárcisztikus erőfitogtatássá a hatalom gyakorlása? Az igazi uralkodók alázatosak, és tudják, hogy hatalmukat azért kapták, hogy azzal másokat szolgáljanak, és nem pedig azért, hogy őket szolgálják egyoldalúan. Képesek az alázatra (ezt szimbolizálja a bárány) a hozzájuk tartozókkal szemben, és az őket kiegészítő minőséget, nevezetesen a nőt tisztelettel és hódolattal veszik körül, hiszen tudják, hogy kölcsönösen szükségük van egymásra.

Kérdések: Milyen helyzet kívánja most meg erőd nyílt felvállalását? Képes vagy-e másokat határozottan, mégis az ő igényekre való tekintettel irányítani? Elfogadod-e az irányítást, a tekintélyt, vagy örökösen lázadsz ellene, akármilyen is az? Vagy éppen túlságosan alárendeled magad a tekintélynek, és nem szerzel érvényt saját, jogos igényeidnek? Rendezted-e már saját édesapádhoz fűződő viszonyodat, megbocsátottad-e vele kapcsolatos sérelmeidet? Férfiként mennyire éled meg saját férfias tulajdonságaidat? Nőként elfogadod-e a férfiak nyílt irányítási törekvéseit vagy próbálsz velük férfias módon versengeni?

Kapcsolódó blogbejegyzések: Teljes gőzzel előre! Hajrá Lovagok! Merj! Akarj! Küzdj!

A férfi-női szerepek kiegyensúlyozásával kapcsolatban egy most hétvégi programot, illetve egy jövő héten induló csoportot ajánlok figyelmedbe, mindkettő a Napszikra Terápiás Stúdióban lesz.

Kapcsolat. PÁR kapcsolat? PÁRKAPCSOLAT!

címmel egynapos integrálpszichológiai szemléletű tréningen vehetsz részt február 20-án Bobák Szilvi és Albu Ili vezetésével, ahol a következő témákat dolgozzátok meg:

• Párkapcsolati fejlődés: függéstől a meghitt, intim kapcsolatig
• Férfi-női energiák a mindennapokban
• Szükséglet alapú kommunikáció
• Tiszta kommunikáció
• Szeretetnyelvek
• Játszmák
• Bennünk élő gyermek
• Egyéb pszichológiai és spirituális technikák

Részletek és jelentkezés

„FÉRFISZEREPEK – ÁLDÁS vagy ÁTOK?”

címmel pedig kifejezetten a férfiszerepek megélésével kapcsolatos 4 hetes életvezetési klub indul február 24-én, Nagy-György Attila vezetésével. Idézet tőle:

"A férficsoport, egyféle  klub jelleggel, olyan lehetőséget kíván nyújtani nagykorúak számára, ahol mi,  férfiak egymás között tudjuk megosztani, megbeszélni a minket érintő éltvezetési problémáinkat, nehézségeinket. Mivel mindennapjaink feladatokkal, döntésekkel, megfelelési szükségszerűségekkel terhelt életvitelek, egyben szerepek próbatételei is, így ez a beszélgetésalapú kör, lehetőséget biztosít a férfiaknak is arra, hogy ki-ki olyan aktuális vagy görgetett problémái is letehetővé váljanak, amikre egyébként ritkán adódik lehetőség."

Részletek és jelentkezés

Nem is akármilyenre! Győzedelmesre, diadalittasra, totálisan átváltoztatóra... Persze, hogy azért erről a lapról írok, mert kihúztam mára, és csak jöttek sorban a csodálatos megindulást jelző események! Na, ilyenkor nem szabad megijedni, és azt mondani, hogy de nekem ez nem jár, mindjárt vége szakad a jó sorozatnak, és különben is, hogy kell akkor viselkedni, ha az embernek elkezdenek valóra válni az álmai? Írok inkább a kártyáról...

