Ezt cikket nem egyedül írtam. Ennek oka, hogy a vallás témájával kapcsolatos álláspontom megfogalmazása dilemma elé állított, hiszen sem vallásos neveltetésben, sem vallásos képzésben nem részesültem. Mégis úgy érzem, hogy a spiritualitással való kapcsolatom az utóbbi mintegy 10 évben egyre jelentősebb szerepet tölt be az életemben. A kereszténységgel és a vallási intézményekkel való találkozásaim egyházi esküvői szertartások, temetések, és néhány egyéb vallásos szertartáson való részvételre korlátozódtak. 
Önismereti utamat járva, egyszer csak ráeszméltem, hogy a spiritualitás immár életem szerves része lett, és teljesen magától értetődőnek veszem egy olyan erő jelenlétét és működését, amely sorsomat valamely magasabb szempont mentén rendezi. Rájöttem, hogy nem pusztán az én akaratomon múlik, mi történik az életemben, hanem akkor vagyok igazán összhangban a sorsommal, ha alávetem magam ennek a magasabb rendező elvnek, és hagyom, hogy rajtam keresztül megnyilvánuljon életem alakításában. Úgy látom, hogy minden vallás mozgatórugója ugyanez a szándék – mégis kívülállóként azt tapasztalom, hogy sok esetben az intézményesült vallásgyakorlás inkább akadályozza, mint gátolja a spiritualitáshoz vezető egyéni út megtalálását. Mindazonáltal tisztában vagyok vele, hogy a közös szertartások ereje és a vallásgyakorlással kapcsolatos szabályok, gyakorlatok követése megsokszorozhatja a spirituális élmény erejét – magam is részese voltam több ilyen, formális valláshoz nem kötődő, mély spirituális élményt adó szertartásnak -, tehát elfogadom, hogy szükség van rájuk.
Nos, akkor mi az a mód, vagy mérték, ahogy a vallás „emberarcúvá” tehető? Nem tudom a választ, mindenesetre néhány személyes gondoltamat megfogalmaztam ez ügyben. 
Valamint megkértem kedvesemet, hogy ő is vesse papírra gondolatait, tapasztalatait, élményeit a vallás témájával kapcsolatban – lévén, hogy ő, velem ellentétben vallásos neveltetésben és képzésben is részesült. A cikk megírását parázs viták előzték meg kettőnk között, amelyek segítettek tisztázni bizonyos kérdéseket, ráadásul arra is rávilágítottak, hogy mennyire szubjektív a vallásosság és a hit kérdéseinek megélése. Legalább annyira, amennyire húsbavágó és jelentős – számunkra legalábbis, de gyanítom, hogy nem vagyunk ezzel egyedül.
Tavasszal sorozatban néztem a világ működésével és megváltoztatásával kapcsolatos dokumentumfilmeket. Az első a sorban a Bennfentesek (Inside Job) című volt, amely a 2008-as gazdasági világválságról szólt, majd a Zeitgeist (Korszellem) filmek következtek. Ez utóbbi három film online megnézhető az interneten, magyar felirattal vagy szinkronnal. Ne felejtsem ki a sorból az Élő Mátrix-ot, amely szintén online nézhető, és a gyógyítás, valamint az emberi szervezet működésének új paradigmáját mutatja be. Miért említem meg mindezt? Azért, mert e filmek közül az Zeitgeist első epizódja kifejezetten foglalkozik a vallások, azon belül elsősorban a kereszténység szimbólumrendszerével, valamint mindegyik film valamilyen módon kapcsolódik a spiritualitás témaköréhez. Pontosabban mai világunk, társadalmaink spiritualitás-ellenes berendezkedéséhez.
Szerencsére ezek a filmek nem születhettek volna meg anélkül az egyre erősödő, világszerte tapasztalható sóvárgás nélkül, amely a valódi spiritualitás utáni igényünket mutatja.
Mit értek valódi spiritualitás alatt? Először is annak a tételnek az elfogadását, hogy világunk messze több, mint a materiálisan megfogható, érzékelhető, mérhető jelenségek köre. Másodszor – ha ez így van – természetes szükségletünk, hogy a világ, és benne saját lényünk ezen spirituális részével is kapcsolatba kerüljünk.
