csontvaz_asszony.jpgClarissa Pinkola Estes jungiánus terapeutanő, a „Farkasokkal futó asszonyok” című nagysikerű, számos kiadást megért könyvében ezt írja a Csontváz Asszony meséjéről: „...ha az ember egy életen át tartó táplálékra vágyik, szembe kell néznie és kapcsolatot kell létesítenie az Élet/Halál/Élet természettel. Ha erre képesek vagyunk, nem ügyetlenkedünk többé az ábrándképek kihalászásával, hanem bölccsé válunk az igazi kapcsolatok létrehozásához szükséges halálok és újjászületések dolgában. Ha szembenézünk a Csontváz Asszonnyal, megtanuljuk, hogy a szenvedély nem valami „megszerzendő” dolog, hanem inkább olyasmi, ami ciklusok szerint születik és huny ki. A Csontváz Asszony mutatja meg számunkra, hogy a kiáradás és az elapadás, a befejezések és a kezdetek közös megélése hozza létre a semmihez sem fogható odaadó szerelemet.”

Ahogy igaz a fenti gondolatmenet a kapcsolatokra, úgy igaz általában az életünkre: közelebb járunk a valósághoz, ha állandó újjászületések sorozataként tekintünk rá, mint egyenletesen előrehaladó folyamatként, még kevésbé állandóságként. Mégis gyakran elkövetjük ezt a hibát, és félelemmel, tiltakozással reagálunk a változásokra, amelyek véget vetnek valaminek, amit megszoktunk, gyanakvással figyeljük az újat, még akkor is, ha szélesebb perspektívát nyit meg számunkra.

Ha szemügyre vesszük egy napunkat, máris tetten érhetjük a ciklust: felkelünk, elindulunk, tevékenykedünk, kikapcsolódunk, lazítunk (jó esetben!), majd kellemesen elfáradva, netán halálosan kimerülve aludni térünk. S másnap kezdődik minden előről. Csak zárójelben hívom fel a figyelmet a „halálosan kimerült” kifejezésre...

Tudjuk jól: ha megtörjük a ciklust, ha nem tartjuk az egyensúlyt, előbb-utóbb bajba kerülünk. Lelki békénk, testi egészségünk, kapcsolataink sínylik meg, ha nem veszünk tudomást a természetes megújulás iránti igényünkről. Néhány napja Kedvesem panaszkodott, hogy fáj a feje, nincs kedve semmihez, de már elkezdte főzni a vasárnapi ebédet. Legkisebb fia – no, azért nem olyan kicsi, 16 éves – felcsattant: „Dehát nem kell ebédet főznöd, Papa, ha nem akarsz! Miért nem pihensz inkább? Hogyan szoktál pihenni? Még nem nagyon láttalak...” Rövid úton kiderült, hogy Papának olvasni lenne leginkább kedve. Az ebédfőzést a tervezettebbnél egyszerűbben és rövidebben elintézte, és valóban leült olvasni. Ugyanez a fia később arról panaszkodott, hogy nem esik jól neki a bokszedzés iskola után, mert közben ugyanúgy kell koncentrálnia, mint az iskolában. Úszni sokkal jobban szeret, mert közben nem kell gondolkodnia semmin.

Miért osztom meg ezeket a mindennapi példákat? Azért, hogy illusztráljam: mindenkinek magának kell tudatosan figyelnie egyensúlya megtartására, valamint magának kell rájönnie, hogy neki milyen tevékenységek jelentenek kikapcsolódást. Ráadásul nem mindig esik jól még az általában rendkívül kellemes elfoglaltság sem, ha éppen nem vagyunk alkalmas állapotban hozzá: a teljes kimerültség állapotában akár a tv bamba bámulása is lehet megfelelőbb választás, mint magamra erőltetni, hogy márpedig „csakazértis” elmegyek futni, és végigkínlódom az egész távot. Ha hagyom magam egy kicsit – látszólag! - teljesen haszontalanul „semmit tenni”, akkor néhány óra regenerálódás után már feltámad bennem a mozgásigény, és lelkesen indulok futni. Nekem így sokkal jobban megéri!

