Hirtelen elfogyott az erőm, és olyan értelmetlennek tűnik küzdeni bármiért is - pontosan ugyanolyan értelmetlennek, mint nem küzdeni tovább, és élni egy gépies életet. Olyan jó lenne, ha jönne valaki, aki most erőt adna, megnyugtatna, hogy igen, lesz tovább, és jó lesz, bárhogy is alakul. Ne nekem kelljen minden pillanatban azon pörögnöm, hogy ez vagy az a helyzet hogyan fog megoldódni, és néha elengedhessem magam...
Hogy mi? Adjak teret másoknak? Talán tényleg ez a kulcs, mert ha úgy tűnik, hogy én mindent meg tudok oldani egyedül, akkor minek lépjenek be az életembe más szereplők? Hiszen nem jutnak szerephez! Ó, pedig annyi betöltetlen szerep van még a darabomban! Kell egy marketinges, aki hisz abban, hogy jó, amit csinálok, és az az életcélja, hogy ezt az infót eljuttassa minél több emberhez. Kellenek zenésztársak, akik meghangszerelik a dalaimat, és közre is működnek bennük. És persze kell EGY FÉRFI (egy, nem három, mint a legújabb dalomban!), aki főszerepre is vállalkozik, nemcsak epizódszerepre, pláne nem statisztál.
Igen, jelenleg ők hiányoznak leginkább. Az igaz barátok, akik időnként tanácsadók, máskor kollégák, vagy tényleg csak barátok, ők szerencsére stabil szereplők az élet-színdarabomban. Szülők, rendben. Főnökre jelenleg nincs szükségem, Belső Vezetőre annál inkább, de róla majd külön írok.
Mit tehetek azért, hogy behívjam a hiányzó szereplőket? Az első lépést már megtettem: felismertem és kimondtam, hogy várom őket, mert gazdagabbá tennék az életem, és nem akarom elvenni a kenyerüket. A másik: hangsúlyosabban játsszam a kiegészítő szerepet! A hiteles tanácsadóét, a dalszerzőét, az előadóművészét, és a NŐ szerepét is, bizony. Mitől leszek hiteles? A szóban benne rejlik a válasz: attól, hogy elhiszem. A szerep az enyém, rám osztották, én vállaltam, hát most már csak nem fordulok vissza! Az olyan ciki lenne...