VII. A Diadalszekér

Nemrég egy kliensem kihúzta ezt a lapot, és bár állítása szerint akkor találkozott életében először bármilyen tarot-val, hajszálpontosan leírta a lap jelentését. A kocsi áll, mégis, mintha mozgásban lenne, hatalmas energiák gyülekeznek a háttérben, és összpontosulnak a kocsihajtó alakjában, különösen a kezében tartott Grál kehelyben (egyes értelmezések szerint pedig a Sorskerékben). A Diadalszekér a megindulás előtti pillanatot jelzi, amikor a Hős mély összpontosítással a megfelelő időzítésre hangolja rá magát éppen. Hosszú, alapos felkészülés után most végre elérkezett az idő, hogy beteljesítse küldetését. Más nem lebeg a szeme előtt, csakis a Győzelem - akármit jelentsen is az. Lehet, csak annyi az egész, hogy megtesz egy bizonyos lépést - az eredménytől függetlenül. Sokszor már ez maga a Győzelem. "Tedd meg az erőfeszítést, és engedd el a végeredményt!" Ezt tanácsolja Karen Casey: Változtasd meg az elméd - ... és az életed vele változik című könyvében, amelyet egyébként Sarkadi Kriszta szerelemcoach barátnőm fordított. Sokszor nem tudjuk, mi a legjobb nekünk, de ha szeretettel cselekszünk, nem tévedhetünk: pontosan oda érkezünk meg, ahová érkeznünk kell. E tudás birtokában indul útjára a Harcos, aki így sebezhetetlenné válik, hiszen minden, ami történik vele, a javát szolgálja, amikor a szívéből cselekszik. Erre az egyre koncentrál indulás előtt, azaz hogy a lehető legtisztábban hallja szíve hangját, és megvesztegethetetlenül kövesse azt, bármilyen akadály állna is az útjába.

Kérdések: Milyen területen érkezett el az indulás pillanata az életedben? Mi az a nagy ugrás, a döntő lépés, amelynek megtételére régóta készülsz? Mi került hirtelen elérhető közelségbe, amiben eddig csak félve reménykedtél? Mitől kell megtartóztatnod magad: hogy elhamarkodottan belevágj, vagy addig halogasd az indulást, amíg elszalasztod a lehetőséget?

Ajánlott blogbejegyzések: Merj! Akarj! Küzdj! Ott állt a kapuban és félt belépni Sors és Karma: Tarot-ul a Szerencse

Ha már a Harcost emlegettem, ismét egy témábavágó jelenetet választottam imádott Békés Harcosom útikalandjai közül. Mi a Győzelem, és mire irányul a Harcos összpontosítása? Nézd csak meg!

Meggondoltam magam, mégsem a Toronyról írok, hanem a IX. Nagy Arkánumról, a Remetéről. Ennek természetesen aktuális oka van: kihúztam őt valamelyik nap, és ennek megfelelően végigjártam az általa kijelölt utat is. Méghozzá a Sötétségen keresztül.

Nagyon jó érzésekkel vágtam neki az Újévnek, lendületemet csak fokozta, hogy másfél nap alatt átmentem egy olyan, magas lázzal járó betegségen, ami korábban általában egy hétre ledöntött a lábamról. Mindezt úgy, hogy semmilyen gyógyszert nem vettem be, hanem szinte örömmel adtam át magam a betegségnek, és ugyanilyen örömmel fogadtam eljövendő gyógyulásomat, amely zavarba ejtően hamar meg is érkezett.

A hét vége felé mégis kizökkentem abból a szárnyaló lelkiállapotból, amely folyamatos mosolyt csalt az arcomra, olyannyira, hogy egy rég látott barátnőm meg is jegyezte: "Mi van veled? Olyan csinos, mosolygós vagy, látszik, hogy jól érzed magad!" Találkozásunk ráadásul egy temetésen történt...

Szóval egyre nyugtalanabb lettem, jöttek az árnyak, a félelmek... "Úgysem fog sikerülni, bolond vagy, légvárakat építesz, majd még nagyobbat fogsz csalódni a végén, meglátod!" - súgta az óvó, jóakaratot színlelő hang. "De hiszen én jól érzem magam, elköteleztem magam az Öröm mellett, nem engedhetem át magam a félelemnek!" - küzdöttem elszántan. Ezáltal természetesen még nagyobb erővel húzott le a mélybe félelmeim örvénye.

Bevetettem minden általam ismert technikát, amellyel pozitívabb gondolatokra, érzelmekre hangolhatom magam - mindhiába. Nem maradt más hátra, mint a jól bevált mélybeszállás, amelyet magam fejlesztettem ki: teljesen átadtam magam a Félelemnek, sírtam, kétségbeestem, bevallottam tehetetlenségemet, hogy nem tudok változtatni a lelkiállapotomon. Utána mindig megkönnyebbülést éreztem, de a félelem újra visszatért. Mígnem egyszercsak eloszlott a Sötétség, és olyan hihetetlen erővel borított el a Fény, hogy egészen elgyengültem. Átjárt a hála érzése, és hirtelen megértettem, hogy nem volt hiábavaló az Árnyakkal való találkozás, hiszen nem létezik annál nagyobb öröm, minthogy újra érzek, újra szeretek, újra látom, hallom, tapintom, ízlelem a világot, az Életet! Olyan volt, mintha az elmúlt 3 napban üvegfalon keresztül figyeltem volna az eseményeket, és gondolatilag ugyan észleltem, hogy igen, ez most egy örömteli esemény, ez egy jó hír, ő pedig kedves volt hozzám, de mindezt nem tudtam befogadni a szívembe, így nyilván igazán viszonozni sem, hiába köszöntem meg vagy mosolyogtam vissza. Újra felidéztem minden jelenetet, amelynek elmulasztottam örülni, képzeletben megöleltem minden embert, aki az elmúlt három napban szeretettel fordult felém, és én annyira fájdalmasan közömbös maradtam iránta.

Mélyen megértettem Esther és Jerry Hicks: Az érzelmek megdöbbentő ereje című könyvében olvasottakat: "Életedet élve, személyes tapasztalatokat megélve, és másokéit megfigyelve gyakran látsz olyan dolgokat, amelyeket egyértelműen nem kívánsz. Amikor pedig ez történik, minden alkalommal robbanásszerűen tisztázódik benned, hogy mit kívánsz. A tapasztalat olyan nagy hatású, hogy határozottan kijelentheted: "Ezt nem akarom! Most már tudom, ehelyett azt akarom, hogy...""

Megtörtént - ráadásul én kértem, hogy így legyen. Egy barátnőmnek magyaráztam ugyanis a könyvről, és panaszkodtam, hogy olyan nehezen értem meg, hogy miért van szükség az ellenpólus megélésére - na jó, jó, a kontraszt miatt, de valahogy ez mégis kevés magyarázat. Kevés neked, azanyád! Akkor próbáld ki, aztán beszélj! Kipróbáltam. Elég volt. Köszönöm, egyelőre nincs több kérdésem.

IX. A Remete

Mit is írhatnék ezek után a Remetéről? Hiszen pontosan erről az útról szól a kártya, amit az elmúlt három napban végigjártam. A többi Nagy Arkánumhoz képest viszonylag egyszerű ez a kép: hajlott hátú öregember, pásztázó fénynyalábok, amelyek a kezében tartott stilizált lámpásban összpontosulnak. Kígyó, spermium és az Alvilág Kapuját őrző háromfejű kutya, sötét háttér, amelyet jobban megszemlélve kiderül, hogy búzakalászok alkotják. A Bölcs Öreg alakjához a tudás, a megvilágosodás, a magány és a befelé fordulás képzetei kapcsolódnak. Valóban, nem érhetjük el saját legmélyebb bölcsességünket, amíg tekintetünket nem fordítjuk befelé.

