A tavaszi este illatát mélyen, élvezettel beszippantva azon gondolkodtam, hogy milyen békés az idei tavaszom. Hirtelen élénken felidéződtek a tavalyi tavasz érzelmi viharai, melynél csak a 2 évvel ezelőtti tavasz eseményei tűntek viharosabbnak... Most ehhez képest csend van és nyugalom. Vajon vihar előtti csend ez? Vagy éppen koncentrálódik, készülődik valami a mélyben, ami egy adandó alkalommal felszínre tör? Merthogy valami érik, formálódik bennem, azt biztosan érzem.

Már a hídon futottam, amikor észrevettem a villanást. Hegesztenek? Talán egy fényképezőgép vakuja volt? Á, nem, hiszen itt jön a villamos, nyilván az áramszedője szikrázott. Megvan a magyarázat! Ám a villamos elment, és a villanások folytatódnak. Kétségtelen - a hegyek felett villámlik. Egyenesen belefutok a viharba.

Egy emlék, amikor nagyon féltem egy törékeny sátorban, és körülöttem dörgött-villámlott... De most nem félek. Najó, egy kicsit. Mégis biztosan érzem, hogy nem eshet bajom. Nem vagyok egyedül, azért. És nemcsak, mert mások is futnak errefelé. Hanem mert körülvesz valamilyen hatalmas, biztonságos erő, ami megtart, szinte rá tudnék támaszkodni, annyira valóságos. Pedig annyi veszély leselkedik rám mindenhonnan - megtámadhatnak, karambolozhatok, megbetegedhetek... Mégis úgy érzem, hogy van egy rendje mindannak, ami velem történik.

Azt nem mindig értem, ami másokkal történik, például miért zuhan le egy egész repülőgép a lengyel kormánydelegációval - ugyanakkor nem zárom ki, hogy ők talán értették, mi történik velük. Nekem pedig csak az a dolgom, hogy azt megértsem, ami az én életemben zajlik. Esetleg még az is, hogy segítsek a hozzám fordulóknak, körülöttem lévőknek megérteni, ami velük történik. Nekem is oyan sokan segítenek.

A vihar közben ott maradt a hegyek fölött, és megajándékozott még néhány szép villámlással. Ezúttal nem kellett benne lennem, így is éreztem az erejét. És ha az erő koncentrálódik valahol, akkor szükségszerűen meg is nyilvánul. Ha hagyják, akkor szépen, teremtően. Ha elnyomják, kitör és rombol. Néha nehéz megkülönböztetni a kettőt, de azon vagyok, hogy nekem sikerüljön. Figyelek, hogy mi akar megnyilvánulni bennem-körülöttem, és hagyom, sőt segítem. Így nem fordul ellenem, viszont kiteljesedik általam.

Most például kiváncsian várom a hosszú-hosszú felkészülés, tanulás eredményét, vajon milyen formában fog megnyilvánulni az életemben. Ja, hogy már elkezdődött? Oké, akkor figyelek!

Látnálak... éreznélek... szeretnélek. De mi nem ezért találkoztunk. Fontos üzenetet hoztál, talán az egyik legfontosabbat, amit életemben kaptam: a kapcsolatok nem romlanak el visszafordíthatatlanul, ha egyszer zsákutcába jutottak. Szinte mindig van visszaút, vagy méginkább új út egymás teljesebb felfedezéséhez, egy magasabb szintű egyesüléshez. Ahhoz, hogy ezt elhiggyem, meg kellett látnom, hogy a szeretet nem mindig szabályos helyzetekben érkezik. És az emberek sem sorolhatók egyértelmű kategóriákba - ő jófiú, ő rosszfiú.

Én is hoztam neked üzenetet, mely így hangzik: az élet gazdagabb, színesebb, mélyebb, vadabb is lehet, mint a szürke hétköznapok fásultsága. Számodra is létezik továbbvezető út, ha nem menekülsz el a jelennel való szembenézéstől. És elindulsz, hogy újra felfedezd mindezt ott, ahol dolgod van, ahová igazán tartozol. Remélem, megkaptad az üzenetemet.

