Messziről érkezett, nagyon messziről. Hosszú út állt mögötte, sokéves tanulás, felkészülés. Híres és kevésbé híres, de nagy tudású mesterektől tanult. Jó tanítvány volt, kitartóan végezte a gyakorlatokat, amelyeket előírtak számára. Sok mindent a saját bőrén tapasztalt meg, átélt egy csomó fájdalmat, kudarcot, de mindig felállt és továbbindult. Töretlenül hitte, hogy érdemes küzdeni, harcolni, mert az út vezet valahová, és végül valamilyen értékes, szépséges, különleges jutalom várja. Mégsem hitte, hogy egyszer megérkezik ide.

Talán könnyebb volt úgy gondolni rá, mint egy örökké elérhetetlen ideálra, amiért nemes küzdelemet lehet folytatni az idők végezetéig, mint egyszer csak odaérni, és magtapasztalni a maga valóságában. Nem szólnak a kürtök, nincs tűzijáték, üdvrivalgás, ünneplő tömeg, babérkoszorú... Csak egy kapu, semmi több.

Fából van, dísztelen, nincs rajta semmi különös. Honnan tudja, hogy egyáltalán belépést jelent valahová? Hiszen látja, hogy a kapun túl ugyanúgy folytatódik az út, a táj sem változik. Ennyi lenne csak? Ezért volt a sok küzdelem, fájdalom, tanulás?

Csalódott volt, igen. De valójában nagyon félt. És ha ez egész egy nagy átverés? "Ideértem, mindent megcsináltam, amit mondtak, kifejlesztettem magamban sok-sok képességet, de minek? Hiszen nincs itt semmi! Minden ugyanolyan lesz, mint eddig, úgysem sikerül, ami eddig sem ment... Hiába lépek át a kapun!" - gondolta.

Akkor meg nem mindegy? Valahová menni kell, mért ne erre? Vissza nem fordulhatott, azt biztosan érezte. Mégsem mozdult. Ott állt a kapuban, és várt valamire.