...játszott mostanában néhány történés, érzelmes húrokat pengetett meg, valóban. Nem véletlenül használunk ilyen kifejezéseket, hiszen nyilvánvalóvá teszik a zene és általában a művészi kifejezésmód, valamint az érzelmek kapcsolatát.

Az én történetem talán ott kezdődik, hogy múlt hét hétfőn elmentem művészetterapeuta pszichológus kolléganőmhöz, Paár Ottihoz, aki - nem mellesleg - festőművész. Kíváncsi voltam a módszerére, hiszen én is hasonló szimbolikus eszközökkel dolgozom. Elkezdtünk beszélgetni az engem foglalkoztató témáról, aztán egyszer csak rámszólt: "Hát, nekem elég homályos, amiről beszélsz, inkább rajzold le!" Így is tettem. Ahogy lerajzoltam, minden meglepően, sőt fájdalmasan világossá vált. Aztán Otti tovább kérdezett, melynek nyomán készült egy második rajz is, amely elhozta a katarzist. Magyarázat helyett mellékelem a rajzaimat, amelyek, úgy vélem, önmagukért beszélnek majd. Azóta a szekrényajtómon díszelegnek, hogy állandóan emlékeztessenek a saját üzenetemre, amelyet magamnak küldtem, általuk. Címet is adtam nekik: az első rajz címe Elkülönülés, a másodiké Kapcsolat.

Később még sokat morfondíroztam ezeken a képeken, és pár nap múlva, amikor meghallottam egy dalt az autóban, amit már 20 éve szeretek, és ezidő alatt legalább 500-szor hallottam, egyszer csak rám tört egy új érzés. Tisztán éreztem, milyen az, amikor teljes szívemből, teljes odaadással, mégis ragaszkodás és elvárások nélkül szeretek. Ebben a pillanatban az is világossá vált, hogy az utóbbi időben a nem-ragaszkodás ürügyén a nyitottságomat, szeretetem áramlását is visszafogtam.

Persze nem könnyű a kettőt egyszerre csinálni, azt nem állítom! Mégis át akarom élni, hiszen ezt ábrázoltam a második rajzon. Megtartani a lényegemet, közben átáramolni a másikba, és hagyni, hogy ő belém áramolhasson. Az ő lényege is változatlan marad, de azért egy kicsit kisimultabbak leszünk mind a ketten. Ráadásul létrehozunk egy új minőséget, amely a kettőnk kapcsolatából születik, és az összekapcsolódásunk nélkül nem jönne létre. Ez a minőség egyszerre köt össze és egyszerre tart megfelelő távolságban egymástól - csodálatos paradoxon! Ehhez bizony le kell bontani a falakat, védekezésünk, félelmeink falait. Nem kis feladat!

Aztán, mintegy hab a tortán olvastam Sarkadi Kriszta barátnőm blogján az általa lefordított mesét Gasperről, a kis tarisznyarákról, aki levedli páncélját, és ezáltal megtanul élő kapcsolatot létesíteni a világgal, átlépve a saját védtelenségéből fakadó félelmen, kiszolgáltatottság-érzésen.

Végül megmutatom a zenét, amely már oly régóta kísér, és most fontos üzenetet hozott nekem. Ten Sharp: You című számáról van szó.