Épp nem tudtam, hogyan tovább. Zsákutcának tűnt minden út. Gondoltam, ha sokáig megyek, csak eljutok valahová. Valahová, ahol más, mint itt, ebben az életeben. Vidámabb, könnyebb, szebb...

Hamar kiderült, hogy akárhová megyek, jön velem ez az érzés - tudnillik belül van. Elég volt! Nem tudok többet tenni! Már annyit küzdöttem, mégsem az van, aminek lennie kéne. Egy csomó minden van, persze, de most hiába is sorolná bárki, főleg én, úgyse hallanám. Abbahagyom az egészet, folytassa, aki akarja, én ugyan biztos nem csinálom tovább!

Na, ilyenkor jöhetne valami jel, egy isteni megoldás, váratlan fordulat... Jött is, egy brazil láb-fetisiszta képében. Tört angolsággal megértette velem, hogy szeretné lefényképezni a lábam, hogy beletegye a képét a zoknigyűjteményébe. Mondtam, hogy abban én nem szeretnék szerepelni. Válaszom elfogadta, és "Beautiful girl!" felkiáltással búcsúzott. Hát, ezek után nehéz volt tovább busonganom.

Szóval Isten néha viccesen emlékeztet arra, hogy nem kell olyan véresen komolyan venni a dolgokat. Az is lehet, hogy nem kéne napokon át hallgatni és énekelni a Quimby egyébként zseniális "Most múlik pontosan"-ját. Azért nézzétek-hallgassátok meg, de csak egyszer! És ha mégis az öngyilkosság gondolatával játszadoznátok remegő konyhakéssel a táltosszívetekben, jusson eszetekbe a brazil láb-fetisiszta zoknigyűjteménye.