Ma egy életreszóló üzenet ereszkedett alá az égből, villogó neonreklám formájában, egyenesen nekem címezve: "Nem kell játszani ezt a kib...szott játékot. Csináld azt, amihez kedved van."

Valójában egy barátom szájából hangzottak el ezek a szavak, egy köztünk kialakult konfliktus megbeszélése végén. Akkor sírtam másodszor a beszélgetés alatt. Először a fájdalom miatt kezdtem el sírni, amikor hirtelen nyilvánvalóvá vált, hogy milyen gyerekkori történetet idézett fel kettőnk konfliktusa. Megkönnyebbülés volt végre elengedni magam, és nem rejtegetni tovább ezt a fájdalmat magam elől és előle. És megkönnyebbülés volt hallani az ő tinédzserkori történetét, amely az egyémbe illeszkedett bele tökéletesen, lehetővé téve, hogy újrajátsszuk saját régi, kínzó, belénk égett szerepeinket.

Az viszont már rajtunk múlt, hogy engedtük napvilágra kerülni ezt a jól bebugyolált, ám belül még mindig sajgó-nedvedző sebesülést. Képesek voltunk annyira lemezteleníteni a lelkünket, hogy szégyellt, tökéletlen részeinket is megmutassuk egymásnak.

Ő meg tudta fogalmazni, amire egy élet óta várok, én pedig olyan nyitott szívvel és füllel tudtam befogadni-beinni a szavait, hogy szinte láttam, ahogy a lelkemnek ez a sebesült része azonnal gyógyulni, élni kezd.

Ritkán érzem, hogy egy üzenet ilyen erővel és világossággal talál el, és fordítja ki világomat a sarkaiból. Egy éve volt hasonló élményem, talán egyszer leírom azt is... Utána napokig szédelegtem, és úgy éreztem, ez nem is ugyanaz a világ, mint amiben eddig éltem. Most pedig nagyon fáradt vagyok, és szintén szédülök kicsit.

Megkaptam az engedélyt, és elfogadtam: Nem kell tovább játszani azt a játékot, ami megnyomorít és börtönbe zár. Végre azt csinálhatom, amihez igazán kedvem van.

Köszönöm.