Provokatív leszek, néha jólesik. Azt értem prostitúció alatt, ha valamilyen, többnyire anyagi (tágan értem: a biztonság is ide tartozik) természetű ellenszolgáltatás fejében mélyen értékén alul áruba bocsátom valamilyen lelki, szellemi, érzelmi képességemet, tehetségemet. Ezzel megalázó, kiszolgáltatott, függő helyzetbe hozom magam, csorba esik a méltóságomon.

Ide sorolom, ha olyan munkát végzek, amely nincs összhangban a tudásommal és a vágyaimmal; olyan társakkal, felettessel dolgozom együtt, akik hátráltatják a kibontakozásomat, fejlődésemet; olyan párkapcsolatban élek, ahol nem kapom meg azt a szeretetet és elfogadást, amely alanyi jogon jár mindnyájunknak; egyedül vagyok, mert nem hiszem, hogy választhatom azt a párkapcsolati formát, ami pont nekem való; anyagilag szűkölködöm; olyan barátokkal veszem körül magam, akik inkább visszahúznak, mint támogatnak; belenyugszom, hogy az egészségi állapotom tartósan korlátozzon életem teljességének megélésében; elhanyagolom fizikai külsőm ápolását - vagy éppen lemondok az álmaimról.

Sokáig folytathatnám a példák felsorolását. Miért művelünk ilyesmiket saját magunkkal? Miért hisszük, hogy a világ szűkmarkú, és nem adja meg nekünk mindazt, amire a boldogságunkhoz szükségünk van? Miért kapaszkodunk egy átmeneti biztonságérzetbe sok-sok megalkuvás árán? Ki találta ki, hogy ennyire féljünk, és görcsösen szorítsuk, ami megvan, körül sem nézve, nem kínálkozik-e jobb lehetőség? Hiszen mindent elveszítünk előbb-utóbb... Csakhogy mindig nyerhetünk helyette valami mást, ha akarjuk, többet, jobbat, szebbet is akár!

Őszinte leszek: nem tudom a választ. Időnként úgy érzem, értem a világ működését, összeállt egy világos összefüggésrendszer, máskor semmit sem tudok, minden fájdalmasan zűrzavarosnak tűnik. Mégis, visz tovább egy hit, egy kép, hogyha megengedem, a csoda megtörténik velem, újra és újra. Másképp nem is lehet, hiszen az élet jelen pillanatok láncolata, a folytonosság csak az elménk illúziója. A világ terített asztalként hever előttem, és rajtam múlik, hogy kinyúlok-e a finomságaiért, vagy beérem száraz kenyérrel. És az is rajtam múlik, hogy ne magyarázzam meg magamnak, hogy valójában milyen finom az a száraz, penészes kenyérhéj... Vagyis ne prostituáljam magam semmilyen formában.

Ez persze nem jelenti azt, hogy nincs szükségem nehéz helyzetekre, szenvedésre ahhoz, hogy érettebbé, erősebbé váljak.  De azt igenis jelenti, hogy elhagyjam azokat a helyzeteket, amelyek gúzsba kötnek, korlátoznak. Az én felelősségem, hogy felismerjem, mitől kell eltávolodnom.

Én abba az állapotba szeretném magam újjászülni, ahol az Élet egy nagy játszótér, tele érdekes, vonzó játékokkal, mászókákkal, hintákkal: némelyikről le lehet potyogni, némelyikre nehéz felmászni, de mindent meg lehet próbálni újra. És ha valamelyik játékot meguntam, mert már túl könnyen megy, választhatok egy újat, amelyik új kihívást kínál. Lehet kedvec játékom is, amelyikhez mindig visszatérek. Lehetnek játszótársaim, akik elkísérnek, és együtt játszunk, ameddig jólesik, majd békében elválunk, ha már mást szeretnénk játszani.

Tegnap barátaimmal egy Rebirth Jam (Újjászületés) party-t rendeztünk, és én Jason Mraz Life is Wonderful c. számát választottam olyan zeneként, ami a születésemkor szólhatott volna, ha az számomra ideális módon történik. Nyilván bizonyos szempontból éppen úgy történt, ahogy történnie kellett - például azért, hogy most újjászülethessek úgy, ahogy igazán szeretném. Mert az élet csodálatos, az élet teljes köröket jár be, ahogy Jason énekli szeretettel, játékosan, mélyen emberien. Újjászületéshez ajánlom mindenkinek!

Figyelem, szakmai tárgyú bejegyzés következik! Személyes tanácsadói hitvallásomról, és az ehhez kapcsolódó módszerekről írok ezúttal. Általában az történik velem, hogy elindulok egy bizonyos szakmai irányba, közben ettől látszólag függetlenül egy másik tevékenység, szenvedély, hobbi jelenik meg az életemben, majd egyszercsak azt veszem észre, hogy a kettő összekapcsolódott, összeforrt, és született belőlük egy teljesen új, integrált módszer, megközelítés, tevékenység. Így jutottam el a pszichológiai tanácsadás, divatos kifejezéssel life coaching, valamint a tarot kirakás ezoterikus megközelítésének találkozása kapcsán a Szimbólumtanácsadásig. Ez nem azonos a relaxációs, imaginációs módszerrel végzett szimbólumterápiával, bár nyilván közös alapfeltevéseken nyugszik. Én "normál" tudatállapotban, egy tanácsadói beszélgetés keretében vonom be eszközeim körébe a szimbólumokat. Természtesen rengeteg egyéb módszer hatott rám ezen az úton: pszichodráma, Hellinger-féle családfelállítás, hermetikus és humanisztikus asztrológia, hogy csak néhányat említsek közülük. Ezen kívül a zenei önkifejezés felfedezése, magamon megtapasztalt terápiás hatása is gazdagította a palettát.

Alaptéziseim, amelyeket tanácsadói munkámban használok, a következők:

1. Abból indulok ki, ami a kliens számára itt és most a legfontosabb, a legerősebb érzelmi töltéssel bír az adott pillanatban.

2. Elsődleges feladatom a folyamatban, hogy a kliens számára hozzáférhetővé tegyem saját belső világának, motivációinak, félelmeinek, hiedelmeinek rendszerét, tisztább rálátást biztosítsak számára jelen helyzetére, és azt is megláthassa, hogy a külső helyzet hogyan képezi le az ő belső világát.

3. A szimbolikus kifejezésmód mozgósító ereje mind a feltáró, diagnosztikus fázisban, mind a változási, fejlődési folyamatban sokszorosa a verbális megfogalmazásénak, nem ad lehetőséget a "mellébeszélésre".

4. A megoldások minden estben a kliens megoldásai legyenek, ha teszek is konkrét javaslatot egy-egy megoldási irány kipróbálására, az általa megfogalmazott igényekből indulok ki.

5. A változás folyamatként működik, ezért többszöri találkozással járó tanácsadási ülés-sorozat hozhat tartós eredményt. A probléma gyökerének megtalálása sem feltétlenül történik meg azonnal, ráadásul a belátás, a megértés az alkalmazásnak csak alapfeltétele, az új működést ki kell dolgozni, beilleszteni eddigi életünkbe, megoldani az ezzel járó külső-belső konfliktusokat. Tehát a "te majd megmondod, mit kell csinálnom" megközelítést azonnal el lehet felejteni (ez részben a 4. pontból következik).

Alkalmazott módszereim:

1. Verbális helyzetfeltárás, rámelegedés, bizalomépítés: a tanácsadási folyamat, illetve minden egyes ülés elején a keretek, a fókusz, a kölcsönös elvárások tisztázása egy iránytott beszélgetés formájában történik.

2. Szimbolikus módszer kiválasztása:  a helyzet, kérdés, probléma jellegének megfelelően javasolok módszert a téma körüljárására. Néhány példa:

• Symbolon kártya választás: az adott helyzetet leginkább kifejező kártya, a kívánt állapotot jelképező kártya, és a két állapot közti híd, út kártyájának kiválasztása - egy lehetőség a sok közül. (A Symbolon kártyával illusztrációként már találkozhattál blogon, többek között az Őszinte dilemma a Van még Ragyogás, a Tisztelgés Duncan Lorien előtt című bejegyzésekben, ha bővebben szeretnél olvasni róla, akkor pedig oldalt a Linkajánlóban találsz egy erre vonatkozó oldalt.)
• Symbolon monodráma: a pszichodramatikus kép létrehozásához hasonlóan a kliens kiválasztja a helyzetben működő személyeket, saját belső szerepeit, érzelmeit, vágyait reprezentáló kártyákat, majd el is helyezi őket olyan fizikai távolságra egymástól, amely kifejezi egymással való viszonyukat, kapcsolódásukat. Ezután arra kérem a őt, hogy egy mondatos, tömör üzenetként, egyes szám első személyben fogalmazza meg az adott szereplő mondanivalóját. Pl. "Én vagyok az a részed, aki már nem szeretne együtt lenni az édesanyjával, ezért inkább hátat fordít neki és elszalad tőle." (Lásd a képen.) A teljes kép kirakása és megbeszélése után lehetőséget kap a kliens a kép átrendezésére, hogy az ideális, elérendő állapotot fejezze ki. Itt bekerülhetnek újabb, eddig hiányzó kártyák, szerepek, kikerülhetnek gátló funkciók, illetve megváltozhat a szereplők, tényezők egymás közti viszonya, elhelyezkedése is.
• Tarot monodráma: ugyanezt a módszert a Crowley tarot kártyáival is lehet használni, ha éppen a sokkal áttételesebb, tudattalan érzelmekre ható szimbólumrendszer alkalmasabb az adott helyzet feltárására.
• Tarot kirakás: szintén a tudattalan tartalmak feltárásakor, például fizikai tünetekben megnyilvánuló lelki problémák, vagy a kliens számára átláthatatlan, érzelmileg nagyon igénybevevő helyzet esetén a kártyákat "vakon" húzza, egy megadott elrendezés szerint. Az elrendezés lehet a hagyományos tarot-kirakások egyike (pl. Döntésjáték, Kelta Kereszt, Következő Lépés), vagy az adott helyzetre testreszabottan kialakított séma is. Egyik kliensem kérdése az volt, hogy mire, hogyan használja a tudását. A beszélgetés alapján a következő helyeket jelöltük ki: 1. Mit jelent nekem a tudás, miért fontos számomra? 2. Mire való, mire használjam? 3. Mire nem való, mire ne használjam? 4. Hol tartok most a tudásom használatának útján? 5. Hová juthatok el általa?
• Montázs, rajz készítése: elsősorban egy cél, elérni kívánt állapot megfogalmazásához, az oda vezető működés megerősítéséhez, valamint a motiváció fenntartásához használom ezt az eszközt. Már az elkészítés során a képek kiválogatása, vagy éppen megrajzolása erős rámelegedést és elköteleződést hoz létre, a falra kiakasztva ez az érzés újra és újra előhívható. Nem elhanyagolható a saját alkotás megerősítő, kreatív energiákat előhívó "mellékhatása" sem. Elárulom, hogy lakásom falait jelenleg három saját készítésű montázs, egy saját rajz, és ki tudja, hány célzottan választott és elrendezett kép díszíti.
• Zeneválasztás: a zene rendkívül erős érzelmi, önkifejező, azonosulást hívó erejét használom a terápiás hatás eléréséhez. Arra kérem a klienst, hogy válasszon ki egy olyan zeneszámot, amely kifejezi számára a helyzetet, amelyben van, vagy éppen olyat, amely a vágyott állapotban, vagy valamilyen szempontból jelentős helyzetben szólhatna. Lehetséges kérdések: Milyen zene szólt volna ideális esetben a születésedkor? Milyen zene szóljon a halálodkor? Milyen számot hallanál szívesen, amikor Életed Párjával találkozol? Mi szóljon az első gyermeked születésekor? Íme az én választott zeném az egyik fenti kérdésre (hogy melyikre, annak a kitalálását Rád bízom):
• Meseválasztás, meseírás: nehezen megközelíthető érzelmi probléma, mélyen eltemetett trauma estében a mesék segítségével eltávolított, mégis erőteljes érzelmi bevonódást létrehozó mágikus világ segíthet a kliens eltemetett, megtagadott, leszakított én-részeinek újraintegrálásában.

