Ezen a héten sok olyasmi történt, amiből erőt merítettem. Vagy éppen kipróbálhattam az erőmet, és kiderült, hogy hatalmas, megingathatatlan. Ettől az érzéstől még erősebb lettem. A helyzetek, amiket megoldottam, próbára tettek, félelmet és fájdalmat is átéltem, miközben szembenéztem velük. De szembenéztem, és most itt vagyok - még gazdagabban, teljesebben, mint annak előtte. És mindez azért történhetett így, mert pontosan azt tudtam tenni, amit igazából éreztem.

Kedves tanító-barátném, Sarkadi Kriszta ezt így fogalmazta meg: "Szerintem akkor hibázunk, amikor nem szeretetből, hanem félelemből cselekszünk." Ha pedig azt teszem, ami a szívemből fakad, akkor szeretetből cselekszem. Ha a Félelmet szolgálom, és meghajolok előtte, vagy éppen megpróbálok harcolni ellene és bosszút állni rajta, akkor hibáztam.

Arra is rájöttem, hogy eddig hazudtam magamnak a sorsomról: azt hazudtam, hogy békére és nyugalomra, külső keretekben megnyilvánuló stabilitásra van szükségem. Végre észrevettem, hogy következetesen ennek ellentmondó helyzeteket teremtek, ráadásul nagyon élvezem őket, mivel az életem napról napra gazdagabbá, felemelőbbé, teljesebbé válik általuk. Élvezem a küzdelmet, szeretek kockázatot vállalni, ha elbukom, újra felállni, tárt karral fogadni a meglepő, váratlan eseményeket - nos, ez nem igazán fér bele a nyugodt, kispolgári létbe, ha van olyan egyáltalán.

Azért tudtam eddig eltakarni magam elől az igazságot, mert a Félelem irányított: azt súgta, hogy nem normális, ha számomra nem az jelenti a harmóniát, mint amiről sokan azt mondják, hogy az kéne, hogy jelentse. (Persze abban is kételkedem, hogy van egyforma sokaság egyáltalán...) És a fájdalmam csupán abból fakadt, hogy minduntalan eltértem ettől a vélt normától, azaz nem tűntem normálisnak a saját szememben.

Közben régóta építek magamban egy belső erőközpontot, ahol igazi nyugvópontra találok. Egy tréningrésztvevő mondta a héten, a trombitálás kapcsán megtapasztalt élményét általános bölcsességgé formálva: "Ha megvan a támasz, minden harmonikussá válik". Egy másik résztvevő kiegészítette: "És a támasz belül van."

Azt hiszem, a következő koncerten a Erő című dalomat fogom elénekelni: "Ettől én nem leszek/Se több, se kevesebb/De akkor már inkább/Több leszek!"

Hacsak addig nem történik velem valami még izgalmasabb!