Ma a tavaszpontos hírlevelemben a tegnap itt is emlegetett Csalódásról írtam, méghozzá annak gyógyító, megtisztító hatásáról. Hirtelen megint aktuálissá vált ez a téma, pedig itt ma eredetileg nem erről akartam írni. Egy terapeuta, akihez nagyjából egy évvel ezelőttig jártam, mintegy másfél éven keresztül, egyszer azt kérdezte tőlem: "Mónika, nem lehet, hogy a valóság sokkal érdekesebb?" Mindezt annak kapcsán, hogy az akkor középpontban lévő Nemközömbös Férfiemberrel kapcsolatban sorozatosan gyártottam az illúziókat, és természetesen sorozatosan csalódtam.

Akkor még a kérdést sem igazán tudtam befogadni, mégis megjegyeztem, mert valahogy éreztem, hogy ez egy jelentős kérdés. Azóta hányszor eszembe jutott már ez a mondat! Mindannyiszor nagyon-nagyon hálás voltam érte. És persze magamnak is, hogy tényleg el mertem indulni a valóság felé, elhittem, hogy lehet sokkal izgalmasabb, mint az én akármilyen színes-szagos-csodálatos tündérmeséim... Egyszer csalódni kell, persze, hogy nincsenek tündérmesék. Helyette viszont van valami igazi, mély, masszív és gazdag világ, ami olyan, amilyen. És ha valamilyen, akkor jó is van benne. Méghozzá nem is kevés. És attól sem kell félni, hogy egyszercsak összeomlik. Hiszen ez a Valóság!

Egy kapcsolódó idézet a gondolatmenet végére Byron Katie világrengető könyvéből (Szükségem van a szeretetedre - vagy mégsem?): „Én azt akarom, hogy a társam azt akarja, amit ő akar. És tudom, hogy nincs is más választásom. Ez az igazi önszeretet. Ő csinálja, amit csinál, én pedig szeretem, ahogy van. Ez az, amit akarok, mert rájöttem, hogy a valóság ellen harcolni fájdalmas dolog.”