3. Feldolgozás: a szimbolikus módszerek használata közben és főleg után helyet adok a verbális feldolgozásnak, amely elmélyíti a megértést, valamint segít helyrerakni a felszínre került érzelmeket, melyek időnként nagyon intenzívek lehetnek. Ügyelek arra, hogy a megbeszélés ne "vigye szét" a szimbólumok energiáját, ne menjen el intellektualizálás, bagatellizálás irányába a kliens.

Nos, így dolgozom jelenleg. Módszereimet folyamatosan alakítom, gazdagítom, építkezem klienseim és kollégáim ötleteiből (és persze a sajátjaimból), tehát lehet, hogy ha eljössz hozzám, egy olyan módszerrel találkozol, amit itt nem soroltam fel. Azonban bármilyen módszert is használok, alapelveim fényében tudatosan mérlegelem a helyzet várható kimenetelét, hozzáadott értékét a kliens számára.

Amennyiben úgy döntesz, hogy saját fejlődésed útján a szimbólumok támogatásához folyamodsz, szeretettel várlak!

Mivel második napja húzom ki a Botok Lovagját napi kártyaként, írok róla és egy másik rohanós Lovagról, a Kardok Lovagjáról a Nagy tarot értelmező sorozat eheti, immár harmadik epizódjában. A Lovagok az Udvari Kártyák közül (Herceg, Hercegnő, Lovag, Királynő) a Tűz elemet képviselik,tehát az akarat, a cselekvés, a célratörés energiáit hordozzák. Ezt az alapminőségüket átszínezi az elem, amelyhez tartoznak, eképp a Botok Lovagja a Tűz elemhez (így kétszeresen is tüzes lap), a Kardok Lovagja pedig a Levegő elemhez kötődik, amely a racionális gondolkodás és a kommunikáció eleme.

Botok Lovagja

Lovat és lovasát majd' szétveti a tüzes energia, a lángnyelvek előre és felfelé törnek. Erő, vezetés, céltudatosság, szenvedély és akarat összhangja - ezt fejezi ki a kép. Mindezt férfias, irányító, aktív, domináns, esetenként agresszív módon is keresztülviszi az, aki ebben az állapotban leledzik éppen. A kihívások, akadályok csak még jobban feltüzelik, bizonyítási lehetőséget adva saját ereje megmutatására. A kártya üzenete alapvetően pozitív, beleértendő, hogy valamilyen magasztos eszméért, jó célért száll harcba a nemes lovag, lehengerlő erejével felrázza a tespedőket. Természetesen elképzelhető olyan helyzet, amikor túláradó lendületével túllő a célon, és erőszakosan próbálja a letörni az ellenállást, amely akarata ellen feszül.

Az Udvari Lapok sajtossága, hogy utalhatnak egy konkrét, a lapnak megfelelő nemű személy megejelenésére, szerepvállalására is életünkben, külső vagy belső világunkban. Saját magunkban ezesetben férfias énrészünk energiáinak mozgósítását jelenti a kártya, akár nők, akár férfiak vagyunk. A Lovag ráadásul az érett, felnőtt férfi archetípusának felel meg, szemben a Herceggel, aki álmodozó, naiv, esetleg tűlfűtött ifjúként jellemezhető. Valamint jelentheti azt, hogy nagy hatással van ránk egy erőteljes, a a lap átal kifejezett energiákkal bíró férfiember a közvetlen környezetünkben.

Emlékszem egy síelésre, amikor kihúztam ezt a lapot napi kártyaként, és egész délelőtt úgy éreztem, hogy visznek a lécek, könnyen és gyorsan haladtam, nagyon élveztem az egészet, mindenkit magam mögött hagytam, és mintha semmilyen erőfeszítést nem kellett volna tennem ezért. Ráadásul egy tüzes férfiember is felbukkant körülöttem, aki egészen véletlenül hasonló élményekről számolt be azon a délelőttön.

Kérdések: Milyen célokért szállnál harcba most teljes erőbedobással? Mi lobbantja fel szenvedélyed lángját? Ha éppen semmi, akkor mi az, amiért harcba szállnál, ha ezt megengednéd magadnak? Mely területen félsz erőd, akaratod nyílt kimutatásától? Van-e környezetedben olyan erős, temperamentumos férfi, aki nagy hatást gyakorol rád? Milyen szerepet játszik ő az életedben?

Kapcsolódó blogbejegyzés: Erő

Kardok Lovagja

Tűz és Levegő, előretörés és könnyűség, repülés a föld felett, gyorsaság, intelligencia, rugalmasság, megfoghatatlanság, hűvös racionalitás. Továbbra is férfias tulajdonságok, azonban ezen a lapon inkább az eszével jeleskedő férfi tűnik elő. Nyílegyenesen követi célját, okosan átlátja mind a lehetőségeket, mind a buktatókat, elképzeléseit ügyesen, meggyőzően kommunikálja, ezáltal képes másokat maga mellé állítani. Legfőbb erőssége az objektív elemzés képessége, és ebből származik hiányossága is: hajlamos elengedni füle mellett az érzelmi szempontokat, valamint képtelen megállni, és a jelent élvezni, mindig az újabb célokat hajszolja nyugtalanul.

Itt is igaz, hogy a Lovag megjelenhet külső és belső világunkban egyaránt, mint célratörő, okos, rugalmas, vagy éppenséggel a szellem fegyvereit cinikusan, köpönyegforgató módon használó férfi, vagy férfias működés.

Kérdések: Milyen szellemi célokra törsz éppen? Hol van szükséged az objektív elemzés képességére és az ügyes kommunikációra? Képes vagy-e megállni a hajszában egy pillanatra, élvezed-e magát az utazást ? Kapcsolatban vagy-e az érzelmeiddel, vagy csak a praktikus szempontokat tartod szem előtt?

Kapcsolódó blogbejegyzések: Első nap a blogomon Okosabb Istennél Elvesztettem a józan eszem 

Milyen módszerrel segítheted elő céljaid elérését? Egy kérdéssort bocsátok ezúttal a rendelkezésedre, amely az NLP (Neurolingvisztikus Programozás) eszköztárból származik. A gyakorlat címe: Jól formált céljaim.

1.      Mi a célom? (állító, rövid, tömör mondat, önmagamra vonatkoztatva)
2.      Miből fogom tudni (érezni, látni, hallani) hogy elértem a célom? (Ehhez válassz képet!)
3.      Mely erőforrásaimra, tulajdonságaimra támaszkodhatok (eddigi tasztalataim, személyiségjegyeim, támogató személyek, információk, tárgyi eszközök, stb.)?
4.      Melyek az akadályozó tényezők (félelmek, hiedelmek, életkörülmények, személyek)?
5.      Mely erőforrásokat, tulajdonságokat kell megszereznem ahhoz, hogy elérjem a célom (lásd 3. kérdés)?
6.      1. lépés (konkrétan mit teszek legelőször és mikor)
7.      Célom célja (milyen magasabbrendű cél eléréséhez segít hozzá, ha ezt a célomat elérem)

Válaszolj minél részletesebben a kérdésekre a céloddal kapcsolatban (legjobb, ha válaszaidat le is írod)! A megvalósítás energiáját tovább fokozza, ha választasz egy képet, vagy éppen több képből készítesz egy montázst, ami kifejezi a céloddal és az elérendő állapottal kapcsolatos érzéseidet. Természtesen a képedet tedd is ki egy olyan helyre, ahol gyakran ránézel.

Sok sikert kívánok! És örömmel veszem, ha sikereidet megosztod itt a blogon, minden Olvasó bíztatására.

És megtaláltam a Szívemet. Mindez tegnap este történt. Na nem tegnap kezdődött, azt elárulom, régóta keresem-kutatom már Őt, legalább 5 éve tudatosan fülelek, hogy halljam a hangját végre. Hallottam már néhányszor, suttogva, ordítva, eltorzítva... De valahogy akkora volt a hangzavar, hogy mindig elvesztettem a kapcsolatot Vele. Most olyan tisztán szólt hozzám, mint még soha. Elmondom, hogy történt.

Néhány napja nem voltam jól, úgy értem, lelkileg. Úgy éreztem, olyan hatalmas akadály tornyosul bennem, amit sem megmászni, sem megkerülni nem tudok, csak ülök tehetetlenül a tövében és sajnálom magam. Próbáltam örömöt szerezni magamnak - zene, mozgás, természet -, de nem tudtam igazán befogadni, átélni az örömöt sem. Próbáltam beleengedni magam a fájdalomba, de az is csak pillanatnyi megkönnyebbülést hozott.

Közben ért néhány fontos impulzus: beszélgetés egy kollégával, aki másképp fogja fel a szakmát, mint én; levél egy tengerentúli baráttól, aki őrülten (talán még nálam is őrültebben) követi a szenvedélye szavát, akárhová is vigye; telefonbeszélgetés egy másik baráttal, aki a józan ész nevében szól hozzám, miközben felhívja a figyelmemet egy könyvre, ami minden másnál jobban szól a kiteljesedésről és valódi önmagunk megtalálásáról; találkozás a szüleimmel, akikből árad a féltéssel vegyes helytelenítés (vagy csak én érzem így megszokásból?); írok egy dalt a saját születésemről; Sarkadi Kriszta blogbejegyzése a megfagyott szívről és végül üzenet egy régi osztálytárstól, aki azt mondja, sokat jelentenek neki az írásaim a blogon. Na, ezen a ponton átszakadt a gát.