Én úton vagyok, továbbra is, talán kicsit megpihentem nálad. Szép volt nagyon. De még nem érkeztem meg oda, ahová igazán tartok, ezért most új irányba indulok, nélküled. Jó utat, Vándor!

Ez a mondat szerepel a Transzformáció nevű társasjáték egyik kártyáján, melyet természetesen én is kihúztam már... Valószínűleg születésemkor. Jó tanuló voltam, valóban, mindig - bár a főváros egyik legkőkeményebb gyakorlógimnáziumában egyszer 4,5 alatt volt az átlagom. Micsoda szégyen! Legalábbis akkor azt hittem. Sokmindenről nem vettem észre, hogy milyen jól tudom, mások meg nem mondták, hanem természetesnek vették, gondolták, én is tisztában vagyok vele. Az is lehet, hogy mondták, csak nem hallottam.

Persze, voltak körülöttem olyanok is, akiknek bármi kevés lett volna, amit elérek - na, őket jó hangosan hallottam. Ezért igyekeztem még sokkal jobban tanulni. Felemásan vagyok most ezzel: régebben állandóan szorongtam, hogy semmi sem elég jó, amit csinálok, és ezért egyszer majd nagyon-nagyon megbüntetnek. Jobbára csak magamat sikerült megbüntetnem. Ma viszont kezdem észrevenni, hogy mennyi mindent megtanultam, és az milyen értékes. Már egyre kevésbé büntetem magam azért, ha valami nem tökéletes elsőre, amit csinálok.

Továbbra is kiválasztom a legnehezebb feladatokat, ma este például Tina Turner River Deep Mountain High c. számát a következő énekiskolai fellépésre. És mi van, ha meg bírom tanulni? Ha pont most jön össze az a bizonyos, megfoghatatlan váltás a hangomban, mert ebben a számban rá vagyok kényszerítve? És ha a koncetre ugyan nem lesz tökéletes, de ezáltal közlebb jutok egy következő szinthez? Akkor mi van?

Tegnap találkoztam egy rakás másik jótanulóval, akik szintén nem érik be a mindennél kevesebbel. Fura mód ehhez egy csomó dolgot el kell engedni, például a biztonságra törekvést, az addig elért eredményeket, sőt időnként úgy tűnik, mintha mindent előről kéne kezdeni. Később kiderül, hogy a bukások nem hiábavalóak, hiszen a mélyben rengeteg tudás és bizonyosság építhető fel belőlük. Még Tina Turnernek sem volt töretlen a pályája, hogy úgy mondjam. Annál gazdagabbá vált később. Amikor mindaz, amit megélt, összeérett, akár a jó bor. Lassan és méltóságteljesen bontakozott ki, mint egy terebélyes fa. Ki gondolná, hogy valaha törékeny facsemete volt?

 Mondom-éneklem a Nox-szal. Mert ma egész nap ebben fürödtem, sőt, talán egész héten, és ma este engedtem, hogy 2-3 vagy nemtudomhány órán keresztül átmosson ez az érzés kívül-belül, és csak lebegjek benne.

Hogy miben? A Hálában azért, hogy láthatom és láttathatom mások belső ragyogását, ezáltal én magam is ragyogjak. A Hálában azért, hogy tizedannyi pénzért a felbecsülhetetlent választottam.

A Bizonyosságért, hogy ezért vagyok itt, most ebben az életben, a Földön. Hogy találkozzam a börtönbe zárt Bohóccal, aki felkapja a fejét a megalkuvás szóra és mindenhol poloskákat sejt. Azért, hogy találkozzak a nettó, neadjisten bruttó 73 ezerért szellemi fogyatékosokat fürdető, nyaktól lefelé bénult fiatalembereket pelenkázó, alkoholistákat és drogosokat istápoló Emberekkel, akik álarc és páncél nélkül önmagukat adják.

Ezért vagyok itt. Tudom és köszönöm. Magamtól sem tudnék jobbat kitalálni.

Ma annyi magasztos téma jutott eszembe, és annyiszor szárnyaltam ebben a gyönyörű tavaszi napsütésben! Mégis, estére már csak a nyűg maradt - úgyhogy írok erről. Annál is inkább, mert előző éjszaka valóban találkoztam az Árnyékkal. Mármint a sajátommal.

