Elkezdődött az életközepi válság, mondta kedves karmaasztrológus kolléganőm, Gál Judit, akit a közelmúlt számomra lelkileg meglehetősen turbulens időszakának hátteréről kérdeztem. Majd hozzátette, amit már Aszalós Péter pszichodramatista barátom is idézett mostanában mesterétől, Max Clayton-tól: az ember a harmincas éveinek közepén azt dönti el, hogy tovább él-e, vagy meghal. Szó szerint vagy képletesen. Súlyos szavak, ezért én úgy döntöttem, komolyan veszem őket. Annál is inkább, mert magam is érzem, hogy egy nagyon jelentős, mondhatni sorsdöntő átalakulás zajlik most bennem. Napról napra szembekerülök olyan helyzetekkel, amelyek eddigi életem központi témáit, és ezzel együtt problémáit hozzák felszínre, elkezdem őket a régi módon megoldani, majd szinte azonnal kiderül, hogy ez így nekem már nem megy. Először tanácstalan vagyok, és fáj elengedni a régi, megszokott játékszereimet, majd hatalmas megkönnyebbüléssel veszem tudomásul, hogy ezek szerint ezen már túlvagyok!

Barátaim közül sokan - hasonló korúak révén - , szintén szembekerülnek ezzel a létfontosságú kérdéssel. Elakadtam, nem tudom, merre tovább, ez a gödör mélyebb, mint az eddigiek, valami mást kellett volna csinálnom, mint amit eddig csináltam, már késő változtatni, és hasonlókat mondanak. Ó, nem, kedves barátaim, pontosan MOST van itt az idő változtatni! Már van tapasztalatunk egy csomó élethelyzetről, tudjuk, mi hová vezet, minek mi lesz a következménye, ráadásul mindezt saját bőrünkön tapasztaltuk meg, nemcsak másoktól hallottuk, vagy olvastuk valahol - nos, szerintem csak így lehet igazán felelősen döntetni! És ami még fontosabb: magunkról is mostanra gyűlt össze elég tapasztalatunk ahhoz, hogy elinduljunk saját, valódi céljaink megvalósítása irányába. Most vagyunk erejünk teljében, ha szabadjára merjük engedni erőnket, szenvedélyünket, és merünk akarni végre olyasmit, amit tényleg mi akarunk.

A témához ismét újonnan felfedezett kedvenc együttesem (köszönet érte Csécsi Dávidnak!) a Muse egyik dalát csatolom: Butterflies and Hurricanes  (Pillangók és hurrikánok). Idézet a szövegből: "Változtass meg mindent, ami vagy, mindent, ami voltál, felhívták a számodat, a harc elkezdődött és a bosszú megérkezik, nehéz idők előtt állsz; Ne hagyd el magad, ne hagyd, hogy megszökj, az utolsó esélyed megérkezett; Meg kell tenned mindent, változtasd meg a világot, használd ezt az esélyt arra, hogy meghalljanak, most jött el a te időd!"

Ez nem könnyű ám: lehet, hogy teljesen más útra lépünk, mint amin eddig jártunk, és a környezetünk azt hiszi, megőrültünk. Persze, ez tőlük is alkalmazkodást kíván, őket is átalakulásra, elgondolkodásra készteti, így nem csoda, ha tiltakoznak. Valamint szembe kell néznünk azzal a kellemetlen ténnyel, hogy a saját utunkat egyedül járjuk. Hiába van mellettünk társ, család, barátok - legbelül egyedül vagyunk, és igazi lényünket csak mi magunk élhetjük át, ez az élmény megoszthatatlan másokkal. Hát jobb, ha elfogadjuk, és igyekszünk jóban lenni saját magunkkal, egyetlen igazi útitársunkkal. Ha sikerül, érdekes módon mélyebben tudunk kapcsolódni azokhoz a fontos személyekhez is, akikhez - lehetőségeinkhez mérten - mégis közel érezzük magunkat. Nem rakunk rájuk ugyanis olyan terheket, amelyek alatt összeroskadnának, nem várjuk, hogy ők oldják fel végső magányunkat, hiszen úgysem tudnák megtenni, bármennyire szeretnek is minket. A szeretet véleményem szerint nem erre való.

Számomra nem volt kérdés, mit választok, a döntést régen meghoztam már: megyek tovább saját magam felé, bármi kerüljön elém az úton, elfogadom, hiszen az enyém. Most mintha még egy utolsó kihívás elé állítottak volna: biztos vagy benne? Tényleg ezt akarod? Néhányszor padlóra küldtek, de mindig felálltam, és kóválygó fejjel is azt válaszoltam, igen, biztosan ezt akarom! Egyfajta leszegett fejű elszántságként éltem meg ezt az érzést: nekimegyek, átmegyek rajta, ha így nem, akkor úgy, ha most nem, akkor később, történhet bármi, de átmegyek. Hogy hová? Nem tudom. Oda, ahol dolgom van. Ahol magammal találkozom.

Belső vezetőm egy nemrégiben tett utazásom során azt választolta kérdésemre, hogy hogyan tudom enyhíteni a magányomat: "A tudás magányossággal jár. Oszd meg a tudásod, így átadod a terhet." Egy ideje már ezt teszem, így most is ezt kívánom: Merj! Akarj! Változtass! Küzdj! Te is.