Mi a francot tartogatok magamban a józan ész nevében? Az érzéseimet, igen! Már megint, még mindig! Nem kellene azt akarnod, nem kellene azt érezned... De hát teljesen nyilvánvaló, hogy azt érzem és azt akarom, akkor meg mi ez a bullshit, a rohadt életbe!? Abban a pillanatban, ahogy ez a felszínre tört bennem, elöntött valamilyen hatalmas megkönnyebbülés, és újra áradni kezdett rajtam keresztül az energia, életre keltek körülöttem a színek, megjött a kedvem az életem dolgaihoz újra. Soha még ilyen tisztán nem éltem meg a különbséget aközött a két állapot között, amikor elvagyok vágva a szívemtől és amikor újra kapcsolatba kerülök vele. Ezen morfondíroztam egész hétvégén, hogy hogyan is tudom megtanulni felvenni a kapcsolatot magammal, ha elveszítem, és tessék, megkaptam a választ.

Nos, egy apró mozzanatot kihagytam a történetből: a végső eszköz, ami segített, ismét a tarot volt. Kiraktam, és ott volt a Döntésjáték egyik ágán a Szeretők lap, hogy igen, ezt akarom. És attól, hogy ott volt előttem, végre elhittem, és megengedtem magamnak, hogy azt akarjam, amit valóban akarok. Ezzel együtt megértettem azt is, hogy innentől kezdve lényegtelen, hogy elérem-e azt, amire vágyom. Egyrészt teljesen biztos lehetek benne, hogy elérem, legfeljebb nem pont úgy, nem pont akkor, nem pont azzal, ahogy most elképzelem. Másrészt a lényeg az, hogy szabadon akarhatom azt, amit akarok, és megmutathatom, ami a szívemben lakik. Elkezdtek sorjázni a helyzetek a lelki szemeim előtt, amikor megmutattam, mit érzek, és amikor nem. Ha megmutattam, minden szinte magától a helyére került. Ha egy út lezárult, akkor könnyen és gyorsan el tudtam engedni, és azonnal újabb utak nyíltak meg, hogy beteljesítsék szívem vágyát. Amikor pedig az úgy nevezett józan ész nevében próbáltam cselekedni, belegabalyodtam, elakadtam, kétségbeesetten kapaszkodtam, földre kerültem...

Ugyanis az a helyzet, hogy tényleg elveszítettem a józan eszem. Pontosabban összekevertem valami mással. Mégpedig azzal a félelemmel teli elváráshalmazzal, amit cipelek a puttonyomban, hogy ezt így kell, azt úgy nem lehet - valaki más szerint. Azt, hogy nekem mi a jó, tényleg csak én tudhatom. Senki, senki más nem hagyhatja jóvá, csak én magam. Egy menedzsment hasonlattal élve a szívem a leader, az a vezető, aki a víziót megálmodja, az irányt kijelöli. A józan ész pedig a menedzser, aki mindezt gyakorlati lépésekre lefordítja. Ha a leader-em megálmodja, hogy zenélni, énekelni szeretne, akkor a menedzserem mondhatja, hogy menj el egy zenetanfolyamra, járj énektanárhoz, keress zenésztársakat - de ki..szottul semmi joga ahhoz, hogy vélményt alkosson arról, zenélni jó dolog-e vagy sem. Ez egyszerűen nem az ő kompetenciája.

Mindezek nyomán élesen megfogalmazódott bennem az is, hogy saját magamból kiindulva nem ítélhetem meg senki más indítékait. Lehet, hogy neki a biztonság fontosabb, mint a szakmai kiteljesedés. Vagy a szakmai siker előbbre való, mint a magánéleti boldogság. Vagy a családjáért minden mást háttérbe szorít, és neki így a jó. Nem tudhatom, ezt csak őt tudhatja. Amiben segíthetek, az az, hogy megtudja, mit is akar valójában, a szíve legmélyéről. Mert ez a tudás néha tényleg nagyon, nagyon mélyen van. De ott van, biztosan. És türelemmel, szeretettel előcsalogatható.

"Hova tűnt a hol volt, hol nem/A csodát elvették/ Vagy elbújt mélyen a szívedben/Az időt várva, hogy hívd, hogy éld" (Nox) Hallgasd meg, nagyon szép! https://www.youtube.com/watch?v=_GLcUD-JRys

A Nagy tarot értelmező sorozat eheti epizódjában két mélybeszállós lappal foglalkozom. Találkoztam velük a közelmúltban, így rá vagyok hangolódva, hogy írjak róluk. Sőt, még az időjárás is ebben támogat. Választottjaim: XVIII. A Hold és XII. Az Akasztott, két Nagy Arkánum. Ahogy megnézem őket, színeikben nem kifejezetten sötétek - inkább ambivalensek.

XVIII. A Hold

Az említett kettőség szembetűnő ezen a lapon: két torony, két alvilági kapuőrrel. Köztük egy fényes szakadék. Hullámzás, váltakozás, instabilitás, fent és lent, tudatos és tudattalan, nappal és éjszaka - az ellentétek kártyája ez. Egyik fő jelentése a születés, újjászületés, amely csak az alvilágba való leszálláson, a félelmekkel való szembenézésen keresztül lehetséges. A teljes megsemmisülés kockázatát vállalaja, aki leszáll saját alvilágába. Sőt, nemcsak a kockázatát, hanem egy addigi létállapot teljes megsemmisülését, elengedését is.

Feldmár András így fogalmaz Szégyen és szeretet című könyvében: "...nem fogok megszületni addig, amíg a halálfélelmem nem nő meg annyira, hogy nagyobb lesz, mint az életfélelmem. Az életfélelem az ismeretlentől való félelem." ... "Ha én egy születés előtt álló gyerek vagyok, és érzem az életfélelemet és még tudok lélegezni, eleinte nem is olyan rossz, de aztán észlelem, hogy egyre rosszabb a helyzet, és ha nem csinálok valamit, ott fogok megdögleni. Mert ha a gyerek nem jön ki, akkor meghal a méhben. Ezért a gyereknek a halálféleleme egy bizonyos pillanatban nagyobb lesz, mint az életfélelme. És akkor azt mondja, hogy na, gyerünk! Mert ha benn maradok, akkor biztos meghalok. Ha kimegyek, akkor is lehet, hogy meghalok, de a lehet még mindig jobb, mint a biztos."

Tehát a Hold kártyájának megjelenése egy olyan helyzetre utal, amikor valahol mélyen tudjuk, érezzük, hogy változtatnunk kéne, mert megfojt, megöl minket a helyzet, amiben vagyunk, de mégis nagyon nehéz elindulni, hiszen a teljes ismeretlen vár minket a küszöbön túl. Lehet, hogy egy váratlan, furcsa impulzus, egy álom, saját magunk szokatlan reakciója, kitörése, egy betegség, baleset hívja fel a figyelmet arra, hogy nem ott vagyunk, ahol szívünk szerint igazán lennénk. Saját tapasztalatom erről a helyzetről az, hogy egy ponton túl nincs visszaút, és muszáj elindulni. Segít ebben a hasonló, már megoldott helyzetek felidézése, az akkor átélt nyereség, megkönnyebbülés érzése, amit az adott, hogy átléptünk az ismeretlentől való félelemünkön, és elrugaszkodtunk az egyik partról, miközben épp csak sejtettük, hogy a túlpart egyáltalán létezik valahol.

Kérdések: Milyen életterületen érzem azt, hogy be vagyok szorulva, fogy az energiám, nem a saját utamat járom? Történt-e valamilyen meglepő esemény, amely arra utalt, hogy találn mégsincs minden rendben azon a téren, amelyről eddig teljes meggyőződéssel hirdettem, hogy a lehető legjobb nekem? Látom ugyan, hogy hol kellene változtatnom, de képtelen vagyok elindulni abba az irányba? Ha mélyen magamba nézek, mit látok: milyen félelelm, hiedelem, gondolat gátol abban, hogy elinduljak? Mit tehetek azért, hogy feloldjam ezeket a gátakat?

Kapcsolódó blogbejegyzések: Ott állt a kapuban és félt belépni Az álmok útján

XII. Az Akasztott

Fejjel lefelé kiszögezett alak, kígyók, kötél, szögek, meztelenség, arctalanság... a teljes elveszettség állapota. Az átmenet, a Semmi. Sokféleképpen le lehet írni ezt az érzést: falak mindenfelé, akármit választok, rosszat teszek, ötletem sincs, merre induljak, annyira fáj, hogy belehalok, egyáltalán nem érzek semmit, nem akarok semmit... Valaki azt mondta, hogy ez a lap egy vicc, nem lehet komoly. Akkor meglepődtem, azóta kicsit jobban értem - van valami nagyon bizarr ebben az állapotban, valamilyen perverz izgalom, hogy na, vajon mi lesz akkor, amikor fogalmam sincs róla, hogy ebből hogy lehet kijönni egyáltalán?

A megadás útján, máshogy semmiképp. Kikötöztek, a szememet kipeckelték és az arcomba lökik, hogy ez van, nézz szembe vele, haver! Aki látta a Stanley Kubrick által rendezett Mechanikus Narancs című rendkívül bizarr filmet, tele perverz agresszióval, akkor emlékezhet rá, hogy a pszichopata főhőst pontosan ezzel a módszerrel kondicionálták saját agressziója ellen: lekötözték, szemhéjait kifeszítették és az agresszióról szóló filmeket nézettek vele, miközben egy olyan szert adagoltak neki, amitől a fizikai megsemmisülés állapotát élte át. Nos, ha valaminek sokáig ellenállunk, nem marad más hátra, minthogy az élet valamilyen kiszolgáltatott helyzetben könyörtelenül szembesítsen azzal, amit eddig igyekeztünk mindenáron elkerülni.

Úgy is fogalmazhatnék, hogy ez a lap maga a válság, a teljes elakadás, a gödör legalja. Ha továbbra sem akarunk szembenézni az elkerülhetetlennel, akkor itt a teljes szétesés, testi-lelki megsemmisülés vár ránk, vagy akár tartósan is bennemaradhatunk egy élőhalott állapotban, egy kompenzált, erősen korlátozott működésben, amelyből az idő előrehaladtával egyre nehezebb kimászni. Azonban ha megtörtéik a szembenézés, innen lehet igazi lendületet venni egy új létállapot, egy magasabb, teljesebb működési szint felé. Ezt bárki megerősítheti, aki sikeresen kilábalt egy krízisből, hogy visszagondolva hálát ad a sorsnak, amiért jól seggberúgta. Mondják ezt az isteni kegyelem állapotának is, amikor elengedem a görcsös akaratomat, ragaszkodásomat az eddigi, korábban működő megoldásaimhoz, és megengedem Istennek, az Életnek, saját Igazi Énemnek, hogy felkínálja a valódi megoldást, amelyre rájönni magamtól úgysem tudnék.

