Régóta érlelem már magamban ezt a témát, de nem bánom: amióta az eszemben van, egyre több adalék érkezik hozzá a "külvilágból". Az indító gondolat a pénznélküli világ víziója volt. Egy ilyen világ elképzelésébe a Serge Latouche francia közgazdásszal készült interjú nyomán mertem először beleengedni magam, akinek nevéhez a növekedés nélküli gazdaság koncepciójának kidolgozása fűződik.

A cikk elolvasása előttig bőszen sulykoltam magamba azt a divatos felfogást, hogy az anyagi bőség egyenlő a pénz birtoklásával, na jó, az újabb irányzatok szerint áramoltatásával. Valahogy mégsem tudtam tiszta szívből azonosulni ezzel az elképzeléssel, mert egy belső hang folyamatosan azt súgta, hogy sántít. Eleinte ezt ez érzést csak a saját ellenállásomnak, kifogás-keresésemnek tudtam be, de a cikk felbátorított arra, hogy komolyan vegyem intő belső hangjaimat. Lehet, hogy alapvetően téves az az elképzelés, amely a pénznek bármiféle értékmérő funkciót biztosít? Lehet, hogy már annyira eltávolodott eredeti céljától, egy általános csereérték kifejezésétől, hogy tévúton járunk, ha társadalmunkat, egyéni életünket, és főleg értékeink meghatározását a pénzhez kötjük?

Hirtelen egy olyan világ képe sejlett fel előttem, ahol mindenki azzal foglalkozik, amihez ért, és azért ért hozzá, mert szívből műveli. Annyit dolgozik, amennyihez kedvet érez, és akkor, amikor a legjobban esik neki - az aktív alkotó időszakokat lazább pihenő időszakok váltják. Természetesen ebbe bőven belefér a természeti adottságokhoz és a szolgálataira igényt tartók természetes igényeihez való alkalmazkodás - annál is inkább, mert mindig lesznek, akik épp erejük és motivációjuk teljében vannak akkor, amikor mások elfáradtak. Ráadásul magától értetődő, hogy mindenkinek szüksége van a pihenésre és a feltöltődésre, így számíthat arra, hogy mások ilyenkor támogatják - hiszen fordított esetben ő tesz ugyanígy.

Bárki odamehet bárkihez, és kérheti tőle a munkáját. Kölcsönös és teljes a bizalom abban, hogy mindenki azért kér valamit, mert igazán szüksége van rá, és nem akar javakat felhalmozni vagy mások kárára nyerészkedni. Ha odamegyek egy építőanyagokat gyártó mesteremberhez, hogy szállodát szeretnék építeni, ahol a kikapcsolódásra vágyók megpihenhetnek, nyilvánvalóan pontosan annyit kérek, amennyi a szálloda felépítéséhez szükséges. A szállodámba látogatók pedig tájékozódnak arról, hogy nekem milyen szükségleteim vannak, és ha ők éppen ilyesmivel foglalkoznak, felajánlják azt a szállásért és ellátásért cserébe. Ha éppen nincs szükségem olyasmire, amit kínálnak, akkor is felajánlják, hogy bármikor fordulhatok hozzájuk, amikor a szolgálataikra igényt tartok. A bizalom teljes, globális megléte pedig feltételezi, hogy ha mi közvetlenül egymásnak nem is tudunk csereszolgáltatást nyújtani, megtesszük másoknak, megteszik nekünk mások - így végső soron, rendszerszinten kiegyenlítődik a szolgálat kölcsönös áramlása. Mivel mindenki tudja, hogy teljes mértékben egymásra vagyunk utalva, és minden tettünk hat mindenkire, így saját magunkra is, senki nem akarja felborítani a rendet - miért is tenné? Hiszen mindent megkap, amire szüksége van, azzá válhat, amire a benne rejlő lehetőségek képessé teszik, és ez nem kevés. Sőt, véleményem szerint a lehető legtöbb, ami embernek osztályrészéül juthat.

Mivel mindenki a személyes szolgálataival fizet a másiknak, ezáltal a kapcsolatok is személyessé válnak. Megismerem a másik ember ízlését, szokásait, és nem utolsósorban örömét, amelyet a munkámmal szerzek. Meg kell állapodnunk a szolgálat mikéntjében, mennyiségében, az értékét pedig mi magunk szabjuk, nincs szükség a pénz általi szabványosításra, hiszen minden eset más és más. Lehet, hogy valakitől néhány jó szót kapok cserébe ugyanannyi munkáért, amennyiért más egész évben rendben tartja a kertemet. Megegyeztünk, kölcsönösen elfogadtuk, hogy mindketten méltányosnak tarjuk az ellenszolgáltatást az adott esetben, és akkor minden rendben van. Ha változik a helyzetünk, majd új megállapodást kötünk.

Nos, a fenti víziómhoz teljesen illeszkedik Ilama Árgilius: AN-KI Ősföld büszke népe című regénye. A címből és a szerző álnevéből még nem igazán derül ki a könyv témája: érzékletesen ábrázol benne egy ideális emberi társadalmat, amely más, jóval kevésbé ideális társadalomban élő népek között - akiknek életmódja a jelenlegi és az emberi történelem korábbi korszakaiban élt társadalmi berendezkedést különböző formáit tükrözi - szigetként létezik, és küldetésének tekinti, hogy tudását fokozatosan átadja a többi népnek. E népek természetesen korántsem tekintik ezt ajándéknak, őket a birtoklási és hatalomvágy hajtja - jól tudják ezt a Város lakói is, mégsem gyűlölik őket.

