Kipróbáltam, meddig jutok a saját erőmből. Pontosan eddig. Bizonyos szempontból nagyon messzire, bizonyos szempontból sehová. Azaz elérkeztem a határhoz. Egyedül eddig bírtam. Nem mondom, fájt beleütközni a falba, nagyon is fájt... De megérte. Most már biztosan tudom, és szívből akarom, hogy ne egyedül csináljam tovább. Társat, társakat akarok magam mellé, minden téren. Mert együtt sokkal, de sokkal messzebbre jutunk, és én nem akarok itt megállni. Írtam már erről tavasszal is, (lásd: Elfáradtam c. bejegyzés), de mégis megpróbáltam ugyanúgy folytatni. Hát most már nincs tovább.

Biztosan fel kell adnom néhány dolgot, nincs mese: a Supershero imidzset, aki mindent kibír, mindent megold a saját erejéből, viszi rendületlenül a "háromembernyi életét", heti 189 órában él, eléri a lehetetlent, s ezért lehet őt csodálni. Azt, hogy szabadság jelszóval ne engedjem, hogy mások is formálják az életem, s ezzel sokkal szűkebb korlátokat teremtsek magam köré, mint ha engedném. Búcsút venni a Végzet asszonyától, akinek az útját összetört férfiszívek szegélyezik, miközben az ő szíve is rendre összetöretik, méghozzá jó alaposan.

Napok óta mintha mindenki nekem üzenne: "Kérdés: A Móni mindig ilyen? Válasz: Legalábbis két éve, mióta ismerjük, igen. Mindig szenved valamin, de nem lehet neki kívülről segíteni." Megjegyzésem egyik kliensemnek, akivel elég baráti a viszonyunk ahhoz, hogy amikor a segítségkérés és elfogadás témáját vesszük elő, és ő ehhez húzza a kártyákat, kimondjam: "Ezt most legalább annyira nekem rakjuk, mint neked, azt ugye tudod." "Mi lenne, ha egy kicsit átlagosabb életet élnél? Én: Fintor, nyavalygás. De te még átlagosan is különleges lennél!" - próbálnak bíztatni. Én: "Hát, igen, az élet nagyon nehéz. Másik: "Lehet, hogy nagyon nehéz. Vagy éppen nagyon könnyű." És még én adok neki könyvet az életről, hogy tanuljon belőle!

Egyvalaki pedig különösen sokat üzent nekem, azzal, hogy odajött hozzám, egészen közel, és olyan kegyetlenül pontos tükröt tartott, hogy még... No persze, én is neki, ez már csak így szokott lenni. "Én nem tudom használni a társadalmi hálót, nem tudok ráfeküdni, mert nem tudok bízni az emberekben." Párkapcsolat, vagy munka, nem engedem bele magam a közelségbe, a közösségbe. Ott vagyok sok helyen, de csak úgy félig-meddig. Nehogy túl közel jöjjenek hozzám, és alkalmazkodnom kelljen, s ezáltal meglátnom a saját árnyékaimat. Félek, hogy elveszítem magam mások között...

Megvan az ok, a magyarázat, hogy miért félünk ettől ennyire, legalábbis a sajátom: velem tényleg megtörtént, hogy a másoknak való megfelelés kényszerét érezve nem a saját életemet éltem, hosszú éveken keresztül. De most, hogy újabb éveket töltöttem egyre inkább egyedül, a magam útját járva, felfedezve - talán túlléphetek már ezen, nem? Tudom, ki vagyok, mit akarok, tisztában vagyok az erőmmel, meg tudom védeni a határaimat, ha arról van szó - hát akkor? Mi lenne, ha újra kilépnék a világba, és valódi elkötelezettséget vállalnék mások iránt? Persze, hogy nem marad tartósan a közelemben valaki, ha azt érzi, hogy nincs szükségem rá! Persze, hogy annyi mindent csinálok, nehogy egyvalamit igazán komolyan tudjak venni, végigvinni! Nyilván olyanokat választok, akik maguk is időben vagy mélységben korlátozottan vállalják fel a közelséget, hogy aztán rájuk mutogathassak! Hogyan is tudnám igazán, mélyen elfogadni saját magamat, ha nem találok vissza a családi gyökereimhez, és nem fogadom őket életem részévé?