Kérdések: Miben éled át a teljes tehetlenség, elakadás, kiúttalanság érzését? Mi az, amivel nem akarsz szembenézni - amitől legjobban félsz, amire azt mondod, hogy ez velem nem történhet meg, mert akkor vége a világnak? Van-e olyan érzésed, hogy életed bizoyos területén gépiesen, élettelenül működsz, nem látod értelmét, célját a tevékenységednek? Van-e olyan helyzet az életedben, amelyik újra és újra szembejön veled, esetleg egyre szélsőségesebb formákat öltve?

Kapcsolódó blogbejegyzések: Isten vicces kedvében Labirintus

"És ha a kérdésekre válaszolva, esetleg látom is a fájdalmamat, elakadásomat, vagy éppen jött egy helyzet, és vergődök benne, mit csináljak?" - kérdezheted joggal, Kedves Olvasó. Természetesen hivatalból és meggyőződésből ajánlom, hogy keress egy jó szakembert, terapeutát, csoportot, ahol támaszt találsz, és új irányra lelsz. De addig is... nos, nekem van erre egy saját módszerem. Nem ajánlom mindenkinek, talán azoknak inkább, akik öntudatlanul már alkalmazták e módszer valamilyen változatát. Szóval amikor azt érzem, hogy kezd minden szétesni körülöttem - akkor én ezt megengedem, sőt felerősítem. Biciklitúrán is mint az őrült, tekerek lefelé a lejtőn, hogy utána annál könnyebben felérjek a következő csúcsra. Az egyik fontos feltétel, hogy a tudatos mélybeszállást azzal a szándékkal indítsd, hogy ki akarsz jönni a gödörből, sőt, éppen azért csinálod! A másik fontos előfeltétel, hogy gondoskodj róla, ne tehess kárt se magadban, se másokban, vagy ne hozd magad olyan kínos helyzetbe, amit később megbánnál. Ha például nagyon berúgsz, legyen ott veled egy jóbarátod, aki előtt nem szégyelled magad, aki leállít, ha hülyeséget csinálnál, hazavisz, ha te már nem vagy képes hazamenni. Lehet, persze, hogy ilyesmi fel sem merül benned, az is jó, ha egyszerűen csak átengeded magad a fájdalom és a tehetelenség érzésének, meghallgatod azokat a zenéket, megnézed azt a filmet, ami az elvesztett kedves személyre emlékeztet, és sírsz egy nagyot. Lehet, hogy elmész futni az erdőbe, és teljesen kimeríted magad. Vagy egy néptelen vasúti híd alatt együtt üvöltesz az elrobogó vonattal. Teremtsd meg a számodra megfelelő időt, helyzetet, hogy együtt lehess a fájdalmaddal, dühöddel, félelemeddel, hogy teret engedj neki, hogy átéld, majd elengedd, és a gyógyulás útjára lépj.

Ha ily módon megkönnyebbültél, valószínűleg az egész helyzet más megvilágításba kerül, és érdekes módon elkezdenek jönni a megoldási lehetőségek is. Nem biztos, hogy azonnal megoldódik a helyzet, és a fájdalom sem múlik el rögtön, de az első lépések körvonalazódni fognak, és tapasztalatom szerint a szenvedés is elviselhetőbbé válik. Nietzsche így fogalmazott: "Ami nem pusztít el, az megerősít". Tulajdonképpen mit veszíthetsz?

Ma éjjel álmomban állandóan eltévedtem: először egy hatalmas uszoda-komplexumban (ráadásul hiányos öltözetben) kerestem órákon át a női öltözőt, aztán biciklistársaimmal egy hegyre vezető bickliutat, miközben ránksötétedett. Mindkét helyzetben az volt a közös, hogy végül - vagy akár többször is - visszaértem a kiindulópontra, jó hosszú bolyongás után, mialatt azt hittem, már messzire jutottam. Erről jutott eszembe a Labirintus képe.

Ébredéskor pontosan tudtam, hogy miről szólt az álmom, mert ugyanez jött szembe velem a valóságban is mostanában. Azt hittem, már készen állok valami másra, valami újra, erre a nyakamba kaptam hatványozottan ugyanazt, amitől elszakadni szerettem volna. Elég kiábrándító volt, ami azt illeti... Mégis megfigyeltem egy csomó különbséget: egyrészt szinte azonnal kiderült, hogy bizony, már megint erről van szó, egy percig sem tudtam áltatni magam. Ráadásul még szélsőségesebb, ha tetszik, esszenciálisabb formában jött szembe az a bizonyos helyzet, ismét nem adott lehetőséget arra, hogy ne vegyem észre, miről van szó. Mindezeket bíztató jelként értékelem, egy végső, kétségbeesett kísérletnek arra nézve, hogy ragaszkodjam az idejétmúlt, ám jól bejáratott menetrendhez.

Van erre egy jól megfogalmazott hasonlat, sztori, kép, nem tudom, kitől származik, én is úgy kaptam:

Autobiográfia
1. Megyek az utcán. A járdán mély lyuk. Beleesem. 
Elvesztem...nincs remény. Az én bűnöm... kizárólag. 
Végtelen időbe telik, amíg kikászálódom.
2. Megyek ugyanazon az utcán. A járdán mély lyuk. 
Úgy teszek mintha nem látnám. Beleesek. 
Nem tudom elhinni, hogy újra! Ugyanott? 
De ez már nem lehet az én hibám...
Ismét végtelen időbe telik, amíg kikászálódom.
3. Megyek ugyanazon az utcán. A járdán mély lyuk. 
Látom. Beleesek. Csak úgy, megszokásból. 
Szemem nyitva. Tudom, hol vagyok. Saját bűnöm. 
Meglepődöm. Rögtön kimászok a lyukból.
4. Megyek ugyanazon az utcán. A járdán mély lyuk. 
Kikerülöm.
5. A másik utcán megyek.

Hmm, hát ezért adtam azt az alcímet a blognak, hogy az "önfelfedezés rögös útja"... Bízom benne, hogy a fenti gubancommal én már a 3. fokozatban vagyok.

És Te, kedves Olvasóm? Te milyen helyzettel kapcsolatban esel bele ugyanazokba a lyukakba, életed labirintusában mivel kapcsolatban tévedsz vissza ugyanarra a helyre?

A sajátomról még annyit elárulok, hogy ez egy párkapcsolati helyzet, amiről dalt is írtam "Fantomember" címmel. Aztán számtalan Fantomemberrel talákozva rájöttem, hogy pontosan ugyanannyira vagyok én magam is Fantomlány, amennyire ők Fantomemberek. Ugyanúgy menekülök, mint ők... Remélem, már nem sokáig. Hermész Triszmegisztosz is leírta a Smaragdtáblában, hogy "Ami fenn van, ugyanaz, mint ami lenn van, és ami lenn van, ugyanaz, mint ami fenn van, így érted meg az egy varázslatát." (Hamvas Béla fordítása). És akkor a kint és bent, én és a másik is szükségszerűen ugyanazt mutatja, teszem hozzá én.

Azt pedig nagyon kíváncsian várom, hogy Te mit teszel hozzá, kedves Olvasóm!

Ezen a héten sok olyasmi történt, amiből erőt merítettem. Vagy éppen kipróbálhattam az erőmet, és kiderült, hogy hatalmas, megingathatatlan. Ettől az érzéstől még erősebb lettem. A helyzetek, amiket megoldottam, próbára tettek, félelmet és fájdalmat is átéltem, miközben szembenéztem velük. De szembenéztem, és most itt vagyok - még gazdagabban, teljesebben, mint annak előtte. És mindez azért történhetett így, mert pontosan azt tudtam tenni, amit igazából éreztem.

Kedves tanító-barátném, Sarkadi Kriszta ezt így fogalmazta meg: "Szerintem akkor hibázunk, amikor nem szeretetből, hanem félelemből cselekszünk." Ha pedig azt teszem, ami a szívemből fakad, akkor szeretetből cselekszem. Ha a Félelmet szolgálom, és meghajolok előtte, vagy éppen megpróbálok harcolni ellene és bosszút állni rajta, akkor hibáztam.

Arra is rájöttem, hogy eddig hazudtam magamnak a sorsomról: azt hazudtam, hogy békére és nyugalomra, külső keretekben megnyilvánuló stabilitásra van szükségem. Végre észrevettem, hogy következetesen ennek ellentmondó helyzeteket teremtek, ráadásul nagyon élvezem őket, mivel az életem napról napra gazdagabbá, felemelőbbé, teljesebbé válik általuk. Élvezem a küzdelmet, szeretek kockázatot vállalni, ha elbukom, újra felállni, tárt karral fogadni a meglepő, váratlan eseményeket - nos, ez nem igazán fér bele a nyugodt, kispolgári létbe, ha van olyan egyáltalán.

Azért tudtam eddig eltakarni magam elől az igazságot, mert a Félelem irányított: azt súgta, hogy nem normális, ha számomra nem az jelenti a harmóniát, mint amiről sokan azt mondják, hogy az kéne, hogy jelentse. (Persze abban is kételkedem, hogy van egyforma sokaság egyáltalán...) És a fájdalmam csupán abból fakadt, hogy minduntalan eltértem ettől a vélt normától, azaz nem tűntem normálisnak a saját szememben.

Közben régóta építek magamban egy belső erőközpontot, ahol igazi nyugvópontra találok. Egy tréningrésztvevő mondta a héten, a trombitálás kapcsán megtapasztalt élményét általános bölcsességgé formálva: "Ha megvan a támasz, minden harmonikussá válik". Egy másik résztvevő kiegészítette: "És a támasz belül van."

Azt hiszem, a következő koncerten a Erő című dalomat fogom elénekelni: "Ettől én nem leszek/Se több, se kevesebb/De akkor már inkább/Több leszek!"

Hacsak addig nem történik velem valami még izgalmasabb!

Védelem alatt állok, ez már biztos. Egyszerűen kidobnak a rossz forgatókönyvek. Régebben gond nélkül megoldottam, hogy hónapokig, de leginkább évekig benne maradjak léleknyomorgató, fájdalmas, szenvedéses, kilátástalan helyzetekben. Most már nem sikerül! Időnként próbálkozom még, hogy beszerezzek valamilyen finom kis nyűglődős-reménytelen, garantáltan tartós szenvedés-utánpótlást biztosító, kódoltan megoldhatatlan szitut, de még a közeléből is azonnal elzavarnak. Ilyenkor fáj, persze, hogy miért nem kapom meg a rendes szenvedés-adagomat, olyan jól ellubickolnék benne még egy darabig.