Szimbolikus jelentőséggel bír számomra továbbá az a felismerés, hogy a Sötétség nem a Fény ellentéte, hanem a Fény hiánya. Hiszen a Fénynek nincs ellentéte, az maga a mindent magába foglaló teljesség, az Élet - viszont ahhoz, hogy igazán megismerjük, értékelni tudjuk és eggyé váljunk vele, meg kell tapasztalnunk a hiányát is. Ha a Fény útját elzárjuk, akkor látjuk meg a Sötétséget. Ha viszont megnyitjuk az utat, a Fény beárad és eloszlatja a Sötétséget, míg fordítva ez nem történhet meg, a Sötétség nem tudja elhalványítani a Fényt.

A Fény nekem a Szeretet jelenti, az Életet, a Sötétség pedig a Félelmet, a Halált. Ha elzárom magam a Fény és a Szeretet elől, akkor vagyok a Félelem és a Halál állapotában. A Félelem fontos jelzőinger: figyelmeztet, hogy nyissam meg újra a szívem a Szeretet előtt, ha élni akarok. És ennek sokszor az a parodox útja, hogy elfogadom, átélem a Félelmet, és kiderül, hogy lám, szertefoszlott az akadály, amely a Fény útjában állt. Egyre természetesebbé válik a folyamat, ahogy egyre többet gyakorlom, és egyre erősebben, tisztábban, hosszabban ragyog a Fény, ha kitartok. Ha nem félek a Félelemtől, az azt jelenti, hogy hagyom magam félni. Furcsa, nemigaz?

És ha megtettem az időnként félelmetes befelé vezető utat, eljutok saját magam lényegéhez, és ezáltal kezdek igazán ragyogni - kifelé is. Megértem hivatásomat és élni kezdem, a lehető legtermészetesebb módon, erőlködés nélkül. És ez bizony igazi teremtőerő!

Kérdések: Milyen félelmek akadályoznak abban, hogy felvállald igazi önmagad? Milyen helyzeteket kerülsz el következetesen, amelyekkel pedig dolgod lenne? Milyen indokokkal beszéled le magad róla, hogy elindulj egy olyan úton, amely felé nagyon is vágysz? Van-e előtted olyan helyzet, amely felkínálja ezt a választást?  Szánsz-e elég időt arra, hogy elgondolkodj életed folyásán? Engeded-e időnként elmédet elcsendesülni, vagy állandóan külső eseményekkel, ingerekkel bombázod magad, nehogy meghalld belső hangodat? Be tudod-e ismerni magadnak, hogy időnként tehetetlennek és kétségbeesettnek érzed magad?

Kapcsolódó blogbejegyzések:Erő Nemek hete Elvesztettem a józan eszem Félelem

Biztatásképpen ismét a zenéhez fordulok, ezúttal Ákos dala zakatol a fülemben, amit az elmúlt napokban hallottam a rádióban: "Mindig a Fénybe nézz/Mert szebbet még soha nem láttál/Biztos a Fénybe érsz/Ha fel tudsz állni, mikor elbuktál/Még bírnod kell/Nem felejtheted el/Hogy az a nyughatatlan szív/Lobog benned..."

Ez jógagyakorlatnak sem rossz így együtt! Valójában azonban a VIII. Az Egyensúlyozás címet viselő Nagy Arkánumról szeretnék írni, amit a tavalyi évemre húztam meghatározó lapként. Most pedig kihúztam elsőként az eddig nem tárgyalt Nagy Arkánumok sorában, közvetlenül utána pedig a XVI. A Torony kártyáját, amely pedig a tavaly előtti évemet jellemezte. Nem tudtam nem észrevenni a felhívást időutazásra, és valóban nem árt egy kis visszatekintés nekem sem az Újév elején. Mindenestre nem bánom, hogy a két kártya egyike sem került újra a kezembe, amikor az idei évet meghatározó Nagy Arkánumot kihúztam december 31-én. Természetesen azt sem állítom, hogy felesleges és tanulságok nélküli kálvária lett volna az elmúlt két évem, de az idei Nap kártyájának meleg sugarait jóleső megkönnyebbüléssel és megérdemelt jutalomként ünnepeltem, amikor megláttam.

VIII. Az Egyensúlyozás

Aki először látja a kártyát, általában a színekre figyel fel leghamarabb: kék, zöld, hideg, józan... Aztán következnek a formákra adott asszociációk: szögletes, egyenes, hegyes, kard. Na jó, vannak ott gömbök is! És tényleg, az ott egy alak középen! Láncokat is látok - jé, ez egy mérleg! A kártya régebbi neve Kiegyenlítődés, amely arra utal, hogy a két pólus tökéletes egyensúlyának kialakulását látjuk éppen. Ahhoz, hogy ez az állapot, ez a kiélezett egyensúly fennmaradjon, valóban olyan megfeszített koncentrációra van szükség, amelyet a középen álló nőalak tartásából, befelé figyelő, eltakart tekintetéből kiérezhetünk. Számomra ez a leginkább ambivalens jelentésű Nagy Arkánum: egyszerre fejezi ki az egyensúly megtalálásával járó harmónia, valamint a fenntartására törekvő kétségbeesett erőfeszítés érzését. Megtart és gúzsbaköt, elvezet a középponthoz és leláncol, szembesít tetteim következményeivel, amely egyszerre hordoz felszabadító tisztánlátást és súlyos felelősséget, megnyugtatóan józan, de szenvedély nélküli és élettelen... Folytathatnám a sort a végtelenségig.

Személyes szinten ez az évem az ellentétek közti "hullámvasutazásról" szólt, méghozzá igen gyors és gyakori váltásokkal. Menny és pokol, szárnyalás és zuhanás, kétségek és remények - mindeközben igyekeztem tartani a kormánykereket, és menni tovább arra, amiről mélyen akkor is tudtam, hogy jó irány, amikor minden ellene szólt. Szembesültem azzal, hogy ha a félelmeimet hagyom magamon eluralkodni, akkor a rettegett dolgok tényleg megjelennek az életemben. Ha viszont az örömnek adok teret, hihetetlen csodák részesévé válok. Mindez olyan könyörtelen világossággal és intenzitással tört be az élményeimbe, hogy végre átlökött a holtponton, és segített elköteleződnöm néhány sorsdöntő kérdésben - például hogy mi is a valódi hivatásom, és hogy következetesen az örömet válasszam a félelmek helyett. Ahogy a döntések megszülettek, a válaszok, az eszközök és a lehetőségek is felsorakoztak. Erről írtam többek között az előző, Nap-forduló című írásomban.

Kérdések: Mely területeken kellene megtalálnod a valódi egyensúlyt? Miért igényel akkora erőfeszítést, hogy egyensúlyban maradj? Milyen korábbi tetteid következményeivel szembesülsz éppen, amelyek kibillentenek eddig egyensúlyodból? Mely korábbi hiányok, vagy éppen túlzások keresnek most kiegyenítődést az életedben? Mit tehetnél azért, hogy erőfeszítés nélkül, könnyedén kerülj a természetes, dinamikus egyensúly állapotába?

Kapcsolódó blogbejegyzések: Merj! Akarj! Küzdj! Ott állt a kapuban és félt belépni Védelem alatt Egyedül nem megy

Ajánló

Ha élvezettel és érdeklődéssel olvasod a tarot lapok ismertetését, és szeretnél még alaposabban megismerekedni velük, szeretettel várlak a január 31-én induló, 4x3 órás tarot tanfolyamomon a Napszikra Terápiás Stúdióban! Mindössze némi gyakorlás szükséges ahhoz, hogy megtanuld olvasni a lapok üzenetét, és beépítsd mindennapjaidba a kártya használatát. Tapasztalatom szerint ez a szimbolikus jelrendszer kiváló eszköz az Ego becsapós, cseles, roppant logikusnak tűnő szavainak elnémítására, éppen azért, mert nem a bal, hanem a jobb agyfélteke nyelvén szól hozzánk. Azt pedig bizonyára tudod, hogy tévedhetetlen intuíciónk, belső bölcsességünk, Forrásunk, Istenünk és még számtalan névvel illetett egyetemes tudásunk sugallatai a jobb agyféltekei működés egészleges, szimbolikus, érzelmekre hangolt működésének segítségével jutnak el hozzánk. Azonban csak akkor tudatosulnak, ha teret engedünk nekik, és nem intézzük el őket egy kézlegyintéssel, mint elménk véletlenszerű, jelentéktelen játékát. Számomra hatalmas, az Egyensúly irányába vivő változásokat hozott az az önismereti utazás, amelynek immár több, mint 3 éve a tarot is szerves részét képezi. Ha te is útrakelnél, csatlakozz bátran! Részletek és jelentkezés a Napszikra honlapján.

