A megfoghatatlan utáni vágyakozás egyidős az emberiséggel. A vallások és mítoszok eredete az ismert történelem kezdetéig nyúlik vissza. Úgy tűnik, nem érezzük teljesnek az életünket anélkül, hogy valamilyen magasabb rendű célt, értelmet ne keresnénk – s jó esetben találnánk – benne. Azonban, mint minden vágy esetében, mohóvá és türelmetlenné válhatunk a misztikus élmények hajkurászása közben. Gyors, látványos, azonnali megkönnyebbülést hozó eredményekre, eksztatikus izgalomra vágyunk, s könnyen besétálunk azok csapdájába, akik ilyesmit kínálnak.

S közben elsétálunk a valódi, hétköznapi misztikum mellett. Aki elindul a spiritualitás útján, szükségszerűen végighalad annak stációin. Jó esetben továbblép, és visszatér ugyanoda, ahonnan elindult, de már egészen más minőségben. Melyek ezek a stációk? A legutóbbi tarot tanfolyamom egyik résztvevőjének Bolondjátéka nagyszerűen megmutatta, amelyet kifejezetten az illető spirituális fejlődésének folyamatára raktunk ki.

Először általában jön a megérintődés, a kezdeti impulzus gyerekkorban vagy kamaszkorban, egy számunkra kiemelt személy által. Lehet ez szülő, távolabbi rokon, tanár, idősebb testvér vagy barátunk nagyobb testvére – valaki, akire felnézünk. Ilyenkor általában annyi tudatosul az egészből, hogy hűha, ez valami fontos és érdekes dolog lehet, amiről mesél, de nem sokat értek belőle. Kicsit később, fiatal felnőttkorban már hozzá merünk szagolni a témához, és beleássuk magunkat valamilyen rendszerbe: asztrológiába, számmisztikába, valamilyen természetgyógyászati iskolába, esetleg egy-egy híres tanító írásait bújjuk. Kezdjük pedzegetni, miről van szó, és határtalan lelkesedést érzünk, hogy elsajátítsuk e titokzatos tudást. Úgy képzeljük, különleges hatalmat nyerünk általa, amely naggyá és irigyeltté tesz minket, életünk pedig egycsapásra könnyű és boldog lehet. Aztán jönnek a csalódások, kiábrándulások, bonyolultságok, zsákutcák. Nem azt látjuk, ami van, hanem amit látni szeretnénk. De mivel mégis az van, ami, kényszerűen csalódunk...

A spirituális fejlődés útja ugyanis egy végtelen utazás. Nincs dicsőséges célbaérés, csak állomások vannak. Ahol a megkönnyebbülés mellé egyből az új feladatot is megkapjuk. Ahogy kezdjük ezt elfogadni, úgy fedezzük fel lépten-nyomon az apró csodákat: ráérzünk a kis sikerek jelentőségére, és megbecsüljük őket; élvezzük a pillanatot azért, amilyen; egyre inkább engedünk belső késztetéseinknek és egyre kevésbé törődünk mások véleményével. S persze mindjárt kiderül, hogy ettől nem dől össze a világ, vagyis nem mi tartottuk össze... Eközben mégis megtapasztaljuk saját fontosságunkat és felelősségünket. Rájövünk, hogy csak magunkkal tudunk igazán foglalkozni, s ha ezt megtesszük, azzal mindenki jól jár. Magunk mögött hagyunk régi célokat, szenvedélyeket, barátokat, szerelmeket. Ami nemrég még oly fontosnak tűnt, ma értetlenül nézünk rá, hogy vajon miért is? A mélység másban keresendő, nem függ a témától, helyszíntől, tevékenységtől s talán a személyektől sem annyira. Vagy inkább máshogyan. Kevésbé attól, hogy valaki kicsoda, sokkal inkább attól, hogyan van jelen.

Ha idáig eljutunk, már nem valószínű, hogy vissza akarnánk fordulni. Azaz rengeteg olyan pillanat lesz, amikor őrjöngve tépjük a hajunkat, hogy „Kellett nekem ez az egész?”. Majd megnyugszunk, és tudjuk, hogy nem cserélnénk el semmiért azt, ahol vagyunk. Tudjuk, hogy nem önkényes katasztrófa sújt minket, ha most épp nagyon nehéz is, hanem egy olyan próbatételt állunk ki, amely elengedhetetlenül szükséges a további fejlődésünkhöz. Azt is tudjuk, hogy utólag fogjuk igazán megérteni, mindez hogyan szolgálja a javunkat, hiszen eddig is így történt. S közben észrevétlenül korábban elképzelhetetlen sikerek, örömök köszöntenek be az életünkbe, minden különösebb felhajtás nélkül. Na, ez az igazi misztikum!

(Megjelent az Ezo porta ingyenes ezoterikus programajánló 2012. szeptemberi számában)