Ahogy már cikkem bevezetőjében utaltam rá, úgy vélem, a vallások kialakulása ebből a természetes szükségletünkből fakad, intézményesülésük során azonban többnyire háttérbe szorult az egyéni ember, vagy éppen a közösség bensőséges spirituális élményének támogatása. A hit tudói kiemelt hatalom birtokosainak kiáltották ki magukat, előírásokkal korlátozták a hitgyakorlás módját, az attól eltérni merészelőket pedig megbüntették, kiátkozták, rosszabb esetben meg is ölték. Természetesen igényt tartottak a hívek anyagi támogatására, amellyel saját vagyonukat gyarapították, élesen szembehelyezkedve az anyagi javakon túlmutató értékek hirdetésével. Az aszkétikus szerzetesrendek pedig valójában ugyanazt a függést fejezik ki az anyagi javaktól, hiszen valaminek a tagadása szimbolikus értelemben ugyanaz, mint annak túlzott mértékű birtoklása.
Harmadik felvetésem a valódi spiritualitásra vonatkozóan ez utóbbi gondolatomból táplálkozik: tudniillik a spiritualitás, mint olyan a teljesség befogadását és megélését kell, hogy elősegítse. Azaz az anyagi és a transzcendens világ együtt alkot egészet, és ezt a szertartásokon használt tárgyi szimbólumok nagymértékben támogatják, de közben sosem szabad elfelejtenünk, hogy önmagukon túli minőségeket fejeznek ki. Eddig az én történetem. Most pedig átadom a szót Gábornak...
Középiskolás éveim egyházi gimnáziumban teltek. Az „intézményesített” egyház keretein belül kaptam tehát azokat az ismereteket, amelyek mentén megfogalmazhattam, felismerhettem a nem-materiális dimenzióimat. A túrákon, erdőben, vízparton hevenyészett fatönkre terített fehér kendőn misézett osztályfőnökünk (piarista szerzetes), és mi fiúk magától értetődően és kamasz érzékenységgel mondtuk a liturgia kötött szövegeit ott a béka brekegéses és madárdalos színfalak között, s éreztük, hogy nagyon is a helyén van így, a természetben adorálni a Teremtő Istennek.
A hétköznapokra is átszivárgott ezeknek a csillagos egű miséknek az igénye: kapcsolatban lenni, folytonosan érezni, szavakkal és apró szertartásokkal megjeleníteni ezt a kötődést Hozzá, aki később a Dolomitokban sem büntetett meg sem a korábbi bűneimért, sem az akkori hősködésért, vakmerőségért, pedig épp jól megtehette volna, mert kicsi voltam és kiszolgáltatott a „nagy idő” kellős közepén. 
Emlékszem, sehogy sem akaródzott felkelni a bivakban a Monte Schiarán, a ködös időben, viharos szélben, csúszós sziklafal tetején kényszerből eltöltött éjszaka után. Sebő fiammal nem tudtuk, vajon lejutunk-e élve a hegyről ebben a tejködben, ki tudjuk-e mászni a lucskos fogásokon lefelé is a falat. Lejutottunk. Amikor kiszereltünk a kötélből, megdördült az ég és leszakadt a fergeteges világvégi zápor és zivatar, csak a fejüket csóválták lenn a menedékházban a helyiek, amikor odaértünk pépesre ázva, de boldogan megmenekülve. Magával a kegyelmes Istennel találkoztunk és azt mondta: „Soha nem bántanálak, ezt most már el kellene hinned!”. Vakmerő és vakvagány újszülöttekként viháncoltunk Sebővel lefelé a hegyről és a következő vihar előtt, még jókedvemben leeresztettem Sebőt egy vízesésen, ott lógott egy szál kötélen és az apján a robajló víz felett és az ég megdördült megint…visszahúztam, talán tanult kicsit ő is valamit, mert az úton felfelé jövet ennél a vízesésnél legénykedett, hogy „na itt meg le kéne mászni a vízesés aljába” , mire én csitítottam, hogy „gyerek, hátrébb az agarakkal” – aztán a kényszerbivakolásos éjszaka után, gondoltam felhozom a tervét, ne menjünk már haza szájhősködéssel a puttonyunkban.
Azóta is minden megmenekülés-élményem (akár hegyen, akár kórbonctan vizsgán) arról győz meg, hogy itt van, jelen van, a tenyerén hordoz, nem hagy elveszni, s hát még, hogy a vesztemet nem akarja!
Nem gondolom, hogy feltétlenül magánügy a hitgyakorlás. Vannak szertartások, amelyek a közösség istenkapcsolatát kötött formában hivatottak szolgálni, és vannak, amelyek a saját Istenhez való kötődésünket próbálják megfogalmazni, a pillanat varázsának, az érzések túlcsordulásának eksztatikus ünnepében. Az elsőben lehetetlen, hogy mindenki egyazon lelkesedéssel rezdüljön és élje meg a liturgia mélységét, az utóbbit viszont éppen a nagy érzelmi-intellektuális eksztázis szüli, teremti, „koreografálja”. Így „szenteltem fel” magam is a frissen elkészült rendelőmet, annak idején, s csak a Teremtő és én voltunk ott, a mi titkunk az a kis szertartás, amire rendelés közben ha olykor gondolok, jobb orvos vagyok, de legalábbis a világban helyemet találom és biztonságban érzem a „vállalkozásom”.