Kedden léptük át a téli napfordulót, melyet további érdekes égi jelenségek kísértek: telihold, teljes holdfogyatkozással megspékelve. Nagy energiák voltak-vannak jelen, több asztrológus véleménye szerint a karmikus feladatok előtérbe kerülése, sőt egyesek szerint egyenesen a karma letétele válik lehetővé ebben az időszakban. A magam részéről azzal tudom ezt alátámasztani, hogy a saját életemben ez az év mindenképp fontos fordulópontot jelentetett: olyan új irányok, fejlődési ugrások történtek velem-bennem, hogy szinte már nem is ugyanannak az embernek érzem magam, mint akár egy évvel korábban, a régebbi időkről nem is beszélve. Kedden este az Istennő Templom téli napforduló ünnepén énekeltünk-zenéltünk, mint MantraLight együttes, ami nagyon erős élménnyel gazdagította számomra ezt az időszakot. A múlt vasárnapi Játszva teremtő szeminárium, amelyet Veres Kriszta vezetett, pedig olyan új dimenizót nyitott meg előttem, amely betetőzi a folyamatot. Az egyik legfontosabb üzenet, amelyet magammal hoztam, ez volt: "Minden pillanatban az örömödet keresed! Engedd meg, hogy arra vágyj, amire vágysz! Minden helyzetben tedd fel a kérdést: jól érzem magam ebben az egészben? Ha nem, mit tehetnék azért, hogy jobban érezzem magam? Mert a legtöbb, amit tehetsz vágyaid megvalósításáért, az az, ha jól érzed magad." És egy prózai, de annál ütősebb megfogalmazás: "Önmagam szeretete azt jelenti,hogy nem szivatom magam agyba-főbe."

Ma feltettem magamnak a kérdést: valóban ahhoz van kedvem, hogy még az utolsó pillanatban belevessem magam a feszült karácsony előtti tülekedésbe? Miért érzek szomorúságot erre gondolva, és sajnálkozást, hogy nem a gép előtt ülök, és írok? Ki kényszerít bármire is? Hiszen ez egyik tevékenység, ami a legnagyobb örömöt okozza számomra mostanában, az éppen az írás. A karácsony pedig az én felfogásomban leginkább az örömről és a szeretet szabad áramlásáról szól. Ha magamnak örömöt adok, azzal adok a legtöbbet másoknak is, ráaádul így tudom mások szeretetét a lehető legnyitottabban befogadni. Tehát itt ülök a gép előtt, és írok.

A hosszú felvezetés után pedig jöjjön az a Nagy Arkánum, amelyik legtisztább formában jeleníti meg az öröm, az önmagammal való egység sugárzó képét: a XIX. számú Nap kártyája.

