Bevallom, egészen más téma járt a fejemben, amikor e blogbejegyzés megírására készültem. Mégis, néhány perccel azelőtt, hogy elkezdtem volna írni, az internet egyik bugyrából elém ugrott egy cím, miszerint meghatározták a boldog házasság hét titkát, és  kicsit időhúzásból, de kétségtelenül érdeklődésből is elolvastam a hozzá kapcsolódó, szükségszerűen kissé felszínes cikket. Van egy könyvem hasonló címmel, amely komoly párterápiás kutatómunkára épül, és kíváncsi voltam, ebből eredeztethető-e a szóban forgó cikk. Némi áthallást felfedeztem, de nem derült ki egyértelműen számomra, hogy van-e összefüggés a könyv és a cikk által említett, a témában nemsokára bemutatásra kerülő amerikai dokumentumfilm között. Ami igazából megfogott, az az utolsó bekezdés volt: "A filmben megszólaló szakértők szerint a mostani, "holtomiglan-holtodiglan" házassági fogadalmat előbb-utóbb felváltja majd egy konkrét időtartamra (15-20 évre) kötött egyezség, amelynek során a felek a család megalapítására és fenntartására szerződnek. Ez a változat szerintük sokkal realisztikusabb, mint az életünk végéig tartó elköteleződés."

Ezt olvasva első reakcióként fájdalom nyilallt a szívembe: vége a mesének? Hát szertefoszlott a gyönyörű illúzió? Aztán sorra vettem az általam ismert házasságokat: a legtöbb már eljutott a válásig, sokan újraházasodtak, számos házasság pedig szorongató kompromisszumok és keserű lemondások árán vegetál. Arról a néhány házasságról, amely kiállta az évtizedek viharait, és még mindig szeretetteli odafordulás jellemzi, a hitetlenkedő csodálat hangján beszélünk. Akkor hát nem jobb szembenézni a realitással, és levenni magunkról, valamint társunkról a felesleges elvárások terhét? Egy barátnőm azzal az elhatározással ment férjhez annak idején, hogy ő ezt csak addig csinálja, amíg jó. Több mint 10 éve jó, úgy látszik, annak ellenére, hogy komoly érzelmi válságokon is keresztülmentek - ami természetesen elkerülhetetlen, jobb, ha ezt tudomásul vesszük. Azt is említi a cikk, hogy a házasságokban felmerülő "problémák 69 százaléka állandónak tekinthető és csak 31 százaléka oldható meg. Ezért olyan valakit válasszunk házastársunknak, akivel ezek ellenére is együtt tudunk élni." Valamint: "Legyenek reális elvárásaink. A házasság legtöbbször nem fenékig tejfel; ne akarjuk a tökéletesség látszatát kelteni, inkább azt erősítsük magunkban, hogy többet nem is kívánhatnánk."

Szóval tessék leszállni a földre! S ha ezt megtettük, újra a mennybe emelkedhetünk, felismerve, hogy mennyi mindent kapunk társunktól, és mennyivel gazdagabb az életünk azáltal, hogy vele vagyunk. Akkor, ha már magunk is alkalmassá váltunk arra, hogy eszerint éljünk, és képesek vagyunk megadni magunknak, amire vágyunk, nem pedig társunktól várjuk alapvető igényeink kielégítését. Ugyanis ez viselhetetlen teher. Egyik kedvenc Byron Katie idézetem szerint „A te felelősséged, hogy visszatalálj önmagadhoz. Ha sikerül újra értelmes kapcsolatot kialakítanod saját magaddal, a partner csak hab a tortán. A lehető legnagyobb áldás, amit ember megélhet. Tapasztalatom szerint senkire sincs szükségem, hogy kiegészítsen. És paradox módon, amint erre rájövök, onnantól kezdve mindenki kiegészít.”

Kedvesem és én is elváltunk, s az ő több, mint 2 évtizedes házassága után még mindig maradtak feloldatlan fájdalmak mindkettőjükben. Egyik kliensem hasonló paraméterekkel jellemezhető, még fennálló házasságával összehasonlítva az ő helyzetüket azt a különbséget látom, hogy ez utóbbiban a hiányok mellett az erőfeszítések kölcsönös megbecsülése is megfigyelhető: nem tekintik egyértelmű kudarcnak házasságukat, hiszen felnevelték a gyerekeiket, egzisztenciát teremtettek, és folyamatosan próbálkoztak a közelség létrehozásával kettejük között. Ez ugyan nem sikerült, de maga az erőfeszítés tiszteletreméltó. A kölcsönös elismerés légkörében lehetséges szeretettel elengedni egymást, míg gyűlölködve kárpótlást követelni, számonkérve a másikon saját "elpazarolt" éveinket a továbblépés legnagyobb akadálya lehet. Hogy lennének elpazaroltak azok az évek, amikor annyi érték származott belőlük? Még a legrosszabb házasságból is keletkezik valamilyen eredmény - ha más nem, a tanulságok levonása, hogy ilyen helyzetbe többé nem hozom magam, a saját felelősségem felismerése felbecsülhetetlen értékű.

