Ha volna tizenkilenc életem...

 2010.04.26. 21:53

Tréningek bemutatkozókörében szívesen teszem föl a résztvevőknek azt a kérdést, hogy "Ki lehettem volna?" - sok érdekesség bukkan felszínre ugyanis ilyenkor. Konszolidált mérnökökről, pénzügyi szakemberekről derül ki, hogy vadászpilótának, balettáncosnak vagy operaénekesnek készültek fiatalkorukban. Aztán jött egy pont, amikor dönteni kellett - és ők ezt az utat választották. Lemondás? Megalkuvás? Lehet, nem tudom. Olyan is van, aki azt mondja, hogy ő semmi más nem lehetett volna, hiszen az lett, ami, tehát ez lehetett. Bölcs válasz, vagy önáltatás? Nem nekem kell eldöntenem.

Azt viszont igen, hogy én mi lehetek és leszek. Lehettem volna már állatorvos, hosszútávfutó, képzőművész, táncos, tudományos kutató, megbízható, ámde fásult alkalmazott, elhidegült feleség, boldogtalan családanya... Némelyik voltam is hosszabb-rövidebb ideig, de végül midegyik útról letértem.

Jelenleg megint több út kínálkozik, és eljön majd a pont, amikor határozottan egyik vagy másik irányba kell fordítanom a vitorlákat. Nehéz elfogadni, hogy nem járhatok egyidejűleg több úton. Lehetek persze tréner, személyes tanácsadó és mellette hobbizenész, vagy éppen zenész-énekes-dalszerző, aki hobbipszichológus... Persze, hogy meddig tudok eljutni egyik vagy másik úton, az még nem látszik. Az egyik úton többet jártam már, de az irány itt is új. Egy biztos: útelágazások mindig lesznek, és egyik út vége sem látható. Milyen unalmas is lenne!

Ráadásul néha az erdőbe is bekeveredünk, és ott eltévedünk, ahogy nemrégiben egy tréningrésztvevő fogalmazott nagyon személetesen. Akkor félünk persze, de lehet, hogy olyan kincsekre bukkanunk az erdő mélyén, amit a járt úton sosem fedeztünk volna fel. Lehet, hogy egy másik úton bukkanunk ki a sűrűből, és nem bánjuk.

Megkönnyebbültem attól a felismeréstől, hogy egyáltalán nem baj, ha egy élet alatt nem járom végig az összes lehetséges utat. Abban az őrült tévedésben voltam ugyanis, hogy ha valamire lehetőségem nyílik, netán tehetségesnek mutatkozom valamilyen tevékenységben, akkor kötelességem azt a lehetőséget kiteljesíteni, vagy azt a képességet tökélyre fejleszteni. Mekkora terhet vettem magamra ezzel! Mennyit szorongtam, küzdöttem hiába, mennyit harcoltam a valóság ellen! Egy jutalmat mindenestre kaptam érte: a jó érzést, hogy most letehetem ezt terhet.

 

Címkék: döntés út teher elfogadás elengedés tökéletesség megkönnyebbülés

A bejegyzés trackback címe:

https://monikaesatarot.blog.hu/api/trackback/id/tr341954075

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Sarkadi Kriszta · http://igazabolszerelem.hu 2010.04.26. 23:59:14

Az én tapasztalatom az, hogy ugyan próbálkozhatok ezzel-azzal, magas szintre is fejleszthetem, ha éppen ahhoz van kedvem, de végül mégis visszaterelődöm a tanításhoz. Mintha attól nem szakadhatnék el teljesen. Olyan, mintha útelágazáshoz érve meglátnám a táblát: "erre mennek a tanítók", és én szándékosan egy másik utat választanék. Azt végigjárom, majd a végére érve (mert van neki vége) visszafordulok, és az eredeti útelágazásál most már a "tanítók" feliratú táblát követem. Gazdagodva mindazzal, amit azon a másik úton megtapasztaltam. Amíg újabb útelágazáshoz nem érek ...

Kriszta
www.igazabolszerelem.hu
süti beállítások módosítása