Természetesen biciklivel. A nyár csúcspontja számomra már hosszú évek óta az egyhetes bicajozás, a Magyarország különböző tájait és néha a környező országok határmenti vidékeit érintő túra. 18 éves korom óta minden nyár kötelező programja, bár az évek során változott a társaság, az élmény egyre gazdagodott, fejlődött, és mostanra egészen kiteljesedett. Közösségélmény, teljesítmény, fizikai igénybevétel, meditáció, természettel való kapcsolat - ezeket jelenti számomra elsősorban ez az egy hét.

Az a csapat, akivel az utóbbi 5-6 évben együtt tekerünk, mostanra állandósult, és a csoportfejlődés klasszikus stációit végigjárva (alakulás, viharzás, normaalakítás, teljesítés) tavaly óta a megbízható, megnyugtató teljesítő fázban vándorolunk együtt. Tavaly egészen extatikus élmény volt számomra átlépni a csapat-lét igazi harmóniájába, ahol mindenki tudja a dolgát, megtalálta a helyét, szerepét, amelyet kölcsönösen elfogadtunk, kialakultak a szabályainak, mindennek pedig az a végeredménye, hogy senki sem cseszegeti a másikat, viszont felszabadultan, spontán módon tudunk együtt lenni. Idén erre már számítottam, és nem is csalódtam. Vagy talán kicsit mégis: minden annyira olajozottan, gördülékenyen zajlott, hogy már-már unalmas volt. Időnként próbálkoztam is némi konfliktus kirobbantásával - sikertelenül. Ugyanakkor a teljesség, a béke és a harmónia érzése mégis végtelenül megnyugtató és lelkemet tápláló élményt adott ezúttal is.

Fontos tanulás ez nekem: lecserélni az őrült extázis élményének állandó hajszolását a nyugodt, kiteljesedett boldogság megtapasztalására. Természetesen nem vagy-vagy kérdésről van szó, és pont ez a lényeg. Voltak és lesznek kiemelkedő csúcspontok az életben, amikor azt érzem, hogy igen, erről van szó, ezért éltem. Mégis, ugyanilyen fontos közben a nyugodt, békés elfogadás állapota, amikor "nincs semmi extra", csak egyszerűen jó létezni. Egy bükki faluban például, ahol megálltunk vacsorázni egy rendkívül kemény, 100 km körüli táv után, melyben a síkról a hegyvidékre jutottunk, ennek eredményeképpen saját izzadságunktól csuromvizesen érkeztünk meg a szállásadónk által ajánlott étterembe. Egyszerűen, hangulatosan, mediterrán stílusban kialakított kerthelység, napernyők, padok-asztalok, köztük kis kert-szigetekkel, szemben egy kisebb, erdővel borított hegycsúcs a falu házaival övezve. (Ha Te is szeretnéd meglátogatni: Dédestapolcsány, Aranykehely Fogadó-étterem a helyszín.) Ránk köszöntött a naplemente, valamennyire megmosakodtunk, átöltöztünk, bár még így is meglehetősen nyirkos ruhákban vártuk a vacsoránkat. Már nem volt rekkenő hőség, mint napközben, de hűvös sem volt igazán. A vacsora megérkezett, és tökéletes volt: a furcsa csirkétől a nutellás palancsitáig minden mennyei éteknek érződött akkor számunkra. Végül elégedetten dőltem hátra és nem győztem betelni a naplemente által megvilágított felhők és szemben lévő erdős hegyoldal látványával, nomeg a csenddel. Ki is mondtam hangosan: szerintem most a Mennyországban vagyunk. Egyszerűen semmi sem hiányzik, minden teljes és tökéletes. Erre persze jöttek volna a kifogások, hogy "azért egy fürdés jól esne még", de mielőtt a többiek folytathatták volna, közbeszóltam: igen, én is fel tudnék sorolni egy csomó mindent, ami akár hiányozhatna  az életemből, de most nincs rá késztetésem. Egyszerűen ebben a pillanatban mindenem megvan, amire jelenleg szükségem van. Én pedig élvezni akarom ezt az állapotot, amíg csak tart.

Az egész túraútvonal látványosan tükrözte ezt a kettősséget: az Észak-Alföldről indultunk, ahol az egyenletesen tűző nap, a napraforgótábla, búzatábla, tarló, nyárfasorok váltakozása és a lapos horizont nem kínált sokféle látványosságot. Viszont egyenletes tempóban, lendületesen haladtunk, lehetett közben gondolkodni, énekelni, beszélgetni. Aztán a harmadik napon megjelent a látóhatár szélén magasodó hegyek üdítő és egyben kihívást nyújtó látványa - bizony, oda fel kell majd mászni! Többek között Magyarország második legmagasabb pontjára, a Galyatetőre.Tüdőkiköpő kapaszkodás, földre csöpögő izzadság, hűs szélben lefelé száguldás, árnyas erdei utak illata - ez a hegyvidék, igen! Atavisztikus vonzódásom nem csökkent az erdővel borított hegyek látványa, érzete iránt, mégis, befogadtam lelkembe a síkvidék monoton békéjét is.

"Hivatalos" fotósunktól, Járosi Attilától még nem kaptam meg az általa készített néhányszáz képet, így csak néhány kevésbé jó minőségű fotót tudok megosztani a vizuális élményből, melyeket a telefonommal készítettem. A túrát jellemző hangulatot mégis tükrözik - talán nem véletlen, hogy éppen ezek a látvány-elemek ragadtak meg az út során. Hiszen egész eddig erről írtam. Mély hálát érzek, hogy idén is átélhettem az Élményt, és végtelenül hálás vagyok mindannyiunk által elfogadott vezetőnknek, szervezőnknek és reggeli-beszerzőnknek, Járosi Tamásnak, hogy ismét biztosította számomra a lehetőséget erre a különleges kalandra. Ami általunk vált különlegessé, és nekem nem volt más dolgom, csak a lehető legteljesebben jelen lenni. Sikerült.