Hatalmas, meleg-sárga napkorong, virág-alakzattal a közepében, fényében boldogan táncoló angyal-gyermekek fürdenek. Körben a Zodiákus jegyei, középen egy zöldellő hegy hívogat batárságosan, hogy kaptassunk fel a csúcsára. Árad a tiszta fény, létrejön az Egység, melynek nincs árnyéka, hiszen már magába olvaszotta, s ezzel megszűnik a polaritás megosztottsága. Ez a csúcspont, a beteljesedés, a "minden úgy jó, ahogy van" érzése, lényegünk szabad kifejezésének állapota. Könnyedség, hit, hogy létünk lehet folytonos szárnyalás, örömtánc, gyönyör, és nem szükségszerű velejárója az időnkénti mélybe zuhanás. Ezt poláris világunkban ritkán tudjuk elképzelni, még ritkábban megélni, mégis efelé tartunk-vágyunk mindannyian, tudattalanul vagy tudatosan. Ilyenkor gyermeki játékosság, kreativitás ébred bennünk, olyan ihletett módon létezünk, hogy kérdéseinkre megérkezik a válasz, és nehézségeink maguktól megoldódnak. Rendeltetésünk megértése, elfogadása és beteljesítése - ez a kártya legfőbb üzenete. S bár a Nap a férfi princípium megfelelője, számomra ez a lap azt a fajta férfi-minőséget jelképezi, amely már teljessé vált azáltal, hogy a női oldalt is tartalmazza. Miközben megtartja alapvető férfias jellemzőit: kiáradást, aktivitást, a külvilágban való megnyilvánulást.

Kérdések: Milyen tevékenységek, helyzetek okoznak számodra felhőtlen örömöt és feloldódást? Mi volt a legutóbbi olyan helyzet, amikor teljesen laza és elengedett voltál? Hogy reagált rád a környezeted? Hogyan tudnád minél gyakrabban előidézni ezeket a helyzeteket? Mivel szoktad lebeszélni magad róla, hogy megengedd magadnak az öröm átélését? Milyen lenne az életed, ha elengednéd azt a hiedelmedet, hogy a márpedig a szenvedést vállalni kell?

Kapcsolódó blogbejegyzések: Munka- kényszer vagy öröm? Érés és érlelés Lelki prostitúció Védelem alatt

Most pedig meséld el nekem, kérlek, hogy telt az ünneped! Igen, most! Úgy, ahogy az a lehető legtöbb örömöt okozza számodra! A legmerészebb álmaidat, a leginkább képtelennek tűnő vágyaidat is meséld bele a történetbe! Ne törődj vele, hogy valóra válik-e, vagy sem, csak mesélj, mintha már valóság lenne! Na, jó, azzal is kiegyezem, ha csak magadnak meséled el, vagy egy hozzád közelálló, játékos kedvű barátodnak, vagy a szerelmednek. Valaki azt mondta Veres Kriszta szemináriumán, ahonnan ez a kis gyakorlat származik, hogy az se baj, ha semmi sem valósul meg abból, amit mesélünk, már önmagában a mesélés akkora élvezetet okoz, amitől megéri csinálni. Hát csak mesélj, szabadon, örömmel! És ha valóra vált... meséld tovább, magadnak és másoknak. Úgy, mint a Nox szépséges "Szeretem" című dalában, amely az Örömvölgy albumon jelent meg: "Szorítom a kezed, élem a mesém, olvad a gond a szívemről, minden az enyém!"

Miután a hátralévő Nagy Arkánumok közül kihúztam a sorrendben utolsót, a XXI. számot viselő Univerzumot, beugrott egy töredék-verssor. Rákerestem - hála neked, Google! - és megtaláltam. Beleborzongtam: nemcsak az az egy verssor, hanem a teljes vers üzenete is kísértetiesen illeszkedik a kezemben tartott kártya jelentéstartalmához! Íme:

Babits Mihály: A lírikus epilógja

Csak én birok versemnek hőse lenni,
első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam.

S már azt hiszem: nincs rajtam kívül semmi,
de hogyha van is, Isten tudja hogy van?
Vak dióként dióban zárva lenni
s törésre várni beh megundorodtam.

Bűvös körömből nincsen mód kitörnöm,
csak nyílam szökhet rajta át: a vágy -
de jól tudom, vágyam sejtése csalfa.

Én maradok: magam számára börtön,
mert én vagyok az alany és a tárgy,
jaj én vagyok az ómega s az alfa.

Van persze különbség is: az Univerzum lap a tarot-pakliban az egyik legpozitívabb, leggazdagabb lehetőségeket ígérő kártya - ellentétben a vers komor hangulatával. Akárhányszor meglátom, mély belső gyönyörűség, öröm, megnyugvás és hála tölt el.

