Meggondoltam magam, mégsem a Toronyról írok, hanem a IX. Nagy Arkánumról, a Remetéről. Ennek természetesen aktuális oka van: kihúztam őt valamelyik nap, és ennek megfelelően végigjártam az általa kijelölt utat is. Méghozzá a Sötétségen keresztül.
Nagyon jó érzésekkel vágtam neki az Újévnek, lendületemet csak fokozta, hogy másfél nap alatt átmentem egy olyan, magas lázzal járó betegségen, ami korábban általában egy hétre ledöntött a lábamról. Mindezt úgy, hogy semmilyen gyógyszert nem vettem be, hanem szinte örömmel adtam át magam a betegségnek, és ugyanilyen örömmel fogadtam eljövendő gyógyulásomat, amely zavarba ejtően hamar meg is érkezett.
A hét vége felé mégis kizökkentem abból a szárnyaló lelkiállapotból, amely folyamatos mosolyt csalt az arcomra, olyannyira, hogy egy rég látott barátnőm meg is jegyezte: "Mi van veled? Olyan csinos, mosolygós vagy, látszik, hogy jól érzed magad!" Találkozásunk ráadásul egy temetésen történt...
Szóval egyre nyugtalanabb lettem, jöttek az árnyak, a félelmek... "Úgysem fog sikerülni, bolond vagy, légvárakat építesz, majd még nagyobbat fogsz csalódni a végén, meglátod!" - súgta az óvó, jóakaratot színlelő hang. "De hiszen én jól érzem magam, elköteleztem magam az Öröm mellett, nem engedhetem át magam a félelemnek!" - küzdöttem elszántan. Ezáltal természetesen még nagyobb erővel húzott le a mélybe félelmeim örvénye.
Bevetettem minden általam ismert technikát, amellyel pozitívabb gondolatokra, érzelmekre hangolhatom magam - mindhiába. Nem maradt más hátra, mint a jól bevált mélybeszállás, amelyet magam fejlesztettem ki: teljesen átadtam magam a Félelemnek, sírtam, kétségbeestem, bevallottam tehetetlenségemet, hogy nem tudok változtatni a lelkiállapotomon. Utána mindig megkönnyebbülést éreztem, de a félelem újra visszatért. Mígnem egyszercsak eloszlott a Sötétség, és olyan hihetetlen erővel borított el a Fény, hogy egészen elgyengültem. Átjárt a hála érzése, és hirtelen megértettem, hogy nem volt hiábavaló az Árnyakkal való találkozás, hiszen nem létezik annál nagyobb öröm, minthogy újra érzek, újra szeretek, újra látom, hallom, tapintom, ízlelem a világot, az Életet! Olyan volt, mintha az elmúlt 3 napban üvegfalon keresztül figyeltem volna az eseményeket, és gondolatilag ugyan észleltem, hogy igen, ez most egy örömteli esemény, ez egy jó hír, ő pedig kedves volt hozzám, de mindezt nem tudtam befogadni a szívembe, így nyilván igazán viszonozni sem, hiába köszöntem meg vagy mosolyogtam vissza. Újra felidéztem minden jelenetet, amelynek elmulasztottam örülni, képzeletben megöleltem minden embert, aki az elmúlt három napban szeretettel fordult felém, és én annyira fájdalmasan közömbös maradtam iránta.
Mélyen megértettem Esther és Jerry Hicks: Az érzelmek megdöbbentő ereje című könyvében olvasottakat: "Életedet élve, személyes tapasztalatokat megélve, és másokéit megfigyelve gyakran látsz olyan dolgokat, amelyeket egyértelműen nem kívánsz. Amikor pedig ez történik, minden alkalommal robbanásszerűen tisztázódik benned, hogy mit kívánsz. A tapasztalat olyan nagy hatású, hogy határozottan kijelentheted: "Ezt nem akarom! Most már tudom, ehelyett azt akarom, hogy...""
Megtörtént - ráadásul én kértem, hogy így legyen. Egy barátnőmnek magyaráztam ugyanis a könyvről, és panaszkodtam, hogy olyan nehezen értem meg, hogy miért van szükség az ellenpólus megélésére - na jó, jó, a kontraszt miatt, de valahogy ez mégis kevés magyarázat. Kevés neked, azanyád! Akkor próbáld ki, aztán beszélj! Kipróbáltam. Elég volt. Köszönöm, egyelőre nincs több kérdésem.
IX. A Remete
Mit is írhatnék ezek után a Remetéről? Hiszen pontosan erről az útról szól a kártya, amit az elmúlt három napban végigjártam. A többi Nagy Arkánumhoz képest viszonylag egyszerű ez a kép: hajlott hátú öregember, pásztázó fénynyalábok, amelyek a kezében tartott stilizált lámpásban összpontosulnak. Kígyó, spermium és az Alvilág Kapuját őrző háromfejű kutya, sötét háttér, amelyet jobban megszemlélve kiderül, hogy búzakalászok alkotják. A Bölcs Öreg alakjához a tudás, a megvilágosodás, a magány és a befelé fordulás képzetei kapcsolódnak. Valóban, nem érhetjük el saját legmélyebb bölcsességünket, amíg tekintetünket nem fordítjuk befelé.
Szimbolikus jelentőséggel bír számomra továbbá az a felismerés, hogy a Sötétség nem a Fény ellentéte, hanem a Fény hiánya. Hiszen a Fénynek nincs ellentéte, az maga a mindent magába foglaló teljesség, az Élet - viszont ahhoz, hogy igazán megismerjük, értékelni tudjuk és eggyé váljunk vele, meg kell tapasztalnunk a hiányát is. Ha a Fény útját elzárjuk, akkor látjuk meg a Sötétséget. Ha viszont megnyitjuk az utat, a Fény beárad és eloszlatja a Sötétséget, míg fordítva ez nem történhet meg, a Sötétség nem tudja elhalványítani a Fényt.
A Fény nekem a Szeretet jelenti, az Életet, a Sötétség pedig a Félelmet, a Halált. Ha elzárom magam a Fény és a Szeretet elől, akkor vagyok a Félelem és a Halál állapotában. A Félelem fontos jelzőinger: figyelmeztet, hogy nyissam meg újra a szívem a Szeretet előtt, ha élni akarok. És ennek sokszor az a parodox útja, hogy elfogadom, átélem a Félelmet, és kiderül, hogy lám, szertefoszlott az akadály, amely a Fény útjában állt. Egyre természetesebbé válik a folyamat, ahogy egyre többet gyakorlom, és egyre erősebben, tisztábban, hosszabban ragyog a Fény, ha kitartok. Ha nem félek a Félelemtől, az azt jelenti, hogy hagyom magam félni. Furcsa, nemigaz?
És ha megtettem az időnként félelmetes befelé vezető utat, eljutok saját magam lényegéhez, és ezáltal kezdek igazán ragyogni - kifelé is. Megértem hivatásomat és élni kezdem, a lehető legtermészetesebb módon, erőlködés nélkül. És ez bizony igazi teremtőerő!
Kérdések: Milyen félelmek akadályoznak abban, hogy felvállald igazi önmagad? Milyen helyzeteket kerülsz el következetesen, amelyekkel pedig dolgod lenne? Milyen indokokkal beszéled le magad róla, hogy elindulj egy olyan úton, amely felé nagyon is vágysz? Van-e előtted olyan helyzet, amely felkínálja ezt a választást? Szánsz-e elég időt arra, hogy elgondolkodj életed folyásán? Engeded-e időnként elmédet elcsendesülni, vagy állandóan külső eseményekkel, ingerekkel bombázod magad, nehogy meghalld belső hangodat? Be tudod-e ismerni magadnak, hogy időnként tehetetlennek és kétségbeesettnek érzed magad?
Kapcsolódó blogbejegyzések:Erő Nemek hete Elvesztettem a józan eszem Félelem
Biztatásképpen ismét a zenéhez fordulok, ezúttal Ákos dala zakatol a fülemben, amit az elmúlt napokban hallottam a rádióban: "Mindig a Fénybe nézz/Mert szebbet még soha nem láttál/Biztos a Fénybe érsz/Ha fel tudsz állni, mikor elbuktál/Még bírnod kell/Nem felejtheted el/Hogy az a nyughatatlan szív/Lobog benned..."
