Az elmúlt napokban több Gépezettel is találkozhattam testközelből, és mindez annyi élményt, történést hozott, hogy teljes jelenlétet igényelt részemről. Most van az a pillanat, hogy elkezdjek rálátni, reflektálni e néhány nap sűrű eseménysorozatára.

Bemutatták nekem a Hivatal Gépezetét közvetlen közelről: hogyan lehet benne létezni, milyen változások mentek végbe a Gépezet működésében az elmúlt évtizedekben, és ezt milyen nehéz tudomásul venni a benne élőknek. Az újonnan jöttek viszont feszegetnék a régi kereteket - vajon ebben hogyan tudnak találkozni régiek és újak, hogy egy mindenki számára élhető viszonyrendszert teremtsenek maguk körül? Nagyon izgalmas volt ebben támpontokat keresni, világosságot gyújtani - és persze hihetetlenül nehéz. Hogy mégis sikerült, azt a csoda kategórájába sorolom. Mert szerintem a csoda nem a rendkívüli, hanem a természetes történés az életünkben. Annyi minden rakódott ránk félelemből, elvárásból, hogy legtöbbször mi magunk fojtjuk el a csodák születését, vagy ha megszületnek, észre sem vesszük őket. Én ezt a csodát most észre akarom venni, meg akarom ünnepelni, és büszke vagyok rá, hogy bábáskodhattam a megszületésénél.

A másik Gépezet a Média volt: ha megengedem, hogy beszippantson, fogadjak teljes engedelmességet és mondjak le minden egyéni igényemről. Persze, ezért kapok cserébe egy csomó lehetőséget: megmutathatom magam nagyon széles nyilvánosság előtt, de csak az áltauk megszabott keretek között. És természetesen úgy, hogy ebből ők sokszorosát profitálják, mint én magam. A döntési helyzet a következő: vállalom-e ezeket a kereteket, annak érdekében, hogy a magam céljához közelebb jussak? Akár olyan korlátokat, amelyeket még el sem tudok képzelni? Ez egy kockázat, igen. Ugyanakkor ha én magam belül elég erős vagyok, a külső korlátozások nem tudnak igazán kárt tenni bennem.

Elég erős vagyok. Ez a harmadik Gépezettel való találkozásomból derült ki egészen világosan, amely nem más, mint a Szülői Elvárások Gépezete. Mi megmondjuk, hogy mi a jó és mi a rossz irány, neked meg kell hallgatnod és el kell fogadnod, mert jobban tudjuk, hogy mi a jó neked, mint te magad. Talán még sohasem tudtam olyan világosan megfogalmazni, hogy értem és köszönöm, tudom, hogy mindez segíteni vágyásból fakad, de nekem ez nem segít. Köszönöm, nem kérem. Azt is el tudtam mondani, hogy mi segítene inkább. És hogy rendben van az, hogy más véleményen vagyunk. Ezt lehet kölcsönösen tisztelni. Ezután elindulhatott az igazi párbeszéd. A kétely pedig ezúttal fel sem merült, hogy talán mégis azt a másik utat kellene járnom, és nem a sajátomat.

És bár nem határolódhatok el teljesen a Gépezetektől, de azt elkerülhetem, hogy a részükké váljak.