Sokszor az sem könnyű, hogy a jól megérdemelt pihenést megadjuk magunknak, hát még akkor, ha azt gondoljuk, nem is szolgáltunk rá a pihenésre! Ha például munkánk nem hozta meg a várt eredményt, vagy éppenséggel kudarcot vallottunk, és pillanatnyilag megoldhatatlannak látszó nehézségekkel szembesülünk. Ilyesmik járnak a fejünkben: „Hiszen egy percre sem lazíthatok, mert összeomlik minden! Lám, mekkora baj van, biztos nem dolgoztam elég keményen, most aztán mindent beleadok, másra nem is gondolhatok, amíg meg nem oldottam a helyzetet!” Hacsak nem vagyunk életveszélyben vagy katasztrófahelyzetben, a fenti magatartásnak pontosan az ellenkezőjére van szükség: eltávolodni a problémától, feltölteni belső, testi-lelki-szellemi erőforrásainkat, és időnként új szemmel ránézni a helyzetre. Ha sikerül ezt megtenni, sokszor már nem is kell kimondottan a megoldáson törni a fejünket (ez is milyen beszédes kifejezés!): váratlan események, felbukkanó emberek, lehetőségek, bevillanó gondolatok elindítanak minket a megoldás felé, teljesen magától értetődő módon. Egy ismeretlen indiai jógitól származó mondást szívesen idézek fel ilyen esetben: „Ma nagyon sok a dolgom, ezért egy órával többet meditálok.”

Az elengedett, laza lelkiállapot és a kreativitás nagymértékben összefügg egymással: nemrég kreativitás-fejlesztő tréninget tartottam egy cégnél, és megosztottam a csoporttal az egyik szakirodalomban talált, szerintem rendkívül egyszerű és jellemző lépéssort a kreativitás folyamatáról:

  1. Előkészítési fázis: a probléma megfogalmazása és kezdeti lépések a megoldás felé. Többnyire kimutatható, hogy a váratlan felfedezéseket is nagyon alapos előkészítés előzi meg. Például Einstein 1905-ben öt hét alatt írta meg a speciális relativitáselméletről szóló dolgozatát, de már 16 éves korától kezdve foglalkozott a fizika alapvető problémáival, köztük a fény sebességével.
  2. Inkubációs fázis: a kreatív személy egy időre magára hagyja a problémát és mással foglalkozik. E lappangási időszak során a tudatosan megszerzett ismeretek részben nem tudatosan átstrukturálódnak.
  3. Illuminációs fázis: az alkotás legmisztikusabb pontja az ötlet felvillanása. Poincaré például leírja, hogyan jutott eszébe egy nehéz matematikai probléma megoldása, amint éppen fellépett egy buszra.
  4. Verifikációs fázis: ellenőrizni kell, hogy a megoldás valóban működik-e, és meggyőzően bebizonyítani a többi ember számára.

Ugyanezen a tréningen megnéztünk egy kisfilmet is, amelyben az előadó beszámol arról, hogy a kreativitás szóról a legtöbb embernek világszerte egy név jut eszébe elsőként, mégpedig a fenti folyamatleírásban is szereplő úr, azaz Einstein neve. A résztvevők számára a legnagyobb megkönnyebbülést az a felismerés jelentette, hogy nemcsak a világraszóló találmányok, felfedezések létrehozói tekinthetők a kreatívnak, hanem bárki, aki újszerű megközelítéssel, a sémákból való kilépéssel old meg egy akármilyen hétköznapi problémát. Tehát a kreativitás a mindennapok része, így mindenkié: ha egy eddig ismeretlen ételt készítek el az éppen otthon fellelhető alapanyagokból – kreatív voltam. Ha rájövök, hogy nem feltétlenül nekem kell küszködnöm egy időmet rabló, nem testhezálló feladattal, hanem megkérhetek rá valakit, aki kifejezetten szeret ilyesmivel foglalkozni – kreatív voltam. Ha egy ellentétes érdekeltségű emberrel sikerül megegyezésre jutnom egy kezdetben kilátástalannak tűnő vita-szituációban – biztos, hogy kreatív voltam. E megoldások felfedezéséhez azonban minden esetben szükséges a problémától való időleges eltávolodás, a görcsös „megoldani-akarás” elengedése.