Részlet a könyvből, amely a Város gazdálkodását és az emberek anyagi javakhoz való hozzáállását írja le: ""Számukra a termelés olyan feladat volt, amelyből büszkeségből minden családtag igyekezett kivenni a részét. A Város együtt védekezett, együtt vadászott, együtt termelte meg a növényeket, és mindent, aminek csak szükségét érezték. A közös termésből mindenki annyit vehetett, amennyit felhasznált. Nem pazaroltak, de nem is fukarkodtak. Nem irigykedtek, nem nézték, ki mennyit vesz. Annyit termeltek, annyit vadásztak, amennyi elfogyott. ... Mindenki értett mindenhez, de minden területen akadtak persze ügyesebbek. Ilyenkor a többiek az ő segítségét kérték."

A Városban mindenki gyerekkorától tanulja ezt a szemléletet - mint ahogy minden városban világszerte megtanuljuk a társadalmunkban uralkodó szemléletet, világlátást. A szemlélet átadása a regényben fokozatosan, kis csoportok, törzsek bevonásával történik. Sokan hasonlóan képzelik el ezt a folyamatot a mi világunkban is: kis, önellátó csoportok alakulnak, alternatív életfelfogással és életmóddal, amelyek egymással együttműködve egyre több embert tömörítenek, miközben mindvégig megmarad a közösségek helyi, családias, személyes jellege.

Ó, ez tényleg szép álom! Hallom sokak és saját magam kritikus hangját. De hiszen az emberi természetben öröktől fogva ott rejlik a pusztítás vágya, amely hatalomra törésben, versengésben, a javak felhalmozásában és a másik ember vagy embercsoport rovására való érvényesülés késztetésében nyilvánul meg. Volt egy például egy második világháborúnk nem olyan rég, de elég, ha végignézünk egy híradót, lépten-nyomon az emberi kegyetlenség és mások semmibevételének, sőt elpusztításának képeit látjuk. Mit kezdjünk saját sötét oldalunkkal?

A harmadik, az előbbi kérdéshez szorosan kapcsolódó impulzus pedig egy film volt, melyet egy olvasóm küldött el nekem a Pozitív Gondolkodók Magazinjában megjelent cikkem nyomán. A film a Bennfentesek, eredetiben Inside Job címet viseli, és a 2008-as gazdasági világválság kialakulásának körülményeit tárja fel, méghozzá az amerikai pénzügyi hatalom féktelen nyerészkedési vágya nyomán kialakult követhetetlenül bonyolult tranzakciórendszer leleplezésével. Megdöbbentő volt látni számomra egy olyan szélsőséges, fékevesztett megnyilvánulását az emberi hatalom- és birtoklási vágynak, amely az én szememben a nácizmus őrületével vetekszik. Igen, ez is az emberi természet része! Bennem is megvan, nincs kétségem felőle, és szeretteimben, tisztelt mestereimben is! A kérdés ismét csak az, hogy mit kezdünk vele. Felismerjük, elfogadjuk, ezáltal élhető keretek közé tereljük e természetesen hajlamunkat, vagy letagadjuk, és vakon hagyjuk, hogy saját magunkon túlnőve minket, másokat, sőt egész világunkat sötétségbe taszítsa? Igenis van választásunk! Ez pedig a tudatosság, az önismeret, az önelfogadás, végső soron pedig a szeretetteljes önkontroll útja. Döbbenetes, amikor a filmben elhangzik, hogy a válság kitörését kísérő pánikban Amerika leghatalmasabb pénzemberei szabályozó intézkedésekért könyörögnek a kormánynak - azokért az intézkedésekét, amelyek elfogadását addig minden eszközzel megakadályozták. Persze, ahogy rendeződött a helyzet, megfeledkeztek erről a kérésükről.

Tehát hogyan tudjuk megakadályozni, hogy pusztító hajlamaink felülkerekedjenek rajtunk? Meggyőződésem, hogy a fékevesztett és irányt tévesztett agresszió legvégső oka a félelem, melynek mélyén a szeretet hiánya rejtőzik. Ha olyan helyzeteket teremtünk saját magunk számára, ahol a szeretet uralkodik, és nem a félelem, szeretetteljes természetünk kerülhet előtérbe. Okkal bízhatunk másokban, a bizalom bizalmat, majd egyre több szeretetet szül. Ebben a biztonságos közegben bőven van helye árnyoldalaink megnyilvánulásainak is, nyugodtan felszínre törhetnek, sem mások, sem saját magunk nem ítélnek el minket emiatt. Így rombolási vágyunk és mohóságunk még azelőtt szertefoszlik, mielőtt pusztító méreteket öltene. Ráadásul minden esetben kiderül, hogy nem kell harcolnunk azért, hogy megkapjuk, amire szükségünk van - hiszen alanyi jogon jár nekünk!

Szeretnék egy ilyen világban élni. Minden apró megnyilvánulás, történés, hír, amely ebbe az irányba mutat, mérhetetlen örömmel és reménnyel tölt el. Kicsiben, a magam eszközeivel pedig minden megteszek azért, hogy akár csak egy apró lépéssel is közelebb kerüljünk e szép álom megvalósulásához. Álmodozó vagyok, tudom - de nem vagyok egyedül. Már John Lennon is megmondta... Képzeld el Te is! Hallgasd meg a zenét, hidd el, segít... https://www.youtube.com/watch?v=-b7qaSxuZUg (John Lennon: Imagine)