Teillard de Chardin, amikor Kínában őskövületek után kutatva, ásatásokat végzett, jezsuita szerzetes lévén, az ázsiai környezetben éjjelente, titokban, nehogy megöljék miatta, hátonfekve, a saját hasán mutatta be a szentmiseáldozatot. Valójában tévedés volt ezt a szertartást így végrehajtani, hiszen a szentmise a közösség ünnepe. Chardin egyszerűen nem tudott jobbat kitalálni, amivel a személyes kötődését kifejezze, azért vette elő ezt a liturgiát. Végtelenül magányosnak érezte magát és ezen keresztül vette fel a kapcsolatot a hívők közösségével, akik abban a pillanatban is, de kétezer évvel azelőtt is ugyanezeket a szavakat használták, ismételték.
Számomra a hívőközösség a gimnáziumból kilépve már túl heterogén volt, és ezért nehezen befogadható. Azt gondolom, hogy első lépésben az intoleranciám szakított ki a vallásgyakorlás vasárnaponkénti misére járásban kimerülő praxisából. Hiszen ha többre, testhezállóbbra vágytam miért nem tettem mellé a saját liturgiámat a közösséggel eltöltött miséhez? Elegem lett a kántáló papból, a rezgő hangon éneklő nénikből, a semmitmondó beszédekből, a mise körül kialakult kultúrkeresztény társasági gyakorlatokból?
Odaülnék megint a fűre vagy a Tátrában, a Kriván oldalán a naplementébe és boldog lennék, hogy évezredes imák jönnek a számra, kifejezni és megszentelni ezt az ajándék pillanatot, persze csak ha a közösség, amelyben megélem ezt, mondjuk egy hegymászás után igényli, hogy ne csupán banális „Ó de szép itt, milyen csodás ez a táj, ez az este..!” felkiáltásokkal nyugtázza a jelent. Mert amúgy magamban csak mélyen és rendülten hallgatok és egy követ a zsebembe csúsztatok...
Másodsorban, ami átértékelésre késztetett az az alábbi gondolat volt: talán az „egyénieskedésünk” a spirituális élmények szerzésének vágya nem hiba, sőt az öltözködésünk és lakáskultúránk, stb önmegfogalmazó szándékának mintájára, felismerten jogos igényünk. Az is volt mindig. Egy-egy közösség, az elemi kollektív élményei mentén (lásd pl. a zsidók megmenekülése Egyiptomból a Vörös tengeren át) fogalmazta meg a közösség minden tagja számára érthető módon a maga szertartásait, amelyek segítségével mind a közösség, mind az egyén számára emlékezetes tanulságok felidézhetők.
II. János Pál egyetlen rövid felhívást tartott szükségesnek üzenni, enciklikáin kívül persze, az emberiség felé: „Ne féljetek!” Ennyi. E köré mindannyian oda tudnánk tenni a kompenzációinkkal, tartalék felhalmozással, hatalomszerzéssel kapcsolatos élményeinket és egyetemes liturgia nőhetne ki belőle a félelem leleplezése jegyében. Mi a baj hát azzal, ha valaki megmondja, hogy merre van a menekülés útja, amerre könnyebb és boldogabb?
A jövő vallásgyakorlata nem az erkölcsi tételek mentén fogja lerakni a kereteit, fogja meghatározni a hívők teendőit. Hanem a pszichológia felismeréseivel üzen a hívőknek és fogalmazza meg az utat az élet teljességének elérésére. Ebben már másfajta felelősségek merülnek fel és nem erkölcsi törvények szabályozzák be a hívők magatartását.
Azt gondolom, hogy a „hívők” nagykorúak lettek és nem csupán egy erkölcsi-kulturális elvárás rendszerben kívánnak kiteljesedni, „jó pontokat” szerezni. Boldogok akarnak lenni a jelenben, hálával telten és a szépségeket és örömöket ajándékként kezelve, beteljesedni szeretnének a teljes emberi transzcendens és fizikai valóságukban. Ennek elérésére „itt és most” mindent megtenni szeretnének. Aki a „HIC ET NUNC” (itt és most)-ot elmossa és egy későbbi beteljesülés reményében elszalasztja, az nem morális vétket követ el, hiszen „csupán” a saját életéről marad le.