Lehet, hogy most már tényleg nincs más választásom, mint örömteli helyzeteket teremteni magamnak? Félelmetes perspektíva, be kell vallanom. Az elején biztos bénázni fogok, mert eléggé tapasztalatlan vagyok ezen a téren. Próbálom elképzelni: nem kell állandó készenlétben állni, hogy valamilyen szörnyű fenyegetést elhárítsak, vagy ha éppen rendben mennek a dolgok, azon aggódni, hogy mitől fognak elromlani. Hanem nyugodt magabiztosság jár át, amit az a tudat táplál, hogy minden elérhető számomra, amire szükségem van, képes vagyok megoldani a gondokat is, ha éppen annak van itt az ideje, olyan emberek vesznek körül, akikkel kölcsönösen sokat adunk egymásnak...

Most, ahogy leírtam, egészen ismerős. Tulajdonképpen az élet legtöbb területén ez így van. Ahhoz képest pedig, ahogyan régen éreztem magam, a különbség egészen drámai. Jó, jó, néha még beleesek egy-egy gödörbe, de hamar észreveszem, és gyorsan kimászom belőle. Szóval, azt hiszem, nos, talán... Mégis elképzelhető, hogy menni fog. Nekem is. Végülis ezért jöttem, nem igaz?

Kedves Olvasóközönség, kezdődik! Minden héten 1-3 új lapot fogok elemezni, bemutatni, esetekkel, sztorikkal, kérdésekkel, tanácsokkal, ajánlókkal fűszervezve a Crowley tarot kártyái közül. Itt a blogon, a Tavaszpont honlapon, és a Facebook Mónika és a Tarot című oldalán is megjelennek majd kártyaértelmező írásaim.

Még mindig a Szerelem időszakában járunk, egészen a nyári napfordulóig, így az első három bemutatott kártya is ehhez a témához kapcsolódik: egy Kis Arkánum, a Kelyhek 2 Szerelem, és két Nagy Arkánum a VI. A Szeretők, valamint a XI. A Vágy lapja kerül terítékre ezúttal. (A kártya felépítéséről, Nagy és Kis Arkánumokról itt olvashatsz: http://www.tavaszpont.hu/tarot) Mindhárom lap szerepelt már a blog egy-egy bejegyzésében egyébként.

Nézzük elsőként magát a Szerelmet(Kelyhek 2)! Kelyhek lap, tehát a Víz elem, azaz az érzelmek témája határozza meg a lap jelentését. A kettes szám szimbolikája pedig a dualitás, a két ellentétes pólus találkozására utal. Nos, ezen a lapon a két pólus közti vonzás, kiegészülés, egyesülés, harmónia jelenik meg, a színvilág is kellemes, változatos, ugyanakkor nem túláradóan harsány, azaz inkább a romantikus, gyengéd, nem pedig a szenvedélyes szerelemet ábrázolja a kártya.

Ha ezt a kártyát húzod, akkor az nagy valószínűséggel ténylegesen a szerelemről, szeretetteljes találkozásról szól életedben. Természetesen ez nemcsak egy szerelmi kapcsolatban lehetséges, utalhat harmonikus együttműködésre, szeretettel és örömmel végzett tevékenységre, a szívedhez közelálló hivatás megtalálására is. És mint mindig, ennek a hiányát, a harmonikus találkozás utáni vágyat, esetleg a másikban való feloldódás túlzott mértékét is jelezheti, amikor teljesen elveszítjük önmagunkat. Ez utóbbi állapot normális a szerelem kezdeti szakaszaiban, vagy bármikor, amikor érzelmi csúcspontot élünk át egy kapcsolatban, ugyanakkor a saját egyéniségünk teljes, tartós elveszítése, amikor jól-létünk kizárólag a másik embertől függ, komoly problémákhoz vezet, és végeredményben megöli a szerelmet magát is.

Kérdések: Mennyire része az életemnek a harmóniát, beteljesedést hozó szerelem, szeretet átélése? Mely életterületen szeretnék többet kapni ebből az érzésből? Mit teszek ezért?

Kapcsolódó blogbejegyzés: A Szerelem Hava

Következő lapunk a VI. A Szeretők c. Nagy Arkánum, ekként kiemelt, nagy energiájú lap, az élet egyik fő témáját jeleníti meg. Amely nem más, mint az igazi társ megtalálása, és az elköteleződés felvállalása mellette. Isteni áldás van a frigyen, ezt szimbolizálja a két főszreleplő fölé magasodó misztikus alak. A férfi és a nő teljes pompájukban, királyi öltözetben ragyognak, egymásra néznek, de mintha mégsem látnák egymást - egy ilyen pillanatban nehéz is a valóságot látni. Mégis hoztak egy döntést arról, hogy összekötik az életüket, és ezen a közös úton indulnak tovább. Egyúttal lemondanak azokról a lehetőségekről, amelyek egy másik út választásával adódtak volna, vállalva, hogy azt itt feltáruló lehetőségekből igyekeznek a legtöbbet kihozni.

A Szeretők kártyájának megjelenése utal az igazi társ felbukkanására - akiből több is van, persze, de a szóban forgó személy egy potenciális jelölt ebből a szempontból. A döntés kérdése majdnem mindig felbukkan a lap kapcsán, jelzi tehát, hogy választani kell a kínálkozó utak közül, nem lehet egyidejűleg több úton járni, vagy a végtelenségig a nem-döntés állapotában maradni. Ez sokszor meglehetősen kínos felismerést jelent. Más életterületekkel kapcsolatban is a döntés, az elköteleződés témáját veti fel a kártya, méghozzá az "igazi", szívünkhöz közelálló, akár életfeladatunkat jelentő út felvállalására utal, ennek nehézségével, lemondásaival, kihívásaival, mégis a másként el nem érhető kiteljesedés ígéretével együtt.

Kérdések: Találkoztam-e már az igazi társammal? Ha nem, hogyan készítem fel magam a vele való találkozásra? Ha igen, mit teszek azért, hogy a közösen vállalt út a legteljesebb kibontakozást hozza mindkettőnk számára? Milyen döntés előtt állok most az életemben? Honnan tudok támpontokat szerezni ahhoz, hogy a számomra megfelelő utat válasszam?

Kapcsolódó blogbejegyzések: Kié az akarat? Okosabb Istennél

Végül a Szerelem harmadik arca, az extatikus Vágy (XI.) következik: ezen a kártyán az ösztönök uralkodnak, és az ösztönös késztetéseknek engedő, a tabukat figyelmen kívül hagyó, szabad, természetes testi szerelem pillanatát láthatjuk rajta. Mivel gyakori probléma, hogy nehezen tudjuk szabadon megélni és elfogadni ösztöneink leplezetlen, állati oldalát, ezért a kártya kihúzása valószínűen utal e késztetésünk elnyomására, és felszólítást jelent vágyunk, szenvedélyünk megélésének szükségességére - máskülönben életerőnk meggyengül, elsorvad, le nem vezetett szexuális energiáink máshol keresnek kiutat, például testi betegségek vagy agresszió formájában.

Ugyanígy megmutatja a kátya, hogy munkánkat és egyéb tevékenységeinket, például családi kötelezettségeinket szenvedélyes odaadással, avagy fásultan, gépiesen végezzük-e. Némi önvizsgálattal rájöhetünk, hogy éppen a szívünket-lelkünket kiteljesítő lehetőség kapujában, vagy éppen sordásában vagyunk-e, illetőleg pontosan ettől zárjuk el magunkat. Mindenestre a kártya azt jelzi, hogy fontos foglalkoznunk a témával.

Kérdések: Milyen gyakran élem át az extázis pillanatát az életemben - szex, szerelem, munka, művészet, mozgás vagy bármi más kapcsán? Elégedett vagyok-e ezzel? Mely területeken szeretném többször, szabadabban, intenzívebben megélni a szenvedélyemet? No és mit tehetek ezért?

Kapcsolódó blogbejegyzés: Ó, drága fiúk, ha tudnátok...!

És tényleg, mit tehetsz azért, Kedves Olvasó, hogy a Szerelem által ígért sok-sok szépséget életed részévé tedd? Unalmas újra olvasni, hogy előbb saját magadat kell szeretned ahhoz, hogy másvalakit szeretni tudj? Vagy hogy egyáltalán be tudd fogadni a másik ember feléd áramló szeretetét? Pedig így van. És egyáltalán honnan tudod meg, hogy szereted-e saját magad? Mit gondolsz, ha tükörbe nézel? Elégedett vagy a látvánnyal? Milyen érzések fognak el, ha felidézed jelenlegi életed történéseit, tevékenységeit, legközelebbi kapcsolataidat? Melegség, büszkeség, jóleső izgalom jár át? Vagy inkább csalódottság, elkeseredettség, tehetlenség, szomorúság az uralkodó érzésed? Amennyiben inkább a negatív érzések felé billen a mérleg nyelve saját magaddal és az általad teremtett élettel kapcsolatban, úgy bőven van még teendőd saját magad szeretetének kibontakoztatásában.

Egy egyszerű, napi gyakorlat ahhoz, hogy elindulj önmagad megszeretése felé: minden este, elalvás előtt idézz fel három dolgot a napodból, amiről úgy gondolod, hogy jól csináltad! Akármilyen apróságnak, banális, hétköznapi dolognak tűnik is - megköszöntél valamit, aminek a másik örült, elintézted a régóta halogatott csekkbefizetéseket, jót játszottál a gyerekeddel, beszélgettél valakivel, akivel már régen nem - ez mind jó lehet. És ha véletlenül több, mint három esemény jut eszedbe, nem kell megállnod!

Na persze, és népszerűbb Jézusnál! Ma megint megpróbáltam bebizonyítani, hogy én jobban tudom, mi a jó nekem, mint Ő! Mármint az a nagyon okos, elemzős, logikus elmém, az próbálkozott ismét. Szerencsére ilyenkor már gyanakszom magamra. Ha érzelmi ügyekben elkezdek jól felépített, logikus okfejtésekbe bonyolódni, akkor valaki megszólal bennem: "Ne okoskodj! A szívedre hallgass!"

Oké, akkor az okos befogja, és sértődötten hallgat. Azt valahogy el tudja intézni, hogy szívem hangját is elnémítsa, vagy süketté tesz, nem tudom, mindenestre ilyenkor néma csönd van belül. Ebből én már tudom, hogy valami nem stimmel, és megállok. Figyelek. És ilyenkor jöhet egy sugallat, egy intuíció... Jött, és azt mondta: "Hiszen van egy nagyszerű eszközöd ilyen esetekre, nem? Hirdeted ország-világnak, hogy a szakértője vagy! Igen, az a kártyapakli, ott, tőled 15 centire, balra, arról beszélek!"

Hát akkor nosza, rakjuk ki! Döntés: mi van, ha nemet mondok, és mi van, ha a másik úton indulok... Hát, ilyet még nem pipáltam! Mindkét ágban erőteljes jelző lapok, hogy ez az út, igen! Most akkor melyik?

