"A majdnem az nem" - idézte egyszer egy tréningrésztvevő a pilóta barátját, amikor a csoport egy feladat megoldásával való elégedettség kérdésében próbált konszenzusra jutni. Ma ez a mondat új jelentéstartalommal gazdagodott számomra a zenetanulás kapcsán: a pontosság az első, a sebesség ehhez képest sokadrangú szempont. Akár a tanulási folyamat egészét tekintve, akár a játék tempójára gondolva érvényes ez a kijelentés.

A tét pedig a biztonság, magabiztosság és az összhatás, mint végeredmény szempontjából nagyon nagy. Hiába játszom frenetikus tempóban, ha közben sok apró hibát vétek, a gyakorlás során nagyvonalúan átugorva a pontatlanságok tisztázását, mert akkor nem áll össze a produkció. Arról nem beszélve, hogy a magabiztosságomat ássa alá, ha bizonyos részeknek úgy indulok neki, hogy "na, ez most vagy összejön, vagy nem".

Elhatároztam, hogy türelmes leszek magammal, ami a fejlődésem ütémét illeti: kis részekre bontom a gyakorlást, és addig csűröm-csavarom a dolgot, amíg nem lesz teljes biztonságérzetem az adott résszel kapcsolatban, amíg nem tudom egészen pontosan, hogy minek kell megtörténnie ott, és az min múlik. Látszólag lassabban fogok haladni, de az a gyanúm, hogy sokkal messzebbre jutok.

Már ezért az egy felismerésért érdemes volt elmenni Duncan Lorien zeneszemináriumára, pedig még csak az első nap telt el! Persze hogy a legjobbkor jött ez a gondolat az általános lelkiállapotom szempontjából is, egészen véletlenül. Két napja írtam a Twitteren, hogy "Türelmes vagyok a türelmetlenségemmel." Akkor most van hol gyakorolni.