Idézem Gál Judit megfogalmazását a saját Holdcsomó-leírásomból (Ikrek leszálló, Nyilas felszálló, részletesen lásd: Karmaasztrológia), amely az erre az életre hozott feladataimat taglalja:

"Ez az ember több előző életen keresztül mindig kettősségekbe keveredett, rendkívül határozatlan volt, s miután folyton igyekezett mindenkinek eleget tenni, egészen felületessé vált. ... Mostani életében is óvatosan lavírozik, mert még mindig azt hiszi, hogy ha bármely oldal mellé áll, a másikon előnyös lehetőségeket szalaszt el. Gyakran kerül kínos helyzetekbe az el nem kötelezettségre irányuló törekvése következtében.

Egész énjét sohasem adja bele semmibe, zászlócskáját a szél lengeti, állandó készenlétben, hogy rövid időre a mindenkori nyertesek oldalán lépjen be a játékba. Belseje ingadozó, állhatatlan. Sok időt tölt el véleményének folytonos formálásával, változtatásával (megmagyarázom.blog.hu - gúnyolódott ezzel Tükröm), mert előző inkarnációiban nem fejlesztette ki magában, hogy hosszabb ideig szenteljen figyelmet valaminek, viszont ahhoz szokott, hogy mindennek az árnyoldalát szemlélje. Ennek következménye gyakran az, hogy mostani életében – kompenzálásként – a pozitív gondolkodás élharcosaként tűnik fel, de mindig kiderül, hogy valójában maga is nehezen tudja tartani ezt a nézőpontot. (Ez az arc! Akár ha magamat látnám - kedves Tükröm így fogalmazott: mintha el akarnám húzni az arcom a következő faág elől, melyre számítok, hogy belecsap.)

Kedveli az aktivitást, ideges és nyughatatlan lesz, ha úgy érzi: lebéklyózták. Rengeteg tennivalója van, de sohasem tud azoknak eleget tenni és egy-egy nap végén nagyon távol érzi magát céljától.

Fiatal éveiben ez az ember nem találja meg határozott irányvonalát, általában huszonnyolcadik életéve után kerül csak sínre, gyakran a szülők, vagy más idősebb emberek segítségével, irányításával."

Hát, bőven a huszonnyolcadik után, az biztos! Félelmetesen találó leírás, és bár több, mint egy éve olvastam először, most nyerte el igazi értelmét számomra. Szintén most értem meg mélységében Chuck Spezzano kijelentését is, pedig már bő fél éve ragasztottam fel a konyhám falára: "A szabadság és az elkötelezettség egy és ugyanaz."

Furcsa a Sors, ahogy kommunikálni próbál velünk, vagy inkább mi vagyunk furcsák, hogy olyan nehezen és sokára értjük meg az üzeneteit. Most végre vettem az adást, részleteiben már többször is, korábban, de mégis kellett, hogy megint nagyon fájjon... Rájöttem, hogy a fájdalom arra jó, hogy kimerítse és elnémítsa az Egómat, ezáltal képes legyek meghallani az igazi Üzenetet. Régóta érzem már, amikor valami nagyon fáj, hogy egy hatalmas, jóindulatú erő nyom a földre, ahol én rángatózom, kapálózom, üvöltök tehetetlen dühömben, de ő csak tart, és megvárja, amíg elfáradok, elcsendesülök, s akkor súg megnyugtató szavakat a fülembe - miáltal megértem, hogy minden, ami történt, a javamat szolgálta. Ilyenkor megbékélek, és alázatosan meghajtom fejem előtte. Hálás vagyok, hogy nem nekem kell a korlátozott tudásommal irányítani az életem, hanem megteszi Ő, aki mindent tud. Ez a Kegyelem pillanata, azt hiszem.

Ezer szálon össze vagyunk kötve egymással, ez a helyzet. No és a Mindenséggel, sőt, voltaképpen az köt össze minket, vagyishogy a részei vagyunk, azaz minden Egy... De mielőtt Nyilas holdcsomómhoz híven ismét túlmagyaráznám a dolgot, inkább mellékelek egy jó kis illusztrációt a témához: