A Nagy tarot értelmező sorozat eheti epizódjában két mélybeszállós lappal foglalkozom. Találkoztam velük a közelmúltban, így rá vagyok hangolódva, hogy írjak róluk. Sőt, még az időjárás is ebben támogat. Választottjaim: XVIII. A Hold és XII. Az Akasztott, két Nagy Arkánum. Ahogy megnézem őket, színeikben nem kifejezetten sötétek - inkább ambivalensek.
XVIII. A Hold
Az említett kettőség szembetűnő ezen a lapon: két torony, két alvilági kapuőrrel. Köztük egy fényes szakadék. Hullámzás, váltakozás, instabilitás, fent és lent, tudatos és tudattalan, nappal és éjszaka - az ellentétek kártyája ez. Egyik fő jelentése a születés, újjászületés, amely csak az alvilágba való leszálláson, a félelmekkel való szembenézésen keresztül lehetséges. A teljes megsemmisülés kockázatát vállalaja, aki leszáll saját alvilágába. Sőt, nemcsak a kockázatát, hanem egy addigi létállapot teljes megsemmisülését, elengedését is.
Feldmár András így fogalmaz Szégyen és szeretet című könyvében: "...nem fogok megszületni addig, amíg a halálfélelmem nem nő meg annyira, hogy nagyobb lesz, mint az életfélelmem. Az életfélelem az ismeretlentől való félelem." ... "Ha én egy születés előtt álló gyerek vagyok, és érzem az életfélelemet és még tudok lélegezni, eleinte nem is olyan rossz, de aztán észlelem, hogy egyre rosszabb a helyzet, és ha nem csinálok valamit, ott fogok megdögleni. Mert ha a gyerek nem jön ki, akkor meghal a méhben. Ezért a gyereknek a halálféleleme egy bizonyos pillanatban nagyobb lesz, mint az életfélelme. És akkor azt mondja, hogy na, gyerünk! Mert ha benn maradok, akkor biztos meghalok. Ha kimegyek, akkor is lehet, hogy meghalok, de a lehet még mindig jobb, mint a biztos."
Tehát a Hold kártyájának megjelenése egy olyan helyzetre utal, amikor valahol mélyen tudjuk, érezzük, hogy változtatnunk kéne, mert megfojt, megöl minket a helyzet, amiben vagyunk, de mégis nagyon nehéz elindulni, hiszen a teljes ismeretlen vár minket a küszöbön túl. Lehet, hogy egy váratlan, furcsa impulzus, egy álom, saját magunk szokatlan reakciója, kitörése, egy betegség, baleset hívja fel a figyelmet arra, hogy nem ott vagyunk, ahol szívünk szerint igazán lennénk. Saját tapasztalatom erről a helyzetről az, hogy egy ponton túl nincs visszaút, és muszáj elindulni. Segít ebben a hasonló, már megoldott helyzetek felidézése, az akkor átélt nyereség, megkönnyebbülés érzése, amit az adott, hogy átléptünk az ismeretlentől való félelemünkön, és elrugaszkodtunk az egyik partról, miközben épp csak sejtettük, hogy a túlpart egyáltalán létezik valahol.
Kérdések: Milyen életterületen érzem azt, hogy be vagyok szorulva, fogy az energiám, nem a saját utamat járom? Történt-e valamilyen meglepő esemény, amely arra utalt, hogy találn mégsincs minden rendben azon a téren, amelyről eddig teljes meggyőződéssel hirdettem, hogy a lehető legjobb nekem? Látom ugyan, hogy hol kellene változtatnom, de képtelen vagyok elindulni abba az irányba? Ha mélyen magamba nézek, mit látok: milyen félelelm, hiedelem, gondolat gátol abban, hogy elinduljak? Mit tehetek azért, hogy feloldjam ezeket a gátakat?
Kapcsolódó blogbejegyzések: Ott állt a kapuban és félt belépni Az álmok útján
XII. Az Akasztott
Fejjel lefelé kiszögezett alak, kígyók, kötél, szögek, meztelenség, arctalanság... a teljes elveszettség állapota. Az átmenet, a Semmi. Sokféleképpen le lehet írni ezt az érzést: falak mindenfelé, akármit választok, rosszat teszek, ötletem sincs, merre induljak, annyira fáj, hogy belehalok, egyáltalán nem érzek semmit, nem akarok semmit... Valaki azt mondta, hogy ez a lap egy vicc, nem lehet komoly. Akkor meglepődtem, azóta kicsit jobban értem - van valami nagyon bizarr ebben az állapotban, valamilyen perverz izgalom, hogy na, vajon mi lesz akkor, amikor fogalmam sincs róla, hogy ebből hogy lehet kijönni egyáltalán?
