Először voltam moziban egyedül, teljesen direkt. Valamiért idegenkedtem tőle, pedig annyi mindenhová megyek egyedül. Passzolt az alkalomhoz a film, amit választottam: Ízek, imák, szerelmek. Már többen meséltek róla, akik látták, ilyet is, olyat is: hogy jó üzenetek vannak benne, de hiányzik belőle a feszültség, túlságosan kiszámítható... Olvastam róla, hogy gyanúsan hasonlít a Napsütötte Toszkána című filmre - ami nekem nagyon tetszett, megjegyzem. A sztori tényleg nem nagy szám, ha sztoriként kezeljük: önmagát kereső 30-as amerikai nőci kiugrik a házasságából, az addigi életéből, és elindul a világba keresni magát. Barátokra lel, tanítókat talál, s tanul, végül pedig megleli a szerelmet is. Teljesen lineáris cselekmény, különösebb fordulatok nélkül, uncsi amcsi hepienddel a végén, ráadásul.

Mégis más volt. Azt hiszem, még egyetlen filmnél sem éreztem ennyire nyilvánvalóan, hogy az én életem zajlik a mozivásznon. Nem távoli, vágyott ideálképeket látok, nem  szörnyülködnivaló tragédiákat, nem édes mesét, nem izgalmas fantasy-t, nem eltúlzott hétköznapi játszmákat - hanem pontosan ugyanazt, ami velem történik. Nem olyan mintha, nem áttételes üzenetek jönnek, hanem ott mesélik az életem. Szinte kínos volt, hogy mások is nézik, és furcsa volt saját magamat kívülről látni. Egyben katartikus, persze. Playback színház, moziváltozatban. Őrület!

Még a happy end is valóságos volt. Leglábbis egyezett az én valóságommal. Konkrét üzeneteket, tanítást is kaptam, pontosan az engem mostanában közelről érintő kérdésekben: hogy a szerelemben nem baj, ha átmenetileg elveszítem az egyensúlyomat. Az is természetes, ha emiatt megbetegszem. Nos, ez nemrégiben pontosan így történt, és akkor azt hittem, arra figyelmeztet, hogy el kell menekülnöm az adott helyzetből. Most már másképp látom. Amikor itt az idő, megtörténik. Nem előbb, nem később. De egyszercsak itt lesz AZ az idő. Addig pedig semmi más dolgom, minthogy magammal foglalkozzam, befelé figyeljek, ne próbáljam előidézni, siettetni, amire vágyom. Várjam, de ne keressem.

Számomra megnyugtató, hogy ilyen filmek születenek mostanában, ráadásul hollywoodi főszereplőkkel. Spirituális üzeneteket közvetítenek - azt sem bánom, ha divatból, mert az üzenetek így is átmennek. Nagy kedvecem, a Békés harcos útja sem egyszerű ennyire, mint ez a film. Engem legalábbis telibetalált és lenyűgözött - egy egészen újfajta, nem várt módon. Egyszer egy bölcs terapeuta azt kérdezte tőlem: "Mónika, nem lehet, hogy a valóság izgalmasabb, mint a maga fantáziái?" Azóta emésztgetem ezt a kérdést, és egyre jobban érzem az igazságát a csontjaimban. Ez film erről szólt. Állítólag igaz történeten alapul - nekem mondják?