Védelem alatt állok, ez már biztos. Egyszerűen kidobnak a rossz forgatókönyvek. Régebben gond nélkül megoldottam, hogy hónapokig, de leginkább évekig benne maradjak léleknyomorgató, fájdalmas, szenvedéses, kilátástalan helyzetekben. Most már nem sikerül! Időnként próbálkozom még, hogy beszerezzek valamilyen finom kis nyűglődős-reménytelen, garantáltan tartós szenvedés-utánpótlást biztosító, kódoltan megoldhatatlan szitut, de még a közeléből is azonnal elzavarnak. Ilyenkor fáj, persze, hogy miért nem kapom meg a rendes szenvedés-adagomat, olyan jól ellubickolnék benne még egy darabig.

Lehet, hogy most már tényleg nincs más választásom, mint örömteli helyzeteket teremteni magamnak? Félelmetes perspektíva, be kell vallanom. Az elején biztos bénázni fogok, mert eléggé tapasztalatlan vagyok ezen a téren. Próbálom elképzelni: nem kell állandó készenlétben állni, hogy valamilyen szörnyű fenyegetést elhárítsak, vagy ha éppen rendben mennek a dolgok, azon aggódni, hogy mitől fognak elromlani. Hanem nyugodt magabiztosság jár át, amit az a tudat táplál, hogy minden elérhető számomra, amire szükségem van, képes vagyok megoldani a gondokat is, ha éppen annak van itt az ideje, olyan emberek vesznek körül, akikkel kölcsönösen sokat adunk egymásnak...

Most, ahogy leírtam, egészen ismerős. Tulajdonképpen az élet legtöbb területén ez így van. Ahhoz képest pedig, ahogyan régen éreztem magam, a különbség egészen drámai. Jó, jó, néha még beleesek egy-egy gödörbe, de hamar észreveszem, és gyorsan kimászom belőle. Szóval, azt hiszem, nos, talán... Mégis elképzelhető, hogy menni fog. Nekem is. Végülis ezért jöttem, nem igaz?