Eredetileg a felelősségről akartam írni, s lám, visszakanyarodtam ehhez a témához: rajtunk múlik, milyen helyzetekbe kerülünk életünk során, megkíséreljük-e megváltoztatni azokat az adott kereteken belül, miközben elfogadjuk az éppen adott kereteket. (Természetesen a témák, amelyekkel szembesülünk testreszabottak, a megélés módja viszont ténylegesen rajtunk múlik.) Tudjuk-e, hogy életünk bármelyik jellemzője, de legalábbis a hozzá való viszonyulásunk lehetne más, ha úgy döntenénk? Lehet, hogy a változás anyagi világban való megnyilvánulása némi időt vesz igénybe, de kitartó figyelmünkkel és energiánk összpontosításával biztosan megmutatkozik a változás. Ha akarjuk. Ez kulcskérdés.

Új klienseimnél is ez a legfontosabb jellemző, amit a változás sikeressége szempontjából mérlegelek: hajlandó-e az illető belátással viszonyulni számára problematikus élethelyzeteihez, felfedezi-e bennük saját szerepét, vállalja-e saját felelősségét? Valamint a felismerés nyomán hajlandó-e változtatni hozzáállásán, viselkedésén? Ha továbbra is csak panaszkodik, tőlem vár valamilyen csodát, hogy hirtelen legyen kedve valamilyen erőfeszítést jelentő lépés megtételéhez, vagy passzívan várja, hogy egy helyzet, ami eddig nehéz, fojtogató volt, egycsapásra változzon meg, akkor még nem áll készen a változásra. Ezek a kliensek többnyire hamar elmaradnak, jellemzően kifogások mögé bújva, sőt egyszerűen "eltűnve" teszik ezt, nem mondják el nyíltan csalódottságukat, hiszen az már felelősségvállalást jelentene a helyzetért, és lehetőséget adna a változásra, mégha nem is az általam felkínált utat választják.

A házasság témájához visszakanyarodva, de a felelősség témájánál maradva idézem Eva-Maria Zurhorst-ot, akinek első könyvére már hivatkoztam itt a blogon, így a Könyvajánlóban is feltüntettem. Most olvasom második könyvét - Szeresd önmagad, és készülj örömmel a következő válságra címmel jelent meg magyarul -, amelyet férjével együtt írtak, aki saját házasságuk válságának megoldása nyomán szintén terapeutává vált, és maga is megosztja tapasztalatait az olvasókkal. Zurhorst asszony így ír a változás folyamatáról: "Igazság szerint már nagyon sok ember rendelkezik elegendő tudással és megfelelő eszközökkel ahhoz, hogy valóban átformálja az életét. Ám amikor döntéshelyzet előtt állnak, és valóban el kell engedniük valamit, erőt vesz rajtuk a félelem, és ilyenkor inkább gyorsan visszatérnek a kitaposott, ismerős, régi ösvényre. Azt hiszem, sokan hajlamosak elfelejteni: az ilyen átalakulás fájdalommal jár. A fájdalom pedig energiát termel, és mozgásra késztet. Ám amikor megjelenik, azonnal úgy érezzük, hogy most rossz irányba haladunk. ... Nem így van. ... A spiritualitás nyelvén külön neve is van ennek a fogalomnak: "a lélek sötét éjszakája". Így nevezik azt az életszakaszt, amikor a régi megszokás már nem jelent kapaszkodót, de az újat még nem sajátítottuk el teljesen. Ilyenkor nem látjuk, merre vezet az út. Tehát meg kell bíznunk önmagunkban és a lelkünkben, úgy, ahogy ehhez még sosem volt bátorságunk. Ám ha valóban elég bátrak vagyunk ahhoz, hogy minden eddigi határon túl megbízzunk önmagunkban, akkor ez új erővel fog eltölteni bennünket. ...amikor az alagút végén feldereng a fény, erősebbek és magabiztosabbak leszünk, mint valaha."

A kapcsolati válságokról és társunk hibáztatásáról pedig így vélekedik a szerző: "a kapcsolata nem azért nem működik, mert az ég egyszerűen rossz társat küldött. ... Nem is azért, mert gyermekkorában helytelenül nevelték. ... Első látásra úgy tűnik ugyan, hogy a kapcsolat minden probléma okozója, valójában azonban nem több egy üres edénynél. ... A kapcsolat legtöbbször azért hal meg, mert ön nem él benne. Mert mindent fontosabbnak tart önmagánál. Mert a külvilágban annyi eseménnyel és feladattal tereli el a figyelmét mindarról, ami látszólag leküzdhetetlen nehézségként várakozik a lelke legmélyén."

És ha ez ilyen komoly dolog, hát vegyük komolyan! Az egyik leggyakoribb hiba, amit elkövetünk (elkövettem én is, félreértés ne essék!), hogy azt gondoljuk, egy párkapcsolat, házasság működtetése automatikus, rutinszerű dolog, egyszer csak megtörténik velünk, aztán megy magától. Hát nem megy! Csak és kizárólag tőlünk működik, magától soha! Úgyhogy érdemes megfontolni a kiindulópontként szolgáló cikk utolsó két megállapítását:

"6. Nem mindenkinek való a házasság - vizsgáljuk meg, hogy nekünk tényleg való-e? Le akarunk-e mondani a kínálkozó lehetőségekről, felelősséget vállalunk-e párunkért, osztozunk-e problémáiban, stb. Ha nem, akkor inkább ne házasodjunk.

7. Felkészülten kössünk házasságot. Olvassunk könyveket, gyűjtsünk tippeket, hogy miként működtethető jól a kapcsolat."

Ha jobban szemügyre veszem, talán mégsem olyan felszínes ez a cikk! Talán még a filmet is meg fogom nézni. Ha így lesz, beszámolok róla, megígérem.