Provokatív leszek, néha jólesik. Azt értem prostitúció alatt, ha valamilyen, többnyire anyagi (tágan értem: a biztonság is ide tartozik) természetű ellenszolgáltatás fejében mélyen értékén alul áruba bocsátom valamilyen lelki, szellemi, érzelmi képességemet, tehetségemet. Ezzel megalázó, kiszolgáltatott, függő helyzetbe hozom magam, csorba esik a méltóságomon.
Ide sorolom, ha olyan munkát végzek, amely nincs összhangban a tudásommal és a vágyaimmal; olyan társakkal, felettessel dolgozom együtt, akik hátráltatják a kibontakozásomat, fejlődésemet; olyan párkapcsolatban élek, ahol nem kapom meg azt a szeretetet és elfogadást, amely alanyi jogon jár mindnyájunknak; egyedül vagyok, mert nem hiszem, hogy választhatom azt a párkapcsolati formát, ami pont nekem való; anyagilag szűkölködöm; olyan barátokkal veszem körül magam, akik inkább visszahúznak, mint támogatnak; belenyugszom, hogy az egészségi állapotom tartósan korlátozzon életem teljességének megélésében; elhanyagolom fizikai külsőm ápolását - vagy éppen lemondok az álmaimról.
Sokáig folytathatnám a példák felsorolását. Miért művelünk ilyesmiket saját magunkkal? Miért hisszük, hogy a világ szűkmarkú, és nem adja meg nekünk mindazt, amire a boldogságunkhoz szükségünk van? Miért kapaszkodunk egy átmeneti biztonságérzetbe sok-sok megalkuvás árán? Ki találta ki, hogy ennyire féljünk, és görcsösen szorítsuk, ami megvan, körül sem nézve, nem kínálkozik-e jobb lehetőség? Hiszen mindent elveszítünk előbb-utóbb... Csakhogy mindig nyerhetünk helyette valami mást, ha akarjuk, többet, jobbat, szebbet is akár!
Őszinte leszek: nem tudom a választ. Időnként úgy érzem, értem a világ működését, összeállt egy világos összefüggésrendszer, máskor semmit sem tudok, minden fájdalmasan zűrzavarosnak tűnik. Mégis, visz tovább egy hit, egy kép, hogyha megengedem, a csoda megtörténik velem, újra és újra. Másképp nem is lehet, hiszen az élet jelen pillanatok láncolata, a folytonosság csak az elménk illúziója. A világ terített asztalként hever előttem, és rajtam múlik, hogy kinyúlok-e a finomságaiért, vagy beérem száraz kenyérrel. És az is rajtam múlik, hogy ne magyarázzam meg magamnak, hogy valójában milyen finom az a száraz, penészes kenyérhéj... Vagyis ne prostituáljam magam semmilyen formában.
Ez persze nem jelenti azt, hogy nincs szükségem nehéz helyzetekre, szenvedésre ahhoz, hogy érettebbé, erősebbé váljak. De azt igenis jelenti, hogy elhagyjam azokat a helyzeteket, amelyek gúzsba kötnek, korlátoznak. Az én felelősségem, hogy felismerjem, mitől kell eltávolodnom.
Én abba az állapotba szeretném magam újjászülni, ahol az Élet egy nagy játszótér, tele érdekes, vonzó játékokkal, mászókákkal, hintákkal: némelyikről le lehet potyogni, némelyikre nehéz felmászni, de mindent meg lehet próbálni újra. És ha valamelyik játékot meguntam, mert már túl könnyen megy, választhatok egy újat, amelyik új kihívást kínál. Lehet kedvec játékom is, amelyikhez mindig visszatérek. Lehetnek játszótársaim, akik elkísérnek, és együtt játszunk, ameddig jólesik, majd békében elválunk, ha már mást szeretnénk játszani.
Tegnap barátaimmal egy Rebirth Jam (Újjászületés) party-t rendeztünk, és én Jason Mraz Life is Wonderful c. számát választottam olyan zeneként, ami a születésemkor szólhatott volna, ha az számomra ideális módon történik. Nyilván bizonyos szempontból éppen úgy történt, ahogy történnie kellett - például azért, hogy most újjászülethessek úgy, ahogy igazán szeretném. Mert az élet csodálatos, az élet teljes köröket jár be, ahogy Jason énekli szeretettel, játékosan, mélyen emberien. Újjászületéshez ajánlom mindenkinek!