XXI. Az Univerzum

Meleg színek, szépség, áramlás, erő, misztikum, béke, teljesség, életöröm - ezek az én asszociációim a lappal kapcsolatban. Ebben az érzés-egyvelegben persze eddigi találkozásaim élményei, az értelmezések sokszori elolvasása, klienseim tapasztalásai a lappal mind-mind benne vannak. De hiszen éppen erről szól: az összes lehetőség egyszerre van jelen, méghozzá elérhető módon. Kezdet és a vég egy és ugyanaz, kint és bent, lent és fent között nincs különbség, egy vagyok Istennel, az én akaratom az ő akarata. Feloldódom az időtlenségben, azonos vagyok a lényegemmel. Megtaláltam a helyemet, elfogadtam a sorsomat, örömöt lelek minden tevékenységemben és kapcsolatomban, szeretettel fordulok önmagam felé. Hálásan fogadom az élet ajándékait, derűsen engedem útjára, ami nem tartozik hozzám. "Belelazulok az életbe" - így szoktam fogalmazni, amikor ebbe a felettébb kellemes állapotba kerülök. Melyhez az is hozzá tartozik, hogy nem érdemes marasztalni, csak újra és újra elfogadni ezt az élményt.

Kérdések: Milyen élmény okoz számodra most boldogságot, kiteljesedést? Milyen lehetőségek nyílnak meg előtted? Kivel-mivel kapcsolatban érzed azt, hogy végre révbe értél? Hogyan tudod magad még jobban megnyitni az élet örömeinek elfogadása előtt?

Kapcsolódó blogbejegyzések: Hegyen-völgyön, síkvidéken Életfilm Csodazene

Záró eszmefuttatásként leírom egy múlt heti felfedezésemet, amit azóta már mindenkivel megosztottam, akit csak értem: megértettem azt a döntő különbséget, hogy mitől függ, sikerül-e teremtenem vagy sem. Hiszen annyiszor megtörtént már, hogy valamire nagyon vágytam, annyira elvenen elképzeltem magam a helyzetben, ahogy valóra válik a vágyott esemény, annyira éreztem az örömét, hogy annál jobban nem is lehet... És mégsem kaptam meg. Nem, hiszen közben ott volt velem a félelem is: ha ez nem történik meg, akkor nem is tudom, mi lesz velem! Az annyira fog fájni, hogy tulajdonképpen már most fáj. Hol van akkor az öröm?

Amikor viszont csak úgy lazán átfutott a fejemen egy gondolat a tiszta örömmel együtt, hogy milyen jó lenne, ha... Például: hm, idén nyáron még nem voltam Balatonon, pedig mennyire szeretem... Dehát most már nincs pénzem rá, úgy tűnik, idén kimarad. Igazából nem nagy baj, hiszen annyi érdekes program vár még rám ezen a nyáron! És jövőre biztos eljutok a oda is. Lám-lám, néhány nap múlva érkezett a meghívás, ráadásul az anyagi része is belefoglaltatott!

Az a bizonyos döntő különbség számomra az, hogy ilyenkor nincs bennem a hiánytól való félelem. Nagyon jó, ha megkapom, de úgyis jó, ha nem. És mitől tudom ezt ilyen lazán venni? Attól, hogy biztos vagyok benne, hogy így vagy úgy, de végül mégiscsak megkapom. Nyáron ki is fejlesztettem magamnak egy mondást ezzel kapcsolatban: "Ha nem most, akkor máskor, ha nem itt, akkor máshol, ha nem vele, akkor mással." Azt nem állítom, hogy gombnyomásra létre is tudom hozni ezt az állapotot. Mégis, így, hogy tudom, mi a különbség, legalább azt is tudom, mit keressek. Ha megvan a tuti módszer, leírom majd, megígérem! Vagy ha Neked, kedves Olvasóm, már van egy ilyen módszered, kérlek, ne habozz megosztani velem és a többi, tudásra éhes olvasótársaddal!