Úgy kezdődött, hogy a Farkasos Könyvben (Eva-Maria Zurhorst: Szeresd önmagad, és mindegy, kivel élsz) arról olvastam elalvás előtt, hogy a társunkban pont azt nem tudjuk elviselni, amit magunkban nem fogadunk el. Mivel kiskorunkban ez a részünk, tulajdonságunk valamiért elfogadhatatlannak lett kikiáltva, mi lehasítottuk magunkról, és lenyomtuk a tudattalanba. Kapcsolatainkban pedig a társunk tükrözi vissza ezeket az elnyomott én-részeket, amiért őt lehet nagyon utálni, vagy éppenséggel felhasználni ezt az alkalmat arra, hogy a leszakadt én-részeinket - társukkal együtt - újra magunkhoz öleljük.

Na, elkezdtem én is gondolkodni azon, hogy mit, vagy inkább kit utáltam én valaha nagyon, vagy éppen kivel szakadt meg nagyon viharosan és hirtelen a kapcsolatom. Érdekes módon nem is párkapcsolat jutott eszembe, hanem egy barátnőm, akivel meglehetősen botrányos módon sikerült véget vetni a barátságunknak. Azon gondolkodva aludtam el, hogy benne vajon mit utasítottam el olyan hevesen - és álmomban vele találkoztam. Pontosabban az Árnyékkommal, akit benne láttam.

Ez az Árnyék külsőleg nagyon szép és kedves, azonban fondorlatos, és időnként elemi erővel tör ki belőle a pusztításvágy. Álmomban szörnyek üldöztek, én lelőttem őket, majd embert is öltem hidegvérrel. És mindez nem kavart fel különösebben. Ébren arra jutottam, hogy ez még mindig az a düh lehet, amit sokáig nem engedtem a felszínre jutni. Időnként persze kitört, meglepően és megállíthatatlanul pusztítóan.

Most azonban úgy tekintettem rá, mint egy igazi védelmezőre, aki megállítja a szörnyeket, és sziklaszilárdan azt mondja a világnak, ha támad: Állj! Ami sok, az sok! Ezt többet nem csináljátok velem!

Barátkozom a farkasokkal, és egyre több emberre leszek dühös. Nem nagyon, csak úgy átlagosan. Ettől érzem, hogy ha kell, meg tudom védeni magam. Így már nem ragaszkodom a haragomhoz - ha elvégezte a maga munkáját, mehet aludni. Nem acsarkodik folyamatosan a sötétből.

Hú, ez nehéz lesz! Délelőtt még arról akartam írni, hogy elcseréltem 200e Ft+áfa+stresszt 30e nettó+nyugalomra, meg arra hogy azt akarjam, amit akarok. Aztán arra jöttem haza, hogy eltűnt a lábtörlőm, és arról akartam írni, hogy ez mennyire elszomorított. Végül írtam is mindezekről! Tehát akartam.

Itthon a "Feldmár mesél"-ben azt olvastam, amit már egy ideje mondogatok, hogy abból derül ki, valójában mit akarok, hogy mit teszek meg. És amit nem tettem meg, amiatt ne marcangoljam magam, hiszen nem is akartam - különben megtettem volna... Fura, mi?

Egyszerűbb így az élet - figyelem magam, és kiderül mit akarok. De tudok-e jól figyelni? Min múlik, hogy nem külső hangoknak, nyomásoknak engedelmeskedve akarok valamit, amit csinálok? Dehát akkor én is akarom, nem? Megvan! Ilyen esetben ott a tévedés, hogy azt hiszem, azt a dolgot akarom, amit a külső hang súg. Miközben igazából a külső hangnak való megfelelés az, amit akarok, azért teszek olyasmit, amit magamtól nem tennék. Hűha...

Például a blogírást nagyon akarom, ezt onnan tudom, hogy teljesen kipurcant állapotomban elkezdtem összerakni a gépet, bekapcsoltam, most itt ülök, és írok. Közben teljesen fel is villanyozódtam. Ez tiszta sor.

Na de mi van abban az esetben, amikor szeretnék valamit megtenni, de félek, hogy nem úgy sül el, ahogyan elképzeltem? Beszélnék valakivel, de félek, hogy ő nem akarja és ez kiderül. Vagy szeretnék elérni egy célt, de félek, hogy nem sikerül, ezért inkább el sem indulok felé.