Nézzük sorban: miről szól a döntés? Az örömről, rólam, aki én vagyok, legteljesebb formámban, ragyogó Napként, ahogy az isten elképzelt... Ha nemet mondok (és az eszemre hallgatok, ez látható a felső ágban): okos, dühös amazon, vagdalkozik, hogy megszabaduljon, de ezzel csak még nagyobb káoszt idéz elő... majd megtörten elsüllyed a mocsárban, tehetlenül, függő helyzetbe bonyolódva. A végén pedig ott ragyog a Csillag, aki a jövő útját jelzi. Először jó kis szenvedés, na de ott a távoli remény - ez a forgatókönyv megnyugtatóan ismerős.

No és a másik ág: Szeretők? Micsoda??? Hogy már eleve eldöntöttem volna, hogy ezt az utat választom? Igaz, tettem ennek megfelelő előkészületeket, de mégis... Utána a Gyorsaság, villámcsapásszerű felismerés, netán sordó erejű érzelem következik. Végül az Univerzum maga, édes Istenem! Ami mellesleg megmutatja, hogy a kérdésfeltevő valójában hová tartozik.

Akkor most mi van? Bármerre indulok, jó helyre jutok. Tehát nem is kell döntenem? Már kijelölték az utamat netán? Ha akarom, kicsit szenvedhetek előtte, de ugyanoda lyukadok ki. Hát hülye vagyok én, hogy feleslegesen szenvedjek? Nem, nem vagyok hülye. Értem én, mit tetszik mondani. Figyeljek az örömömre, és az alapján válasszak. Hát jó, próbáljuk ki! Jólesik? Igen. Örömmel tölt el? Igen. Tényleg? Igen. Nos, ezesetben... hagyom, hogy megtörténjen. Mit kellett ezt ennyit komplikálni!

(A kirakásban szereplő kártyák listája elszánt érdeklődőknek: fő üzenet: XIX. A Nap; felső ág: Kardok Hercegnője, Kelyhek 7 Kicsapongás, XVII. A Csillag; alsó ág: VI. A Szeretők, Botok 8 Gyorsaság, XXI. Az Univerzum. A kártyák képeit jó minőségben megnézheted a Tavaszponton, ahol további kirakások esettanulmányait is megtalálod a Cikkek menüpont alatt. A Döntésjátékról pedig Hajo Banzhaf-Brigitte Theler: Kulcsszavak a Crowley tarot-hoz c. könyvében olvashatsz.)

Nem tudom, te hogy vagy vele, én nagyon szeretném megtudni, megélni, milyen a szerelem igazából. Persze, sokszor voltam már szerelmes, bele is haltam párszor, ahogy azt kell. De tényleg kell? A szerelemnek múlnia kell... Biztos ez? Vagy ha mégis, nem születhet újjá hamvaiból, mint a főnixmadár, még ragyogóbban, mint annak előtte volt?

Él bennem egy ideálkép az igazi szerelemről. Még nem tapasztaltam meg, és kevés példát láttam rá. De az a néhány, amelyet láttam, elementáris erővel hatott rám. És nem a türdérmesés Pretty Women-féle filmekre gondolok, bár bevallom, én is sírtam rajtuk. Akkor már sokkal inkább a Tétova Tangó című francia film ugrik be, amely a szerelem igazibb arcát mutatja nekem. A találkozás, az egymásra találás pillanatát, a maga valóságosan felemás, tétova, mégis felemelő, őrületes teljességében. A folytatásról nem szól, az egy külön sztori.

Már régen kitaláltam, hogy szerintem milyen a szerelem igazából - számomra, de lehet, hogy mások számára is egy új és járható utat mutatok ezzel. Nem én vagyok az első, aki ezt megfogalmazta, az általam ajánlott könyvek nagyrésze hasonló szemléletben íródott. Szóval szerintem az igazi szerelem egyszerre szól a szabadságról és a közelségről. Úgy képzelem, hogy létezhet egy olyan mély, megfoghatatlan szövetség férfi és nő között, amely nem az együtt töltött órák számában, a közösen végzett tevékenységek sokféleségében, a kifelé vagy befelé mutatott egyetértésben, és talán még nem is a hűségben nyilvánul meg igazán. Inkább egy láthatatlan kötelék, amely sosem szakad el két ember között, akkor sem, ha fizikailag vagy érzelmileg eltávolodnak egymástól, de mégis, a közelség újra és újra megteremthető általa. Éppen azért, mert nem fojtogatják elvárások, előírt formák, hanem a két ember egyedi és megismételhetetlen lénye, valamint spontán, önmagára és a másikra figyelni képes találkozása szüli meg kettőjük között azt a csodát, amelyet szerelemnek hívunk.

Ismerek valakit, aki sokat tud erről. Egész élete, szakmai pályafutása ezt példázza számomra. Barátságunk során rengeteget tanultam tőle a szerelemről, annak valódi természetéről. Mert én tényleg meg akarom tudni, át akarom élni azt, amit igazi szerelemnek hívok. Ha te is így vagy ezzel, hozzá bátran fordulhatsz. Sarkadi Krisztának hívják, és mi más lehetne a most indult, szépséggel és értékkel teli honlapjának címe, mint Igazából Szerelem?

Messziről érkezett, nagyon messziről. Hosszú út állt mögötte, sokéves tanulás, felkészülés. Híres és kevésbé híres, de nagy tudású mesterektől tanult. Jó tanítvány volt, kitartóan végezte a gyakorlatokat, amelyeket előírtak számára. Sok mindent a saját bőrén tapasztalt meg, átélt egy csomó fájdalmat, kudarcot, de mindig felállt és továbbindult. Töretlenül hitte, hogy érdemes küzdeni, harcolni, mert az út vezet valahová, és végül valamilyen értékes, szépséges, különleges jutalom várja. Mégsem hitte, hogy egyszer megérkezik ide.

Talán könnyebb volt úgy gondolni rá, mint egy örökké elérhetetlen ideálra, amiért nemes küzdelemet lehet folytatni az idők végezetéig, mint egyszer csak odaérni, és magtapasztalni a maga valóságában. Nem szólnak a kürtök, nincs tűzijáték, üdvrivalgás, ünneplő tömeg, babérkoszorú... Csak egy kapu, semmi több.

Fából van, dísztelen, nincs rajta semmi különös. Honnan tudja, hogy egyáltalán belépést jelent valahová? Hiszen látja, hogy a kapun túl ugyanúgy folytatódik az út, a táj sem változik. Ennyi lenne csak? Ezért volt a sok küzdelem, fájdalom, tanulás?

Csalódott volt, igen. De valójában nagyon félt. És ha ez egész egy nagy átverés? "Ideértem, mindent megcsináltam, amit mondtak, kifejlesztettem magamban sok-sok képességet, de minek? Hiszen nincs itt semmi! Minden ugyanolyan lesz, mint eddig, úgysem sikerül, ami eddig sem ment... Hiába lépek át a kapun!" - gondolta.

Akkor meg nem mindegy? Valahová menni kell, mért ne erre? Vissza nem fordulhatott, azt biztosan érezte. Mégsem mozdult. Ott állt a kapuban, és várt valamire.

Tegnap éjjel nagyon élénken álmodtam, és úgy éreztem, hogy különös jelentőséggel bírnak azok az üzenetek, amelyeket álom formájában megkaptam. Van néhány olyan álmom, amelyekre évek, sőt évtizedek távlatából is emlékszem, talán mert tényleg közölni akartak velem valamit.

Egy ilyen álmomat osztom meg most, amit körülbelül 13 éve álmodtam. A jelenet úgy indul, hogy egy vasúti átjáró előtt állok, a sorompó leeresztve, a fénysorompó pirosan villog, a vonat pedig láthatóan-hallhatóan közeledik. A lábamon síléc, pedig nincs hó! Így aztán tényleg nehezen tudok mozogni. Ennek ellenére elindulok, hogy átkeljek a síneken. A vonat már nagyon közel van, amikor a sínekre lépek, áttornászva magam a sorompón, sílécekkel a lábamon, a csupasz aszfalton csoszogva... Dudál is vadul, de én továbbmegyek. Végül hajszál híján átjutok, a vonat mögöttem dübörög tova.

Amikor ezt álmodtam, erős stressz alatt álltam, már hetek óta vergődtem egy döntési helyzetben, és úgy éreztem, tehetelen vagyok, nem tudok semerre sem elmozdulni. Akárcsak álmomban. Aztán csak elindultam, becsukott szemmel, füllel, leszegett fejjel, makcsul előre. És átjutottam, pedig minden ellene szólt! Évekig tartott, amíg rájöttem, mit jelentett az álom valójában. Amikor a valóságban is eljutottam odáig, hogy ez az út nem az az út, amelyen járni szeretnék. Talán legközelebb már meghallom, ha minden csatornán azt üvöltik felém, hogy "Ne erre menj!". Ehhez persze kellett, hogy megtapasztaljam, mi történik, ha nem veszem figyelembe a saját bensőmből érkező, nagyon is egyértelmű jelzéseket.

Tegnap éjjel mást álmondtam: döntési helyzet ugyan még nincs, csak egy lehetőség sejlik fel időnként. Mégis erről a lehetőségről álmodtam, hogy elindulok az úton, megint. Nekem való ez az út? Balsejtelmek, félelmek gyötörnek, mivel a hasonló utak eddig zsákutcákba torkollottak. Felébredtem, nyomasztó volt az érzés. Aztán elaludtam újra - és mit látok: egy közlekedési lámpát, ezúttal közútit, amely egyenletes, megnyugató zöld fénnyel világít előttem. Hát, ez elég egyértelmű jelzés, gondoltam félálomban. Ha megnyílik az út, elindulok. Vigyen, ahová akar!
 

Az elengedés népszerű fogalom már egy jó ideje az ezo-spirito-önfejlesztő irodalomban. Nyilván nem ok nélkül. Hiszen változás nélkül nincs fejlődés, a változás pedig szükségképpen a régi elengedésével jár, hogy helyet adjon az újnak... És még írhatnék számos okos általánosságot, de inkább átevezek személyes szintre, ahogy szoktam.

Nekem is nehezen ment kezdetben elengedni azokat a mindenhatónak hitt vélekedéseimet az életről, amelyeket magammal hoztam. Nézzük egy példát!

A boldogsághoz márpedig szükségeltetik:

1. férj, aki... (itt egy újabb felsorolás kezdődhet); 2. kertes ház; 3. kutya; 4. "rendes" munkahely; 5. gyerekek (vagyis két gyerek, az olyan normális); 6. barátok, akikkel közös programokat kell csinálni; 7. rendszeres sportolás... és még sorolhatnám. Az egyik probléma ezzel a listával, hogy sosincs vége. És ebből következik a másik gond, hogy éppen azért nincs vége soha, mert azt tapasztaltam, hogy mégsem vezetett el a boldogsághoz, ezért újabb, hasonló elemek beillesztésével próbáltam teljessé tenni.

