Hétfő este megtörtént a Csoda. Zenéltünk, énekeltünk, elrepültünk, és akik ott voltak, velünk szálltak. Egyszerű dalokat énekeltünk pedig, egy szál gitár és ritmushangszerek kíséretével. (Mint MantraLight zenei formáció: mostantól itt olvashatsz rólunk.) Na jó, az a gitár és a gitáros sem volt azért hétköznapi: Bene János tréner kollégámról van szó, a ritmushangszerek egyike pedig egy sámándob volt, amelyet Sarkadi Kriszta szólaltatott meg elemi erővel. A dalok látszólag egyszerűek, de jól megírtak voltak, és mi felépítettük őket, helyenként 4 szólamban énekeltünk, pontosan kitaláltuk azt is, hogyan vonjuk be a közönséget. De ami még fontosabb: benne éltünk a pillanatban, és ettől valami megszületett. Nevezhetjük Csodának, bár egyre inkább azt gondolom, nem jól használjuk ezt a szót: úgy hisszük, ez egy rendkívüli, ritka jelenség, a normális hétköznapokon túli, véletlenül előforduló, befolyásolhatatlan esemény. És mintha azt is beleértenénk, hogy igazából nem szabadna megtörténnie, és ha mégis, na igen, az egy kivétel, és többet úgyse lesz ilyen, de főleg nem a mi életünkben.

Valóban kiemelkedő, felemelő, isteni élmények, pillanatok élnek Csodaként az emlékezetemben. Érdekes módon az elmúlt 2-3 évben mintha sűrösödnének... Zenélés, éneklés, csoportok, tánc, barátok, munka, szerelem - mindegyikben közös a Találkozás, az Egyesülés, a teljes összehangolódás, minden érzékszervünkkel történő, sőt azon túli egymásrafigyelés. Csoda, igen, Istennel való találkozás, magammal való találkozás, az Életben való feloldódás, repülés, robbanás, vagy éppen körülölelő melegség - valami Igazi. És ezért nem gondolom, hogy a Csoda lenne a rendkívüli. Éppen hogy az az igazi Létezés, mindannyiunk célja, életünk értelme. Nem marasztalható, de újra és újra létrehozható, megélhető. Örömmel, szeretettel, odaadással végzett tevékenységben, bármi legyen is az. És ha ebben az állapotban másokkal egyesülni tudunk, az megsokszorozza az élmény erejét. Elvárni, elképzelni nem lehet, csak menni felé, hittel, odaadással, szabadon. Túllépve a félelmen, szeretettel.

Ez az igazi Művészet: egyesíteni és egyesülni, és ezáltal egy magasabbrendű minőséget létrehozni. Erről álmodtak az alkimisták, erről álmodik a szerelmes férfi és nő, a cégét építő vállalkozó, a tanár, a gyógyító, a szülő... Az Ember. Létrehozni valamit, ami még nem létezett és nem is fog, egyszeri és megismételhetetlen. Feltétele és eredménye az Istenivel való találkozás, az egybeolvadás, Egység élménye. Megláthatjuk a másik ember szemében, megérezhetjük a szívünkben, megmozdítja a testünket, hangokat, szavakat csal elő belőlünk, amelyek egyszercsak összeállnak valamivé amit elképzelni nem, csak érezni tudtunk azelőtt. Hiszen már a születésünk, létezésünk is a Csoda maga! Éljünk hát benne minden percben! Én ezt kívánom magamnak és annyi embert szeretnék magammal hívni erre az útra, ahányat csak tudok.