Nos: az első esetben nem a beszélést akartam, hanem az elképzelésem teljesülését. Mivel mások viselkedését nem akarhatom, csak a sajátomat, ez eleve önellentmondás. Ha pedig nem akarok eléggé beszélni vele, az ő reakciójától függetlenül, akkor nem fogok.

Második eset: nem indulok el a célom felé. Ha a célom általam befolyásolhatatlan körülményektől függ, akkor ez önbecsapás, hiszen tudom, hogy nem érhetem el, akkor miért akarom? Ha pedig nem hiszem el, hogy van rá befolyásom, akkor úgyszintén nem akarom, nemdebár?

Például mondhatom azt, hogy szeretnék iszonyú gazdag lenni. Ez szép cél, nem? Ki ne akarná? De akkor csinálnék olyat, hogy 200+áfát elcserélek 30 nettóra? Hm?

Dan Millman ezt írja a Szellem törvényeiben: "A választás azt jelenti, hogy feladsz valamit, amit akarsz, valami másért, amit jobban akarsz."

Innen már csak egy urgás Chuck Spezzano mondása: "Az elkötelezettség és a szabadság egy és ugyanaz." Hiszen szabad akaratomból köteleződtem el valami mellett, s ezzel egyidőben mondtam le valami másról!

Nem állom meg, hogy ne szúrjam be a végére a nekem leggyönyörűbb kártyák egyikét, a Szeretőket, melynek régi neve a Döntés volt. Nyilván nem véletlenül.

Idefelé jövet hallgattam az autóban az egyik rádió reggeli műsorát, ahol a három vagány hímnemű műsorvezető azt taglalta, hogy nekik hányszor és miről jut eszükbe a szex, és ejnye-bejnye, de nemcsak a hites párukkal kapcsolatban. Szegény nőneműek mekkora tévedésben vannak, ha azt hiszik, hogy ez nem így van! Annyira kis ostobák, hogy némelyik azt gondolja, az már egyenesen megcsalás, ha a szerelmetes férfiú egy másik nőre gondol, netán erotikus fantáziát szövögetve vele kapcsolatban.

Hajrá fiúk, mondjátok csak el az igazságot, ha netán léteznek még ilyen naiv fruskák, hadd tudják meg, milyen a férfiak valódi természete!

Majd éles váltással, lágy nyuszihangon: na de a nők - ők egészen máshogyan működnek! Ők aztán nem gondolnak ilyesmikre! Nekik sokkal fontosabb a romantika, a gyertyafényes vacsora, meg hogy hozzon virágot... Esetleg a kocsikulcs és a pénz... Ha tetszik nekik egy helyes fiú, akkor azt nézik, hogy milyen szép a szeme, és milyen jót lehet vele beszélgetni. Na de az, hogy meglátnak a metrón egy jó pasit, és arra gondolnak, hogy mi lenne, ha elkapna a liftben... vagy az irodában, az asztalon, és úgy rendesen... Na nem, a nők ilyet nem gondolnak!

Ó drága fiúk, ha tudnátok! És jobb, ha tudjátok - ebben jobban hasonlítunk, mint gondolnátok. Persze, csak ha kellően őszinték vagyunk magunkhoz. Ha itt lenne nálam Osho: Szerelmesen című könyve, szó szerint idézném azt a részt, amikor arról ír, hogy ha a társunk mást már nem tud megkívánni, akkor minket sem tud kívánni igazán. A szeretet ott kezdődik, ha nem hazudunk. Se magunknak, se másnak.

Szerinted ez a nő a kártyán éppen a kocsikulcsra gondol?

Ma a tavaszpontos hírlevelemben a tegnap itt is emlegetett Csalódásról írtam, méghozzá annak gyógyító, megtisztító hatásáról. Hirtelen megint aktuálissá vált ez a téma, pedig itt ma eredetileg nem erről akartam írni. Egy terapeuta, akihez nagyjából egy évvel ezelőttig jártam, mintegy másfél éven keresztül, egyszer azt kérdezte tőlem: "Mónika, nem lehet, hogy a valóság sokkal érdekesebb?" Mindezt annak kapcsán, hogy az akkor középpontban lévő Nemközömbös Férfiemberrel kapcsolatban sorozatosan gyártottam az illúziókat, és természetesen sorozatosan csalódtam.

Akkor még a kérdést sem igazán tudtam befogadni, mégis megjegyeztem, mert valahogy éreztem, hogy ez egy jelentős kérdés. Azóta hányszor eszembe jutott már ez a mondat! Mindannyiszor nagyon-nagyon hálás voltam érte. És persze magamnak is, hogy tényleg el mertem indulni a valóság felé, elhittem, hogy lehet sokkal izgalmasabb, mint az én akármilyen színes-szagos-csodálatos tündérmeséim... Egyszer csalódni kell, persze, hogy nincsenek tündérmesék. Helyette viszont van valami igazi, mély, masszív és gazdag világ, ami olyan, amilyen. És ha valamilyen, akkor jó is van benne. Méghozzá nem is kevés. És attól sem kell félni, hogy egyszercsak összeomlik. Hiszen ez a Valóság!

Egy kapcsolódó idézet a gondolatmenet végére Byron Katie világrengető könyvéből (Szükségem van a szeretetedre - vagy mégsem?): „Én azt akarom, hogy a társam azt akarja, amit ő akar. És tudom, hogy nincs is más választásom. Ez az igazi önszeretet. Ő csinálja, amit csinál, én pedig szeretem, ahogy van. Ez az, amit akarok, mert rájöttem, hogy a valóság ellen harcolni fájdalmas dolog.”

Furcsa, ha valakit (najó, egy férfit, aki nem közömbös számomra) elkezdek embernek látni, akkor már nem érzem azt a lila gőzös vad vágyat, amit régebben szerelemnek hívtam. Ez mostanában egyre gyakrabban fordul elő velem. Ami egyrészt csalódás. Másrészt megkönnyebbülés - akkor nem baj, ha én is csak ember vagyok, nem pedig istennő? Hiszen ő sem isten, hanem férfi! Lehet, hogy egyenlőek vagyunk? Annyival egyszerűbb önmagamnak lenni, mint találgatni, hogy is tudnék felnőni az ő isteni nagyságához! És talán pont így fedezünk fel egymásban valami igazit, valami mélyet, ami mégiscsak isteni... Már nagyon várom, hogy megtapasztaljam!

Érdekes, pont ez jött ki egy kirakásban a minap egy nemközömbös férfiemberrel kapcsolatban: figyeljek a Csalódásra (Kelyhek 5)

és akkor megkapom a Mindenséget ajándékba (XXI. Univerzum)! Nocsak-nocsak...

Eljött az idő, igen! Már annyi mondanivalóm van, hogy muszáj valahová leírnom. A Twitter már nem elég...

Egyből a Tarot-ról: mára kihúztam a Kardok 9-es Kegyetlenséget, ami mindig nagy para, és be is jött, 100%-ban: nyűgös voltam, menekülhetnékem volt az életemből egy vágyott, szebbnek vélt jövőbe - ja, persze ehhez a Kardok Lovagját is kihúztam főlapnak, aki csak úgy száguld a jövő felé, miközben elveszíti a jelent. Na, ebben a hangulatban érkeztem meg a szüleimhez, ahol meg is kaptam: "Csinálj végre valamit! A szakadék felé mész! Ehhez felesleges volt egyetemet végezni! Egyedül vagy, ki segít neked? És nekünk hogyan fogsz így segíteni? Az a baj, hogy csak magadra hallgatsz makacsul! Reménytelen eset vagy!"

Már tudom, hogy nem vagyok reménytelen eset. És szerencsére már valóban csak magamra hallgatok. Tudom, hogy aggódtok, kedves Szüleim. De még a Ti kedvetekért sem lehetek más, csak önmagam.

Ha kegyetlen gondolataim vannak magammal kapcsolatban, akkor megkapom kintről is. Még jó, hogy segítő lapnak húztam. Segít is, belemenni, átélni, és továbblépni.

(Egyébként a Crowley Tarot lapjait megnézheted a honlapomon: www.tavaszpont.hu és egyebeket is, amit írok róla.)