Hát igen, természtesen kudarcot vallottam. Azóta már nem a formát, hanem az érzést keresem. Tíz évembe telt, de nem bánom. Néhány elem továbbra is szerepel az életemben a régebbi listából, mivel úgy találtam, hogy tényleg örömöt okoz. Mostanában pedig egyre inkább úgy működöm, hogy a keresett érzésekkel kapcsolatban érkező lehetőségeket kipróbálom, és ha valóban segítik még teljesebben átélni a szóban forgó érzést, akkor megtartom azt a tevékenységet, működést az életemben. Mindaddig, amíg ezt az érzést nyújták számomra. És mi ez az érzés? Öröm, élvezet, kiteljesedés, siker - szeretet. Végülis roppant egyszerű.

Érdekes módon, ahogy egyre könnyedebben bánok a formákkal, egyre több lehetséges forma érkezik az életembe. Új emberek, tevékenységek, események, érdekes információk... Az elengedés pedig már akkor elkezdődik, amint az újabb kapcsolat, tevékenység, cél felbukkan. Nem várom tőle, hogy ez az ember vagy ennek a célnak az elérése fog engem megváltani és az örök boldogság érzésével megajándékozni. És nem gondolom, hogyha nem nyújtja azt, amit elképzeltem, az egy szörnyű kurdarc, vagy éppen csalódás lesz. Hanem úgy gondolok rá, mint a bennem lakozó gazdagság, szépség és szeretet megélésének egy újabb színterére. Ha pedig nem annak bizonyul, továbblépek. Mert a gazdagság bennem van, elvehetetlenül. Az én feladatom pedig az, hogy a legjobb formákat találjam meg számára, amelyben a világnak mindezt megmutatom. Hiszen "A boldogságom a feladatom", ahogy Bagdi Bella énekli a Csoda Dalokban. (https://www.youtube.com/watch?v=2ETDqArG4vk 6:40-től)

És miért a Halál? Mert az maga a legteljesebb elengedés. Az élet elengedése, amely által képessé válunk az élet minden pillanatát a lehető legnagyobb teljességében átélni. A szufi bölcsesség így fogalmaz: "Halj meg, mielőtt meghalnál!" (Idézi Gerd B. Ziegler: TAROT Rendeltetésed tükre, Bioenergetic, 1998.)

Milyen jó, hogy Bellát kerestem a Youtube-on! Így rátaláltam egy Elengedés-meditációra is, amit ő vezet. Jó elengedést mindenkinek! https://www.youtube.com/watch?v=bKTV9bHvfQM

Most úgy érzem, jobban járok, ha ismét más szavait veszem kölcsön mondanivalóm megvilágításához. Álljon itt egy saját szerkesztésű válogatás Byron Katie bölcsességeiből. Önvizsgálatot tartottam, hogy a négy fajsúlyos gondolatmenet közül melyik a legaktuálisabb számomra - nos, talán az első.

És neked melyikkel van dolgod?

(Forrás: Byron Katie-Michael Katz: Szükségem van a szeretetedre - vagy mégsem? Édesvíz, 2009)

"Ne higgyetek a hagyományoknak csak azért, mert hosszú ideig sok országban érvényben voltak. Ne higgyetek csak azért valamiben, mert sokan állandóan ismételgetik. Ne fogadjatok el semmit csak azért, mert más azt mondta, mert bölcs ember tekintélye képezi az alapját, vagy mert szent iratokban le van fektetve. Ne higgyetek el semmit csak azért, mert valószínűnek tűnik.

Ne higgyetek a képzelgéseknek és a vízióknak, amelyeket Isten üzenetének tartotok. Ne higgyetek el semmit csak azért, mert egy tanító vagy egy pap tekintélye áll mögötte. Abban higgyetek, aminek hosszas kutatás után meggyőződtetek a helyességéről, és ami összhangban áll saját magatok és mások egészségével és boldogulásával."

Gautama Buddha

(Idézet innen: Akron-Hajo Banzhaf: A Crowley Tarot, Bioenergetic, 2002)

Duncan Lorienről

Kavarog, változik, áramlik, alakul, megszűnik, elkezdődik.

Izgat, lelomboz, felemel, kimerít, untat, vonz, foglalkoztat.

Megfogom, elengedem, látom, elveszítem, megkeresem, megtartom, rábízom, megfigyelem.

Ismerős, furcsa, idegen, elképzelhetetlen, természetes, ijesztő, megnyugtató.

Siettetem, késleltetem, felfedezem, dédelgetem.

Elindít, beszéltet, befordít, ittmaraszt, megújít.

Megszilárdul, bontakozik, lüktet, elenyészik.

Most születik, éppen.

"A majdnem az nem" - idézte egyszer egy tréningrésztvevő a pilóta barátját, amikor a csoport egy feladat megoldásával való elégedettség kérdésében próbált konszenzusra jutni. Ma ez a mondat új jelentéstartalommal gazdagodott számomra a zenetanulás kapcsán: a pontosság az első, a sebesség ehhez képest sokadrangú szempont. Akár a tanulási folyamat egészét tekintve, akár a játék tempójára gondolva érvényes ez a kijelentés.

A tét pedig a biztonság, magabiztosság és az összhatás, mint végeredmény szempontjából nagyon nagy. Hiába játszom frenetikus tempóban, ha közben sok apró hibát vétek, a gyakorlás során nagyvonalúan átugorva a pontatlanságok tisztázását, mert akkor nem áll össze a produkció. Arról nem beszélve, hogy a magabiztosságomat ássa alá, ha bizonyos részeknek úgy indulok neki, hogy "na, ez most vagy összejön, vagy nem".

Elhatároztam, hogy türelmes leszek magammal, ami a fejlődésem ütémét illeti: kis részekre bontom a gyakorlást, és addig csűröm-csavarom a dolgot, amíg nem lesz teljes biztonságérzetem az adott résszel kapcsolatban, amíg nem tudom egészen pontosan, hogy minek kell megtörténnie ott, és az min múlik. Látszólag lassabban fogok haladni, de az a gyanúm, hogy sokkal messzebbre jutok.

Már ezért az egy felismerésért érdemes volt elmenni Duncan Lorien zeneszemináriumára, pedig még csak az első nap telt el! Persze hogy a legjobbkor jött ez a gondolat az általános lelkiállapotom szempontjából is, egészen véletlenül. Két napja írtam a Twitteren, hogy "Türelmes vagyok a türelmetlenségemmel." Akkor most van hol gyakorolni.

Tréningek bemutatkozókörében szívesen teszem föl a résztvevőknek azt a kérdést, hogy "Ki lehettem volna?" - sok érdekesség bukkan felszínre ugyanis ilyenkor. Konszolidált mérnökökről, pénzügyi szakemberekről derül ki, hogy vadászpilótának, balettáncosnak vagy operaénekesnek készültek fiatalkorukban. Aztán jött egy pont, amikor dönteni kellett - és ők ezt az utat választották. Lemondás? Megalkuvás? Lehet, nem tudom. Olyan is van, aki azt mondja, hogy ő semmi más nem lehetett volna, hiszen az lett, ami, tehát ez lehetett. Bölcs válasz, vagy önáltatás? Nem nekem kell eldöntenem.

Azt viszont igen, hogy én mi lehetek és leszek. Lehettem volna már állatorvos, hosszútávfutó, képzőművész, táncos, tudományos kutató, megbízható, ámde fásult alkalmazott, elhidegült feleség, boldogtalan családanya... Némelyik voltam is hosszabb-rövidebb ideig, de végül midegyik útról letértem.

Jelenleg megint több út kínálkozik, és eljön majd a pont, amikor határozottan egyik vagy másik irányba kell fordítanom a vitorlákat. Nehéz elfogadni, hogy nem járhatok egyidejűleg több úton. Lehetek persze tréner, személyes tanácsadó és mellette hobbizenész, vagy éppen zenész-énekes-dalszerző, aki hobbipszichológus... Persze, hogy meddig tudok eljutni egyik vagy másik úton, az még nem látszik. Az egyik úton többet jártam már, de az irány itt is új. Egy biztos: útelágazások mindig lesznek, és egyik út vége sem látható. Milyen unalmas is lenne!

Ráadásul néha az erdőbe is bekeveredünk, és ott eltévedünk, ahogy nemrégiben egy tréningrésztvevő fogalmazott nagyon személetesen. Akkor félünk persze, de lehet, hogy olyan kincsekre bukkanunk az erdő mélyén, amit a járt úton sosem fedeztünk volna fel. Lehet, hogy egy másik úton bukkanunk ki a sűrűből, és nem bánjuk.

Megkönnyebbültem attól a felismeréstől, hogy egyáltalán nem baj, ha egy élet alatt nem járom végig az összes lehetséges utat. Abban az őrült tévedésben voltam ugyanis, hogy ha valamire lehetőségem nyílik, netán tehetségesnek mutatkozom valamilyen tevékenységben, akkor kötelességem azt a lehetőséget kiteljesíteni, vagy azt a képességet tökélyre fejleszteni. Mekkora terhet vettem magamra ezzel! Mennyit szorongtam, küzdöttem hiába, mennyit harcoltam a valóság ellen! Egy jutalmat mindenestre kaptam érte: a jó érzést, hogy most letehetem ezt terhet.

Épp nem tudtam, hogyan tovább. Zsákutcának tűnt minden út. Gondoltam, ha sokáig megyek, csak eljutok valahová. Valahová, ahol más, mint itt, ebben az életeben. Vidámabb, könnyebb, szebb...

Hamar kiderült, hogy akárhová megyek, jön velem ez az érzés - tudnillik belül van. Elég volt! Nem tudok többet tenni! Már annyit küzdöttem, mégsem az van, aminek lennie kéne. Egy csomó minden van, persze, de most hiába is sorolná bárki, főleg én, úgyse hallanám. Abbahagyom az egészet, folytassa, aki akarja, én ugyan biztos nem csinálom tovább!

Na, ilyenkor jöhetne valami jel, egy isteni megoldás, váratlan fordulat... Jött is, egy brazil láb-fetisiszta képében. Tört angolsággal megértette velem, hogy szeretné lefényképezni a lábam, hogy beletegye a képét a zoknigyűjteményébe. Mondtam, hogy abban én nem szeretnék szerepelni. Válaszom elfogadta, és "Beautiful girl!" felkiáltással búcsúzott. Hát, ezek után nehéz volt tovább busonganom.

Szóval Isten néha viccesen emlékeztet arra, hogy nem kell olyan véresen komolyan venni a dolgokat. Az is lehet, hogy nem kéne napokon át hallgatni és énekelni a Quimby egyébként zseniális "Most múlik pontosan"-ját. Azért nézzétek-hallgassátok meg, de csak egyszer! És ha mégis az öngyilkosság gondolatával játszadoznátok remegő konyhakéssel a táltosszívetekben, jusson eszetekbe a brazil láb-fetisiszta zoknigyűjteménye.

