A cikk írásának hetében két ízben is foglalkoztam a saját, múltból hozott örökségemmel, két asztrológiában jártas barátnőm segítségével. Elgondolkodtatott – immár sokadszor -, hogy mennyire pontosan látszik a horoszkópomban múltbéli örökségem, és mennyire meghatározó jelenlegi életem szempontjából. Generációkon át, távolabbi rokonság részéről hozott terhek bukkannak elő, amelyek indokolatlanul erős félelemek formájában támadnak fel időnként az életemben, és érthetetlenül akadályoznak a továbblépésben egy-egy területen. Persze mindez csak addig érthetetlen, amíg ki nem tágítom vizsgálódásom perspektíváját régebbi generációkra, vagy reinkarnációs felfogásban előző életeimre.
Reinkarnációs utaztatásban két éve vettem részt először, és (a cikk születése időpontjáig) utoljára: egy olyan életbe tértem vissza, ahol egy mediterrán birodalom uralkodónője lettem, miután elvesztettem uralkodói hitvesemet. Életem azután kezdett érdekessé válni, miután ölembe hullott a hatalom: élveztem, hogy a fél világot igazgatom, nagy horderejű, gyakran kegyetlen döntéseket hozok, szeretőket tartok és szinte bármit megtehetek. Néhány évtized alatt azonban megcsömörlöttem: rájöttem, hiába a hatalom, a szeretők, a fényes udvari élet, a gazdagság és a pompa – magányos vagyok. A halálos ágyamon keservesen szitkozódtam, és dühösen, csalódottan, keserűen haltam meg, amiért csak ennyit adott az élet.
Szerencsére halálom után még ellátogattam a Titkok Házába, ahol feltehettem egy engem foglalkoztató kérdést az éppen elhagyott életemmel kapcsolatban. Vezetőm – természetesen a fent említett asztrológus barátnéim egyike még az utazás előtt elmondta, hogy egy olyan életünkbe fogunk majd visszatérni, amely valamilyen módon kapcsolódik jelenlegi életünk megoldandó kérdéseihez. Úgy éreztem, számomra a közös pont a magány megélése volt. Akárhány barátom van, akármennyi közösségi programba vetem bele magam, akár van tartós párkapcsolatom, akár nincs (akkoriban nem volt), visszatérő élményem, hogy egyedül vagyok. A nevem is hordozza ezt a jelentést: Mónika= magányos, istennő, tanító. Viccesen szoktam mondani, hogy én mindhárommal tudok azonosulni.
Tehát ezt a kérdést tettem fel a Bölcsnek, akivel egy mediterrán város sikátorából nyíló kapu alól, a csigalépcsőn feltekeregve, majd a toronyszobába belépve találkoztam. Igazi ódon könyvtárszoba volt, a mennyezetig érő, zsúfolt könyvespolcokkal, és a Bölcs is amolyan klasszikus, Dumbledore professzor külsejű, süveges-palástos-hosszú szakállas bácsi volt. „Mit tegyek, hogy ne legyek magányos többé?” - kérdeztem az öreget. Ő körbemutatott a szobában, a számtalan könyve irányítva a tekintetem. „A tudás magányossá tesz. Oszd meg hát, és összeköt majd!” Határtalan megkönnyebbülés fogott el a válasz hallatán – hiszen pont ezt teszem, egyre több fórumon törekszem erre! Boldogan szaladtam le a lépcsőkön, és tudtam, hogy ott lent valaki vár, méghozzá egy férfi, aki szeret és támogat ebben a küldetésben. Akkor még nem ismertem őt a valóságban.
Igaz-e a történet, valóban az én lelkem lakott Spanyol Izabella vagy valamelyik más uralkodónő testében? Azt hiszem, ez nem is olyan lényeges. Valahogyan megszületett bennem ez a történet, sőt, inkább ráismertem. Ha álom volt, akkor is fontos üzenetet közölt velem. Akár a kisgyerekkoromra, akár előző életeimre vezetem vissza, a magány érzése mindig velem volt. Most már tudom, mire használjam, és hogyan kerülhetem el a megkeseredést, amely a magánnyal találkozva könnyen hatalmába keríthetne. Megtanulhatom, hogy az egyedüllét nem szükségszerűen nyomasztó állapot, hanem alkotásra, feltöltődésre, a tudás rendszerezésére, és önmagam megismerésére való szent idő.
Azt hiszem, nem vagyok egyedül a magány megélésének nehézségeivel sem. Időről időre osztályrészünk lesz az egyedüllét, netán a társas magány. Ne essünk hát kétségbe, hanem fedezzük fel a lehetőségeit! Rohanó élettempónkból legalább az egyedüllét pillanataiban engedjünk egy kicsit! Ezt tanultam meg eredetemet, múltamat kutatva.
(Megjelent az Ezo porta ingyenes ezoterikus programajánló 2012. júliusi számában)
