Kedves Olvasó, kérlek ne hidd, hogy önjelölt prófétának képzelem magam, és a továbbiakban jóslatokat fogsz olvasni a 2012-es világvégéről! Azt viszont gondolom, hogy az emberi történelem során eddig ismételt módszerek kudarcának felismeréséhez mostanra elég sokan eljutottunk, és ez akár egy szakasz lezárását, és egy új korszak kezdetét is jelentheti. Még kudarcnak sem nevezném, sokkal inkább a korlátok megtapasztalásáról és a szükségszerű következmények nyilvánvalóvá válásáról van szó.

Mire gondolok konkrétan? Arra, amikor a félelem által vezérelve egymás ellen fordulunk, próbáljuk megszerezni, birtokolni azokat az anyagi természetű javakat, amelyekről úgy hisszük, életünk fenntartásához, de legalábbis jólétünk biztosításához elengedhetetlenül szükségesek. Azt hisszük, mások puszta léte, a sajátunktól eltérő, számunkra érthetetlen, bántó viselkedése saját életterünk beszűküléséhez vezet. Megállunk a VAGY-VAGY választásnál, és meg sem vizsgáljuk az ÉS lehetőségét. Pedig ha nem ragaszkodunk körömszakadtunkig az általunk helyesnek és egyedül elfogadhatónak tartott megoldáshoz, és mástól sem fogadjuk el ugyanezt, hanem szeretettel, de határozottan érdeklődünk tettei valódi mozgatórugói iránt, miközben feltárjuk a magunkéit, lehetőségeink elképzelhetetlen mértékben kitágulnak.

Sokszor megtéveszt minket, hogy bizonyos tetteinknek kisebb léptékben vagy időben később jelentkezik a következménye, és nem látjuk, hogy amit kicsiben teszünk, az tükröződik nagyban is. Például abban legtöbben egyetértünk, hogy a háborúk rosszak, miközben úgy gondoljuk, hogy ha valaki árt nekünk vagy zavar a viselkedésével, pl. szemetel a házunk előtt, hangosabban hallgatja a zenét, mint amit elfogadhatónak tartunk, előírja, mit csináljunk – jogosan büntetjük őt is hasonlóan bosszantó viselkedésünkkel. Ez kicsiben ugyanaz ám, mint nagyban a háború: jogosnak érzett sérelmünket toroljuk meg a másikon.

Sokszor megtörténik, hogy szólunk ugyan a másiknak, ha zavar a viselkedése, de mindezt olyan hangnemben tesszük, ami benne eleve védekezést, elzárkózást, ellentámadást vált ki. Hiszen kérésünk mögött az a – sokszor tudattalan – meggyőződés bújik meg, hogy „Te bunkó, nem veszed észre, mit művelsz? Még a vak is látja, hogy nekem van igazam! Azonnal csináld meg, amit mondok!”

Máskor idáig sem jutunk el, és sértődötten várjuk, hogy a másik vegye észre magát, közben pedig még több sérelmet halmozunk fel magunkban. A másik gyanútlanul folytatja, amit eddig, hiszen lehet, hogy számára mindez természetes, illetve feltételezi, hogy úgyis szólunk, ha zavar minket a viselkedése. Ez egészen addig tart, amíg ki nem robban belőlünk az indulat, kontrollálhatatlanul, és a másik fél részéről nagyon nagy bölcsesség és tolerancia szükségeltetik ahhoz, hogy higgadtan kezelje a helyzetet. Ami, ha ez nem sikerül, jól elmérgesedik...

Amikor a békés hozzáállásra bíztatok másokat, nagyon gyakran felhördülnek: és hagyjam, hogy meglopjanak, semmibe vegyenek, megalázzanak, bántsanak? Na, azt már nem! Sőt, érdekes módon ilyenkor az elsők között merül fel az az indok, hogy majd a szeretteimet/gyerekeimet fogják ugyanígy bántani, ezt pedig mindenképp meg kell előznöm. Emögött a viselkedés mögött meghúzódhat persze egyfajta evolúciós kényszer, ami az utódok, vérrokonok védelmére ösztönöz, de azt hiszem, az ember ennél sokkal kifinomultabb lény. Olyannyira kifinomult, hogy rendkívül meggyőző ál-indokokat tud találni saját viselkedésének igazolására. Jelen esetben az utódok biztonságára való hivatkozás felmentést ad a felelősség alól saját reakciónk következményeinek mérlegelésére nézve, ráadásul valós, személyes sértettségünk felvállalása, kifejezése alól is mentesít.

Amit én javasolok, az messze nem bárgyú elfogadása mások számomra zavaró viselkedésének, hanem pontosan az ellenkezője! A lényeg, hogy abban a pillanatban tegyem szóvá, amint elkezd zavarni – így a másik sem érzi magát hülyének amiatt, hogy hosszú ideig hagytam, hogy tudta nélkül bántson engem, és még én is indulatok nélkül, tárgyilagos hangnemben tudom elmondani a kérésemet. Emögött a viselkedés mögött pedig a másik tisztelete rejlik: bízom abban, hogy ha megérti a szándékaimat, nem akar nekem rosszat. Valamint én is hajlandó vagyok megérteni az ő szándékait, és erről a platformról indulva máris rengetegféle megoldási lehetőséget találhatunk, hogy mindkettőnk igényeit kielégítsük. Vagy – ha ez mégsem nem megy – tisztes távolságot tartva, ítélkezés nélkül elkerüljük egymást.

Hogy kapcsolódik mindez a gazdagság témájához? Véleményem szerint a valódi gazdagság a lehetőségek gazdagságának felismeréséből fakad. Amikor egy első pillantásra megoldhatatlan helyzetet nem adunk fel csak azért, mert több munkát kell befektetni ahhoz, hogy a megoldás ne csak saját magunk, hanem az összes érintett számára elfogadható legyen. Nem állunk meg ott, hogy ha megtehetjük, rákényszerítjük a másikra a saját megoldásunkat, sem ott, hogy fogcsikorgatva, de ellenérzéseinket eltitkolva fejet hajtunk a másik fél akarata előtt.

Ha belegondolunk azokba a hihetetlenül kreatív technológiai fejlesztésekbe, amelyeket az emberiség eddig létrehozott, nehéz elképzelni, hogy ne tudnánk választ adni a Földön manapság jelentkező környezeti problémákra, egyes térségekben tapasztalható erőforrás-hiányokra. A helyzet az, hogy nem akarunk választ adni, pontosabban a hatalmat és az erőforrásokat birtokló szűk elit nem akarja, mert (jó)létét érezné fenyegetve, ha kiengedné a kezéből a kontrollt.

Szeretném hangsúlyozni, hogy az elitben jelenleg helyet foglaló emberek elsősorban az évezredek során kialakult játékszabályokat követve, nem pedig személyiségük elkorcsosulásának következtében cselekszenek úgy, ahogy! Bármelyikünk, aki elfogadja ezeket a szabályokat, nagyjából ugyanoda jutna ebben a helyzetben. Az egyén szempontjából természetesen mégsem véletlen, hogy ki milyen szerepet tölt be a világban, ráadásul a hatalmasok és elnyomottak a szerepének eljátszására ugyanúgy szükség van, mint arra, hogy legyenek olyanok, akik ehhez a játszmához képest más alternatívát mutatnak.

Valódi gazdagságunkat akkor fogjuk megélni, ha általánosan elterjedt gyakorlat lesz a Föld minden társadalmában az, hogy minden helyzetben minden érintett jóllétét egyenrangúnak, mindenki igényét egyformán fontosnak tartjuk, és megkeressük az ennek megfelelő megoldási formát. Abból az alapfeltevésből indulunk ki, hogy a lehetőségek száma végtelen, az anyagi-szellemi-érzelmi erőforrások mennyisége kimeríthetetlen, ha megfelelő figyelemmel kiaknázzuk azokat. Lehet erre azt mondani, hogy ugyan már, erre sok kísérlet történt, és sorra megbuktak: a francia forradalom, a kommunizmus... Igen, valóban megbuktak, méghozzá ugyanott: a gyakorlati megvalósítás szintjén. Résztvevőik újra belesodródtak a hatalmi harcba, nem volt bátorságuk elszakadni a több ezer éves hagyománytól. Talán mára elégszer buktunk már bele ahhoz, hogy elegen akarjunk mást, és békés úton, ugyanakkor eltántoríthatatlan erővel ki is álljunk emellett az új létforma mellett. Mindenki a maga köreiben, kicsiben kezdve tegyen ezért, és egyszer csak az apró kezdeményezések összeérnek majd. Olyan világról álmodik az emberiség, mióta öntudatára ébredt, ahol a szeretet felülkerekedik a félelmen, az összetartozás az elválasztottságon, az együttműködés a versengésen. Nem hiszem, hogy véletlenül lenne belénk kódolva ez a vágyakozás, azt gondolom, ezt kaptuk feladatul egyénenként és kollektívan egyaránt. Kívánom, hogy a 2012-es év tényleg sorsdöntő fordulatot hozzon, és eljöjjön a világvége: a félelem, a szűkösség, a nélkülözés világának vége.

John Lennon-hoz csatlakozva biztatlak, hogy képzeld el ezt a világot, és kezdj el benne élni – ezzel fogod valóra váltani! Mondhatod, hogy álmodozó vagyok, de szerencsére nem vagyok egyedül. Remélem, te is csatlakozol hozzánk, és a világ EGYként él tovább!

You can say I'm a dreamer

But I'm not the only one

I hope some day you'll join us

And the world will live as one

(John Lennon: Imagine)

(Megjelent a Pozitív Gondolkodás Magazin 2012/1. számában)