Hirtelen elfogyott az erőm, és olyan értelmetlennek tűnik küzdeni bármiért is - pontosan ugyanolyan értelmetlennek, mint nem küzdeni tovább, és élni egy gépies életet. Olyan jó lenne, ha jönne valaki, aki most erőt adna, megnyugtatna, hogy igen, lesz tovább, és jó lesz, bárhogy is alakul. Ne nekem kelljen minden pillanatban azon pörögnöm, hogy ez vagy az a helyzet hogyan fog megoldódni, és néha elengedhessem magam...

Hogy mi? Adjak teret másoknak? Talán tényleg ez a kulcs, mert ha úgy tűnik, hogy én mindent meg tudok oldani egyedül, akkor minek lépjenek be az életembe más szereplők? Hiszen nem jutnak szerephez! Ó, pedig annyi betöltetlen szerep van még a darabomban! Kell egy marketinges, aki hisz abban, hogy jó, amit csinálok, és az az életcélja, hogy ezt az infót eljuttassa minél több emberhez. Kellenek zenésztársak, akik meghangszerelik a dalaimat, és közre is működnek bennük. És persze kell EGY FÉRFI (egy, nem három, mint a legújabb dalomban!), aki főszerepre is vállalkozik, nemcsak epizódszerepre, pláne nem statisztál.

Igen, jelenleg ők hiányoznak leginkább. Az igaz barátok, akik időnként tanácsadók, máskor kollégák, vagy tényleg csak barátok, ők szerencsére stabil szereplők az élet-színdarabomban. Szülők, rendben. Főnökre jelenleg nincs szükségem, Belső Vezetőre annál inkább, de róla majd külön írok.

Mit tehetek azért, hogy behívjam a hiányzó szereplőket? Az első lépést már megtettem: felismertem és kimondtam, hogy várom őket, mert gazdagabbá tennék az életem, és nem akarom elvenni a kenyerüket. A másik: hangsúlyosabban játsszam a kiegészítő szerepet! A hiteles tanácsadóét, a dalszerzőét, az előadóművészét, és a NŐ szerepét is, bizony. Mitől leszek hiteles? A szóban benne rejlik a válasz: attól, hogy elhiszem. A szerep az enyém, rám osztották, én vállaltam, hát most már csak nem fordulok vissza! Az olyan ciki lenne...

Ma egy életreszóló üzenet ereszkedett alá az égből, villogó neonreklám formájában, egyenesen nekem címezve: "Nem kell játszani ezt a kib...szott játékot. Csináld azt, amihez kedved van."

Valójában egy barátom szájából hangzottak el ezek a szavak, egy köztünk kialakult konfliktus megbeszélése végén. Akkor sírtam másodszor a beszélgetés alatt. Először a fájdalom miatt kezdtem el sírni, amikor hirtelen nyilvánvalóvá vált, hogy milyen gyerekkori történetet idézett fel kettőnk konfliktusa. Megkönnyebbülés volt végre elengedni magam, és nem rejtegetni tovább ezt a fájdalmat magam elől és előle. És megkönnyebbülés volt hallani az ő tinédzserkori történetét, amely az egyémbe illeszkedett bele tökéletesen, lehetővé téve, hogy újrajátsszuk saját régi, kínzó, belénk égett szerepeinket.

Az viszont már rajtunk múlt, hogy engedtük napvilágra kerülni ezt a jól bebugyolált, ám belül még mindig sajgó-nedvedző sebesülést. Képesek voltunk annyira lemezteleníteni a lelkünket, hogy szégyellt, tökéletlen részeinket is megmutassuk egymásnak.

Ő meg tudta fogalmazni, amire egy élet óta várok, én pedig olyan nyitott szívvel és füllel tudtam befogadni-beinni a szavait, hogy szinte láttam, ahogy a lelkemnek ez a sebesült része azonnal gyógyulni, élni kezd.

Ritkán érzem, hogy egy üzenet ilyen erővel és világossággal talál el, és fordítja ki világomat a sarkaiból. Egy éve volt hasonló élményem, talán egyszer leírom azt is... Utána napokig szédelegtem, és úgy éreztem, ez nem is ugyanaz a világ, mint amiben eddig éltem. Most pedig nagyon fáradt vagyok, és szintén szédülök kicsit.

Megkaptam az engedélyt, és elfogadtam: Nem kell tovább játszani azt a játékot, ami megnyomorít és börtönbe zár. Végre azt csinálhatom, amihez igazán kedvem van.

Köszönöm.

Hm... hát első ránézésre tetszetős... bár eredetileg egészen másmilyen formájúra gondoltam. De ha jobban megnézem, tényleg mély és nemes csillogású, ha bizonyos szögben esik rá a fény... Tulajdonképpen kellemes, szó mi szó. Kicsit nehézkesen férne be oda, ahová terveztem, de végülis átrendezhetem azt a sarkot. Most, igen, az előbb pont olyan érzés volt, mint amilyen akkor lenne, ha...

És az is igaz, hogy nekem sem kellene arra vágynom. Nem, sőt kifejezetten jót tesz, ha egy kicsit alkalmazkodom és lejjebb adok az igényeimből. Hiszen itt ez a lehetőség, kár lenne elszalasztani!

Tudod mit? Hagyad abba a ki...szott rizsázást! Ez nem az, nem látod? Mégcsak nem is hasonlít rá! És nem neked kell megváltoznod, hogy jó legyél valamihez, amire nincs szükséged!

Oké, látom már, milyen igazából. Most tényleg nem erre van szükségem. De azért megjegyeztem, hátha máskor, valami másra még jó lehet.

A téma adja magát, nincs mese: valami jelentős dolog történt. Figyelem az ezzel kapcsolatos érzelmi hullámokat magamban: először sikító boldogság - el kell mondanom mindenkinek! Aztán mélybe zuhanás: á, ez még nem jelent semmit, a következő fordulóban úgyis kiesek, persze, most még érdekes, hogy saját dalaim vannak, de aztán úgyis kiderül, hogy nem tudok annyira énekelni... Mitől lenne olyan különleges, amit csinálok?

Aztán bekapcsol a tudatosság: hoppá, negatív gondolotatok! Azonnal hagyd abba! Igen, pont az a különleges abban, amit csinálsz, hogy ez a sajátod, ami abszolút átjön a szövegből, az előadásmódból, és igenis az élő produkciónak nagyobb ereje van, nagy érték az, hogy te kíséred magad gitáron! És itt most nem a profikat keresik, hanem az emberekben rejlő lehetőséget, nem baj, hogy még nem vagy kész!

És különben is - mit akarsz ezzel az egésszel? Azt mondtad, csak kíváncsi vagy, mért is ne? Azt is mondtad, hogy ha már jó élmény lesz, az önmagában elég! Ne adj' isten, ha csak egyszer továbbjutsz, már az is nagy megerősítés! Tessék, most itt van! Vagy már szerepelni akarsz a tv-ben, hogy lássák, milyen ügyes, okos, szép, tehetséges vagy? Esetleg üzeneteket akarsz eljuttatni az emberekhez a dalaiddal? Hát, ennek a műsornak a közönsége nem biztos, hogy pont erre vevő! Vagy mégis? És ha ezáltal több lehetőséghez jutsz, hogy az igazán kíváncsiakhoz eljuttasd az üzeneteidet, az sem elhanyagolható éppenséggel. Hát ezért csinálod?

Mi lenne, ha nem akarnál semmit? Úgy, mint az elején... Csak csinálod, mert jó csinálni. Te tudod, amit tudsz, már láttad, hogy sokaknak örömet okoz, amit adsz, neked pedig egészen biztosan - ez nem elég? Ha ez a műsor ehhez hozzá tud tenni, akkor hozzátesz. Ha nem, akkor nem ez az út. Ennyi.

Persze, ettől még nem nyugodtam meg teljesen... Na, nem baj.

Az elmúlt napokban több Gépezettel is találkozhattam testközelből, és mindez annyi élményt, történést hozott, hogy teljes jelenlétet igényelt részemről. Most van az a pillanat, hogy elkezdjek rálátni, reflektálni e néhány nap sűrű eseménysorozatára.

Bemutatták nekem a Hivatal Gépezetét közvetlen közelről: hogyan lehet benne létezni, milyen változások mentek végbe a Gépezet működésében az elmúlt évtizedekben, és ezt milyen nehéz tudomásul venni a benne élőknek. Az újonnan jöttek viszont feszegetnék a régi kereteket - vajon ebben hogyan tudnak találkozni régiek és újak, hogy egy mindenki számára élhető viszonyrendszert teremtsenek maguk körül? Nagyon izgalmas volt ebben támpontokat keresni, világosságot gyújtani - és persze hihetetlenül nehéz. Hogy mégis sikerült, azt a csoda kategórájába sorolom. Mert szerintem a csoda nem a rendkívüli, hanem a természetes történés az életünkben. Annyi minden rakódott ránk félelemből, elvárásból, hogy legtöbbször mi magunk fojtjuk el a csodák születését, vagy ha megszületnek, észre sem vesszük őket. Én ezt a csodát most észre akarom venni, meg akarom ünnepelni, és büszke vagyok rá, hogy bábáskodhattam a megszületésénél.

A másik Gépezet a Média volt: ha megengedem, hogy beszippantson, fogadjak teljes engedelmességet és mondjak le minden egyéni igényemről. Persze, ezért kapok cserébe egy csomó lehetőséget: megmutathatom magam nagyon széles nyilvánosság előtt, de csak az áltauk megszabott keretek között. És természetesen úgy, hogy ebből ők sokszorosát profitálják, mint én magam. A döntési helyzet a következő: vállalom-e ezeket a kereteket, annak érdekében, hogy a magam céljához közelebb jussak? Akár olyan korlátokat, amelyeket még el sem tudok képzelni? Ez egy kockázat, igen. Ugyanakkor ha én magam belül elég erős vagyok, a külső korlátozások nem tudnak igazán kárt tenni bennem.

Elég erős vagyok. Ez a harmadik Gépezettel való találkozásomból derült ki egészen világosan, amely nem más, mint a Szülői Elvárások Gépezete. Mi megmondjuk, hogy mi a jó és mi a rossz irány, neked meg kell hallgatnod és el kell fogadnod, mert jobban tudjuk, hogy mi a jó neked, mint te magad. Talán még sohasem tudtam olyan világosan megfogalmazni, hogy értem és köszönöm, tudom, hogy mindez segíteni vágyásból fakad, de nekem ez nem segít. Köszönöm, nem kérem. Azt is el tudtam mondani, hogy mi segítene inkább. És hogy rendben van az, hogy más véleményen vagyunk. Ezt lehet kölcsönösen tisztelni. Ezután elindulhatott az igazi párbeszéd. A kétely pedig ezúttal fel sem merült, hogy talán mégis azt a másik utat kellene járnom, és nem a sajátomat.

És bár nem határolódhatok el teljesen a Gépezetektől, de azt elkerülhetem, hogy a részükké váljak.