A megadás útján, máshogy semmiképp. Kikötöztek, a szememet kipeckelték és az arcomba lökik, hogy ez van, nézz szembe vele, haver! Aki látta a Stanley Kubrick által rendezett Mechanikus Narancs című rendkívül bizarr filmet, tele perverz agresszióval, akkor emlékezhet rá, hogy a pszichopata főhőst pontosan ezzel a módszerrel kondicionálták saját agressziója ellen: lekötözték, szemhéjait kifeszítették és az agresszióról szóló filmeket nézettek vele, miközben egy olyan szert adagoltak neki, amitől a fizikai megsemmisülés állapotát élte át. Nos, ha valaminek sokáig ellenállunk, nem marad más hátra, minthogy az élet valamilyen kiszolgáltatott helyzetben könyörtelenül szembesítsen azzal, amit eddig igyekeztünk mindenáron elkerülni.
Úgy is fogalmazhatnék, hogy ez a lap maga a válság, a teljes elakadás, a gödör legalja. Ha továbbra sem akarunk szembenézni az elkerülhetetlennel, akkor itt a teljes szétesés, testi-lelki megsemmisülés vár ránk, vagy akár tartósan is bennemaradhatunk egy élőhalott állapotban, egy kompenzált, erősen korlátozott működésben, amelyből az idő előrehaladtával egyre nehezebb kimászni. Azonban ha megtörtéik a szembenézés, innen lehet igazi lendületet venni egy új létállapot, egy magasabb, teljesebb működési szint felé. Ezt bárki megerősítheti, aki sikeresen kilábalt egy krízisből, hogy visszagondolva hálát ad a sorsnak, amiért jól seggberúgta. Mondják ezt az isteni kegyelem állapotának is, amikor elengedem a görcsös akaratomat, ragaszkodásomat az eddigi, korábban működő megoldásaimhoz, és megengedem Istennek, az Életnek, saját Igazi Énemnek, hogy felkínálja a valódi megoldást, amelyre rájönni magamtól úgysem tudnék.
Kérdések: Miben éled át a teljes tehetlenség, elakadás, kiúttalanság érzését? Mi az, amivel nem akarsz szembenézni - amitől legjobban félsz, amire azt mondod, hogy ez velem nem történhet meg, mert akkor vége a világnak? Van-e olyan érzésed, hogy életed bizoyos területén gépiesen, élettelenül működsz, nem látod értelmét, célját a tevékenységednek? Van-e olyan helyzet az életedben, amelyik újra és újra szembejön veled, esetleg egyre szélsőségesebb formákat öltve?
Kapcsolódó blogbejegyzések: Isten vicces kedvében Labirintus
"És ha a kérdésekre válaszolva, esetleg látom is a fájdalmamat, elakadásomat, vagy éppen jött egy helyzet, és vergődök benne, mit csináljak?" - kérdezheted joggal, Kedves Olvasó. Természetesen hivatalból és meggyőződésből ajánlom, hogy keress egy jó szakembert, terapeutát, csoportot, ahol támaszt találsz, és új irányra lelsz. De addig is... nos, nekem van erre egy saját módszerem. Nem ajánlom mindenkinek, talán azoknak inkább, akik öntudatlanul már alkalmazták e módszer valamilyen változatát. Szóval amikor azt érzem, hogy kezd minden szétesni körülöttem - akkor én ezt megengedem, sőt felerősítem. Biciklitúrán is mint az őrült, tekerek lefelé a lejtőn, hogy utána annál könnyebben felérjek a következő csúcsra. Az egyik fontos feltétel, hogy a tudatos mélybeszállást azzal a szándékkal indítsd, hogy ki akarsz jönni a gödörből, sőt, éppen azért csinálod! A másik fontos előfeltétel, hogy gondoskodj róla, ne tehess kárt se magadban, se másokban, vagy ne hozd magad olyan kínos helyzetbe, amit később megbánnál. Ha például nagyon berúgsz, legyen ott veled egy jóbarátod, aki előtt nem szégyelled magad, aki leállít, ha hülyeséget csinálnál, hazavisz, ha te már nem vagy képes hazamenni. Lehet, persze, hogy ilyesmi fel sem merül benned, az is jó, ha egyszerűen csak átengeded magad a fájdalom és a tehetelenség érzésének, meghallgatod azokat a zenéket, megnézed azt a filmet, ami az elvesztett kedves személyre emlékeztet, és sírsz egy nagyot. Lehet, hogy elmész futni az erdőbe, és teljesen kimeríted magad. Vagy egy néptelen vasúti híd alatt együtt üvöltesz az elrobogó vonattal. Teremtsd meg a számodra megfelelő időt, helyzetet, hogy együtt lehess a fájdalmaddal, dühöddel, félelemeddel, hogy teret engedj neki, hogy átéld, majd elengedd, és a gyógyulás útjára lépj.
Ha ily módon megkönnyebbültél, valószínűleg az egész helyzet más megvilágításba kerül, és érdekes módon elkezdenek jönni a megoldási lehetőségek is. Nem biztos, hogy azonnal megoldódik a helyzet, és a fájdalom sem múlik el rögtön, de az első lépések körvonalazódni fognak, és tapasztalatom szerint a szenvedés is elviselhetőbbé válik. Nietzsche így fogalmazott: "Ami nem pusztít el, az megerősít". Tulajdonképpen mit veszíthetsz?