korongok_kirno_kicsi.JPGMiért olyan nehéz ez? Az egyik kedvenc tarot kártyámról, a Korongok Királynőjéről ezt írja Gerd B. Ziegler „Tarot – Rendeltetésed tükre” című munkájában: "Sokan nagyon nehezen tudnak kiszállni a mindennapos rohanásból, és teljesen kikapcsolni, még ha csak rövid időre is. El sem tudják képzelni, hogy az élet nélkülük és szüntelen tevékenykedésük nélkül is megy tovább. Emögött a munkamánia mögött leggyakrabban az a félelem rejtőzik, hogy kicsúszik a kezünkből a gyeplő. Ez pedig az életbe vetett hit hiányáról tanúskodik. Aki azt hiszi, hogy a normális mértéken túl is meg kell erőltetnie magát, az alapvetően kételkedik saját erejében és munkája értékében."

Pár napja furcsa, nyugtalan, összességében mégis kellemes álmom volt: egy hullámvasút-szerű hintán ültem egy barátnőmmel, ami összesen egy deszka és egy kötél volt, miközben akkorákat lengett, mint a Szabadsághíd pillérjeinek magassága (most veszem csak észre az analógiát: Szabadság–híd!) – valahogy össze is kapcsolódott a híddal, és az egész élmény igazából a hullámvasutazásra, mint hintázásra hasonlított, mivel volt benne előrehaladás. Amikor felértünk a hullámhegy csúcsára, egy lelassult, nyugodt, de már feszültséget rejtő pillanatban volt részünk – tudtuk, hogy nemsokára elindulunk a szédítő mélység felé. Ahogy zuhantunk, néha még a deszka és a kötél is eltűnt alólunk, mégis érdekes módon a halálfélelem mellett kifejezetten kellemes izgalmat és mély bizalmat éltem át: bár nem látom, mi fog megmenteni, mégsem tudom elképzelni, hogy hagynának minket lezuhanni és meghalni! Olyan érdekes ilyen hozzáállással figyelni a folyamat kibontakozását: miközben nem tudom, mi lesz a megoldás, de tudom, hogy lesz, szinte perverz nyugalommal nézhetem saját életem filmjének váratlan fordulatait. Az álom végén, amikor kiszálltunk a furcsa hintából, büszkén állapítottuk meg barátnőmmel, hogy közös ismerőseink közül jónéhányan nem mernének felülni erre a szerkezetre. Szegények, nem tudják, mit veszítenek!

fonix.jpgIgen, így van: aki nem mer felszállni az Élet-Halál-Élet hullámvasútjára, remélve, hogy elkerülheti a Halállal való találkozást, az Életet is elveszíti. A kettő ugyanis nem létezik egymás nélkül. Ha viszont úgy tekintjük, hogy a Halál az Életet, az örök megújulást szolgálja, nincs miért félnünk a veszteségektől. Ez nem jelenti azt, hogy megússzuk az elválás fájdalmát, de az igenis jelenti, hogy gazdagabbak, erősebbek leszünk általa. Mint a Főnixmadár, amelyet klienseim előszeretettel választanak a Symbolon kártyák közül a megújulás szimbólumaként: hamvaiból, a látszólag teljes megsemmisülésből egyszer csak ragyogó pompával emelkedik fel ismét a magasba. És ez így megy tovább, végestelen végig...

(Megjelent a Pozitív Gondolkodás Magazin 2011/6. számában)

Címkék: élet halál megújulás tarot egyensúly ciklusok Symbolon

A bejegyzés trackback címe:

https://monikaesatarot.blog.hu/api/trackback/id/tr314910798

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása