Furcsa, ha valakit (najó, egy férfit, aki nem közömbös számomra) elkezdek embernek látni, akkor már nem érzem azt a lila gőzös vad vágyat, amit régebben szerelemnek hívtam. Ez mostanában egyre gyakrabban fordul elő velem. Ami egyrészt csalódás. Másrészt megkönnyebbülés - akkor nem baj, ha én is csak ember vagyok, nem pedig istennő? Hiszen ő sem isten, hanem férfi! Lehet, hogy egyenlőek vagyunk? Annyival egyszerűbb önmagamnak lenni, mint találgatni, hogy is tudnék felnőni az ő isteni nagyságához! És talán pont így fedezünk fel egymásban valami igazit, valami mélyet, ami mégiscsak isteni... Már nagyon várom, hogy megtapasztaljam!
Érdekes, pont ez jött ki egy kirakásban a minap egy nemközömbös férfiemberrel kapcsolatban: figyeljek a Csalódásra (Kelyhek 5) 
és akkor megkapom a Mindenséget ajándékba (XXI. Univerzum)! Nocsak-nocsak...
